Koczor Tamás: Vezetői modellek a Bibliában

Mózes

Szembeötlő Mózes példája, aki mögött azért mégis ott van a zsidóság kihozatala a szolgaság földjéről, és őt látszik igazolni negyvenévnyi olyan pusztai vándorlás, melynek befejeztével fel tud mutatni egy egyben levő népet, mégha a végén ez a nép nélküle ér is el a végső célhoz. Ez a kényszerű szakítás, melynek során Mózes eltűnik a hegyen, ráadásul éppen abból a vezetői fiaskóból származik, amit nagyon is néven kell neveznünk ebben a vizsgálódásban, hiszen lehet, hogy ez borít fel mindent a végén.

Mózes személyének problematikus voltát rögtön az elején tetten érhetjük, hiszen hogy lehetne hiteles vezető, aki eleve kompromittált egy gyilkosság révén. Most tegyük félre azokat az álláspontokat, melyek azzal mentegetik Mózest, hogy ennek árán mentett meg egy embert, vagy hogy ez éppen Isten melletti elkötelezettségét bizonyítja. A gyilkosság az gyilkosság.

Másik problémánk az, illetve Mózes problémája, hogy úgy kell vezetnie a rábízottakat, hogy nem ismeri őket. Sok éven keresztül nem is találkoztak, ráadásul ő teljesen más szakterületbe ásta be magát, kicsit sem készülve vezetői babérokra, hacsak nem egy jól működő bárány-közösségben.

Mózest Isten választja, nem a nép. Sőt, amikor megjelenik mondván, hogy ő lesz most ebben a körben Isten képviselője – ami automatikusan együtt jár a vezéri szereppel –, a vezetettek elég morózusan fogadják őt. A bibliai vezetők Istenhez kötöttsége azonban annyira erős szempont, hogy a későbbiekben gyakran találkozunk azzal, hogy egy-egy vezetőt éppen az minősít, hogy mennyire ragaszkodik ahhoz, hogy ő Isten embere, illetve mennyire akarja szimplán a maga szempontjait érvényesíteni.

Így indul Mózes pályafutása, melyet ezek után akár sikeresnek is tarthatunk. Igaz, hogy ez a siker kizárólag az eredményeiben mérhető, hiszen a hangulat nem lehetett valami jó ebben a táborban. Hiába adott viszonylag biztonságos érzést az a tudat, hogy a vezető mögött ott áll Isten, ha közben a demokráciát ez a vezető csírájában fojtja el. Vannak, akik kissé gyanakodva gondolnak arra, hogy ez a sok füst, tűz, mely arra hivatott, hogy a szent helyektől távol tartsa az egyszerű népeket – növelve ezzel a titokzatosságot és a távolságot a vezető és vezetettek között –, vajon nem az egyiptomi királyi udvar okosságából származott-e. A hatás közben tökéletes. Ugyan ki merné átlépni a küszöböt, ki merne belépni a füst és tűz által körülhatárolt területre?

Nem is tanácsos, hiszen Mózes vezetési stílusához hozzátartozik az is, hogy kegyetlenül bünteti az ellenszegülőket. Saját testvérei is bajba kerülnek, amikor hatalmas öccsük ellen mernek szót emelni. Abban a történetben pedig, amikor ennek a hatalomnak biztosítékát, Istent le akarja cserélni a nép egy isten-szoborra, amely mellesleg borjút formáz, a megtorlás könyörtelen. Hogy ez a bosszú mennyire Isten műve, vagy mennyire egy vezető sajátos hatalmi lépése, nem könnyű eldönteni. Vannak, akik úgy vélik, hogy ez Mózes sértődöttségéből fakadó egyéni akció, és mire Isten szerepet kap, addigra ezt ő már le is tudta. Vannak, akik a sok ember halálát követelő megtorlást valamiféle áldozatnak tekintik, melyet Mózes idejekorán benyújt Istennek, bízva abban, hogy ezzel megmenti a többieket. Vannak, akik úgy gondolják, hogy ezt nem kellett volna.

Az viszont biztos, hogy a bibliai történetírás megteremti azokat a vezetési modelleket, melynek mentén hatékonynak érzi Isten jelenlétét. A pusztai vándorlás során a vezetési stílus a demokráciát minden szempontból kizárja. Mózes Isten embere, aki Isten hatalmát képviseli a fegyelmezetlen, folyton széteséssel fenyegető nép számára. Nincs módja arra, hogy figyelembe vegye a társadalomelméleti elvárásokat. Ezzel persze sok szimpatizánst veszít.

Ebben az autokráciában – bocsánat, teokráciában – üdítő színfolt Mózes apósának megjelenése. Ő egy okos midjáni pap. Amikor látja, hogy a veje képtelen elszakadni attól a szokásos vezetői hibától, hogy mindenhol ő legyen ott, mindenhol ő döntsön, akkor azt ajánlja neki, amit minden minőségirányítással foglalkozó szakember tenne ma is, nevesül, hogy ossza meg a feladatokat a megfelelő lépcsőzetességgel. Veszélyben látszik egy pillanatra, hogy vajon ezt a vezetéselméleti fogást lehet-e társítani azzal, hogy Isten csak Mózesé, de a lelkek szétosztásával ez is megoldódik.

Vannak, akik azt mondják, hogy ez az egész csupán a tehetséges Mózes vezetési rendszere, melybe belekeveri Isten nevét. Mások éppen fordítva gondolják: Isten alakítja ki ezt az autokráciát, mert ez menti meg népét a kultúrák kavalkádjában, illetve egy nagyon nehezen végigjárható pusztai út viszontagságai között. Ők azok, akik Isten közvetlen beavatkozásában hisznek, míg az előzők egy embert látnak, aki ugyan rajong Istenéért, de – talán maga előtt is szégyenkezve – illetéktelenül felhasználja a Mindenható nevét.

Itt kell megemlítenünk azt a fiaskót, amely lehet, hogy mindent felborít a végén. Ugyanis egy ponton Mózes szembe kerül Istennel, ami ugye kétségessé teszi azok állítását, akik arra gondolnak, hogy ez a vezetési forma csak eszközül használja az ő nevét. Ez az a történet, amikor a nép szomjazik, Isten pedig elmondja Mózesnek, hogyan adhat nekik inni, Mózes pedig ezt úgy adja tovább, mintha maga jött volna rá. Az, hogy ebből olyan komoly büntetés fakad, hogy végül nem mehet be Kánaánba, arra utal, hogy Isten mégiscsak szuverén hatalom, akit nem szabad pusztán eszközül felhasználgatni.

Könnyebbé válik vizsgálódásunk, ha kikerülve a történeti felvetéseket, a Biblia vezetőkről szóló tanúságtételét keressük, elszakadva a problémától, hogy vajon tényleg Isten maga cselekedett-e, vagy csak az ő emberei. A bibliai tanúságtétel úgyis át van itatva az Isten iránt érzett szenvedélyes szeretettel, így ebben nagyon nem tévedhetünk el.

Mózes tehát kemény vezető, de ebben a történelmi szakaszban erre is van szükség.

Gedeon

Nézzünk egy teljesen más korszakot: a bírák korát, és egy teljesen más vezetői egyéniséget: Gedeont!

Akkor találkozunk vele, amikor éppen feketén takarítja be a termést. Igaza van, a midjániak elvisznek mindent. Így aztán Gedeon a présházban csépel. Amikor megkapja Isten elhívását, nem hiszi, hogy tényleg kiválasztott lehet. Mózes után Gedeont vizsgálva, másodjára már készek vagyunk logikát felfedezni abban, hogy Isten elhívása teszi a bibliai embereket vezetőkké, de úgy tűnik kötelező az ódzkodás is.

Gedeon végképp bizalmatlan. Különböző bűvészmutatványokra veszi rá Istent, hogy megbizonyosodjék, tényleg ő ez az elhívott: egyszer azt kéri, hogy a kitett gyapjú legyen harmatos, és minden más száraz, aztán megkéri még a fordítottjára is.

Gedeon nagy nehezen elindul. Megható az a lelkesedés, amellyel az ország apraja-nagyja csatlakozik hozzá. Ezután jön a döbbenet: Isten sokallja a sereget, mintha tényleg elképzelhető lenne, hogy egy sereg túlzottan nagy létszámú lehessen.

Ezt az a gondolat alapozza meg, hogy a vezetőnek – ebben az esetben Gedeonnak –, nem a maga erejéből kell győznie, hanem Isten erejével. Vannak, akik azt mondják, hogy itt nem is annyira maga a győzelem számított, hanem inkább az, hogy a nép megbizonyosodjék arról, hogy Isten van, és vele van. A győzelem kérdésében pedig akár azt is el lehet mondani, hogy Gedeon nagyon is tudta azt, hogy van túlságosan nagy csapat, hiszen lehet lelkes egy nép, de a csata az más. Ott sokkal fontosabb a bátorság, a fegyelmezettség, a szenvedés elviselése, az ütőképesség. Így aztán hazaküldi azokat, akik félnek, családosak, vagy máson jár az eszük. Hazaküldi azokat, akik a hosszú gyaloglás után fegyelmezetlenül belehasalnak a folyóba, és úgy isznak, mint a disznó, míg a fegyelmezett, tenyerükből ivókat megtartja.

Valódi csata végül nincs is, hiszen egy ügyesen megszervezett csellel győznek. Ehhez azonban valóban fegyelmezett seregként kellett működniük. Gedeon ügyes csapatjátékos, támaszkodik beosztottaira, és éppen ezért sikeres is.

A hirtelen győzelem után is igazságosnak látszik Gedeon, legalábbis az Ószövetség szellemében, amely eleve feltételez egyféle keménységet az emberben. Aztán eltűnik. Elromlik az élete is, de ez igazából már nem számít. Azt, ami rábízatott, teljesítette.

A Gedeon-féle modell egészen más, mint a Mózes-féle. Más a vezető, de más a nép is. Egy lelkes, harcra kész társaság vezére lehet szellemes és gondolkozhat csapatban, míg egy folyton renitens nép élén kissé rigorózusnak kell lenni.

Dávid

Mindenképpen meg kell említenünk még Dávidot, a királyt. Vannak, akik kicsit túlságosan meseszerűnek tartják a pásztorfiú történetét, de ezeket az aggályokat tegyük félre, hiszen a lényeg sokkal inkább az, hogy a bibliai hitvallás mit akar elmondani Isten és Dávid kapcsolatáról, illetve – esetünkben – erről a sajátos vezetési modellről. Másfelől vegyük komolyan azok ragaszkodását, akik azt mondják, hogy amit olvasunk, az megállja a történetiség próbáját is.

Dávid uralkodását az érzékenysége teszi sajátossá. Az már az elején kiderül, hogy nyitott a művészetre, főképp a zenére. Csodás zsoltárokat tulajdonítanak neki. Van lelke. Sír, amikor kell. Tele van hirtelen jövő érzelmes döntésekkel, ugyanakkor kész az együttérzésre és az irgalomra. Ez az érzékenység mutatkozik meg Istennel való kapcsolatában is. Már fiatalon kész nekiugrani egy nála sokkal magasabb harcosnak, amikor sértve látja Istenét. Isten pedig ugyanilyen érzelmességgel szereti emberét.

Szép az, hogy ennek az emblematikus uralkodónak a történetéből nem hagyják ki a krónikások azt sem, amikor kegyetlenül visszaél a hatalom eszközeivel. Talán éppen azért, mert ez az a pillanat, amikor ez a szép érzékenység egy pillanat alatt odavész. Ez az a történet, amikor egy hirtelen jött vágy kedvéért gyilkossá lesz, hazudik és becsap mindenkit, akit csak lehet, sőt másokat is bűnbe ránt. Ráadásul mindezt a királyi hatalom eszközével teszi. A történet feloldása – és ez az, ami miatt a történet ellentmondásosan erősíti Dávid tekintélyét –, hogy Isten szavára nagyon fájdalmasan és nagy veszteségekkel a király visszatér az érzékenység útjára.

Emiatt a Dávid-féle modell egy újabb vonást tesz hozzá a vezetőről alkotott képünkhöz. A jó vezető érzékeny. A bibliai gyökerű vezető érzékenysége alapvetően Istenen tájékozódik. Felé a legérzékenyebb, de egyben tőle tanulja az emberek felé forduló empátiát is.

Pál apostol

Vannak, akik azt mondják, hogy a vezetési modell tekintetében a kereszténység ne figyeljen másra, mint a kereszténység korszakára, ezért forduljunk most az Újszövetség felé, ahol a gyülekezetkormányzás terén etalonnak látszik Pál apostol. Pedig ő is kompromittált, majdnem annyira, mint Mózes. Keresztényüldöző volt, mely nehézzé teszi vezetői lehetőségeinek kibontakoztatását.

Ennek ellenére sok közösség megteremtője lesz később. A helyzet adottságából fakadóan a legtöbb esetben szinte azonnal magára kell hagynia ezeket a gyülekezeteit. A magára hagyás azonban nem jelenti azt, hogy ne szólongatná vissza őket tanácsaival, leveleivel a hétköznapi élethez. Miközben valaki más viszi a hétköznapok gondjait, aközben Pál próbálja a kezdetekhez kötni a napi döntéseket, nem engedi, hogy túl nagy szellemi mozgástér alakuljon ki, mondván, ez az ő tanítása, és ez a tanítás a kereszténység.

Ez egyfelől nagyon jó a késői utódoknak, hiszen a messziről való tanácslás óhatatlanul elméletivé tesz sok kérdést. A teljesen nem ismert helyzetek lehetővé teszik az általánosításokat. Így alakul ki a keresztény teológia. Vezetési szempontból azonban ez kissé problémás. A vezető messze van az ügyektől, a helyi vezetőt gyengíti tekintélyelvű beavatkozása, olykor a tanácsai hatástalanok vagy éppen feszültséget szítanak.

Ez okozza aztán a legtöbb bajt. Vannak olyanok, akik kétségbe vonják Pál apostoli voltát, megkérdőjelezik keresztény jogosultságait. Pál pedig nagyon érzékeny. Komoly ember, aki nehezen bírja a kritikát. Olykor fenyegetőzik, máskor a régi szép időkre hivatkozik. Úgy érzi ő az egyedüli letéteményese a tiszta keresztény tanításnak, de ezt elég nehéz elfogadtatni a közvetlenül érintettekkel. Pál érzékenysége olykor önsajnálatba csap át, nyilvános bűnvallást tesz és alkalmatlannak tartja magát mindenre. De nem mond le – ugyanúgy, mint Mózes – arról, hogy mögötte ott van Isten.

Hogy érezhessük ezt a kontrasztot, el kell mondanunk, hogy Pál minden bizonnyal nem lehetett valami mutatós ember. Rosszul kommunikált. Ennek oka nagyrészt betegségei lehettek. Minden bizonnyal epilepsziás volt. A damaszkuszi úton szerzett vakságának köszönhetően talán idült kötőhártya gyulladása lehetett, de hogy rosszul látott, az bizonyos. Viszont amikor Jézusról kezdett beszélni, akkor kivirult, megszépült, vaksi szeme az örökkévalóságba tekintett. Krisztus nevében remekül kommunikált.

Nem tudhatjuk, hogy elég-e ez egy igazi vezetői modell felépítéséhez. Meg lehet belőle fogalmazni a keresztény missziói elkötelezettség paramétereit, de kevésnek tűnik, ha közösségvezetői jellemvonásokat keresünk benne.

Vannak, akik azt mondják, nem is kell. Ha például komolyan vesszük Dietrich Bonhoeffer gondolatát miszerint a keresztény közösséget nem más, mint a Krisztusba vetett hit tartja egyben – azaz tagjai ezen az egy ponton kötődnek egymáshoz, és máshogy nem is –, akkor azt is el lehet mondani, hogy a keresztény közösség vezetését – legyen az akár egy tanulóközösség – egyetlen kvalitás minősíti, a keresztény elkötelezettség. Ebből a szempontból Pál továbbra is etalon. Főleg, amikor ezt mondja:

„Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.

Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,5–11)

Az evangéliumok

Más szálon elindulva nagy jelentőségűek még az evangéliumok. Ezek azért nagyon érdekesek, mert egyfelől ott van annak a hagyománya, hogy a bennük megszólaló tanításokat Jézusnak tulajdonítják, másfelől igaz az is, hogy keletkezésükkor már kialakult gyülekezetek voltak, és ezek nagyon is megmutatták magukat a szövegekben. Vannak, akik azt mondják, hogy olykor Jézus tanításait a gyülekezeti fegyelem, de legalábbis a vezetési kényszer átírta. Míg Jézusnak nem kellett vesződnie struktúrával, közösségi kategóriákkal, addig apostolainak igen. A bensőségesen elmondott, személyes üzenetek némileg átíródnak, ha egy sokezres tömeget kell velük mozgatni. Így lett az elveszett bárányról szóló példázat lukácsi öröméből Máténál gyülekezeti közösségi elv, miszerint vigyázzunk az eltévedtekre, és mindenki fontos. Hasonló módon tevődött át a magvetőről szóló példázat hangsúlya a példázat magyarázatában a mag virulens volta helyett az ige elfogadásának kategóriáira. A búza és konkoly példázatának feltett kérdése – hogy kerül a rossz a világba? – a gyülekezeti fegyelmezés miatt már azt kérdezi, ki a konkoly-ember, és ki a búza-ember, és hogy viselheti egyik a másikat?

Másfelől a gyülekezetek Jézus tanítását mégiscsak komolyan vették. Így témánkhoz tartozónak látszik az, amit mond:

„Tudjátok, hogy a népek felett zsarnokoskodnak fejedelmeik, és vezetőik hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20,25–28)

A lukácsi verzióban egyenesen ezt olvassuk: „aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.” (Lk 22,26)

Az elv tehát megvan, a teljesíthetőség azonban erősen várat magára, hiszen nehéz megfogalmazni pontosan, hogyan is lehet vezetni úgy, hogy valaki egyidejűleg alárendelt is. Remekül passzol ez Pál Filippiekhez írt levelének fentebb idézett részletéhez, de ahogy ott egyenesen a mentalitás megváltozását kéri az apostol – ami többek szerint lehetetlen –, úgy itt is az a titok lappang, hogyan is lehetne mindezt átvinni a gyakorlatba. Sokak szerint elképzelhetetlen, hogy vezetési modellé válhat a jézusi és páli szellemiség.

Van, aki abban látja  a megoldást, hogy a mózesi-modellt követve, a vezetői szolgálat Isten felé irányuljon, tehát, ha valaki vezető akar lenni, Istennek kell szolgálnia. Ez szép összhangban is lenne az ószövetségi vezetői eszményképpel, csakhogy Jézus szavaiban egyértelmű, hogy az alárendeltség a vezetettek felé irányul.

Isten

A keresztény vezetési modellek összhangját az ószövetségi hasonló formációkkal azért is lehet hangoztatni, mert könnyen lehet, hogy Jézus is pontosan ezt tette akkor, amikor a farizeusok és írástudók vallási jellegű vezetéséből hiányolta Istent. Szerinte az eredeti képletben Isten volt a lényeg, a vezetők pedig Isten jelenlétét tartották vezetési stílusuk prioritásának.

Ha így az ószövetségi és az újszövetségi vezetési modellek egymás mellé kerülhetnek, akkor számunkra is ez a teljesen egyéni jézusi út adódik, ami könnyen lehet, hogy járhatatlan, de az is lehet, hogy ez az egyedüli, amin érdemes járni. Ez az út: Isten létének feltételezése.

Mert ebben minden bibliai vezetési modell megegyezik.