Hafenscher Károly: A presbiter mint középvezető?!

Egyetemes küldetés

Kiindulásunk legyen a presbiter szó eredeti értelme: idősebb. Ez azonban sem egykor, sem pedig ma nem életkort jelent, hanem a Krisztus-követésben „előbbre” lévőt, „haladót”, aki tapasztalt, megállapodott a hitben, s ezért rá lehet bízni az egyház dolgait, döntéseit, vezetését. (A katolikus egyház hivatalos szóhasználatában a presbiter teljesen más – papi – tisztséget jelent, ezért most erre nem térünk ki.)

A reformáció, a klerikális túlkapások ellenhatásaként, a gyülekezet közösségét emeli magasra, és azt tartja, hogy a testvéri közösségben megélt hit közös döntéseket is hoz magával. A gyülekezetben közös örömöt és gondot, egyben közös teherviselést és felelősségvállalást jelent.

Az egyház lutheri megújítása a maga egyházról szóló tanításával (ekkleziológia) új fejezetet hozott az egyház történelmében. Az egyetemes papság tanítását tudatosította a hívők között: azt az alaptételt, hogy minden megkeresztelt ember közvetlenül járulhat Isten elé, megszólíthatja, Vele párbeszédben élheti az életét. Ez a tény olyan lehetőséget és felelősséget kínál az ember számára, amely segít megtalálni a helyét és szerepét Isten és ember viszonylatában egyaránt. A lelkész, a pap, nem különleges, az egyházban kiemelt, sőt a gyülekezetből kiemelt személy, hanem az egyház ugyanolyan tagja, aki a hívők közössége jó rendjének érdekében sajátos feladatot (s vele nagyobb felelősséget is) kap: Isten igéjét hirdeti és a szentségeket kiszolgáltatja.

A korábbi hierarchikus rendben – ahol a pap (püspök) döntött el mindent, s a hívők serege ennek volt kénytelen engedelmeskedni –, az egyház döntései nem az egyház népében születtek meg, hanem az egyházvezetők hatáskörében. Ezt a rangot, tisztséget pedig nem széleskörű (ma úgy mondanánk: „demokratikus”) választás útján lehetett elnyerni, hanem más, néha igen bonyolult kritériumok alapján. Ez a metódus egyre távolodott a bibliai értelmezéstől és a kora keresztény gyakorlattól.

Reformátoraink nem az emberi, nem a papi tekintélyt tartották fontosnak, hanem az Ige tekintélyét, annak útmutatását. Az egyház pedig közös Igére figyeléssel és imádsággal választotta meg szolgáit, és ugyanígy az igehallgató és imádkozó közösségben hozta meg egyéb döntéseit. Természetes folyamat, hogy a feladatok, felelősségek és kompetenciák szétosztásakor kialakult egy szűkebb, de az egész közösséget képviselő vezetői csoport, akikre nagyobb jogokat, ugyanakkor nagyobb felelősséget is bízott a gyülekezet, az egyház.

Presbiteri rendszer

Mint minden emberi közösség, az egyház is magában hordozza a deformálódás, a hibák sorának lehetőségeit. Ez a képviseletre és kollektív döntésre alapozott módszer is sok esetben félrecsúszott, torzult, és nem, vagy csak részben töltötte be küldetését. De az alapelv jó: ha a közösség valóban az igére figyel és a szentségekből él, szoros életközösséget gyakorolva az egyház Urával, akkor a szervezeti és lelki dolgait közösen intézi.

Erre az elvre épült rá a magyar protestantizmus, s benne a magyar evangélikusság presbiteri rendszere. Annak ellenére, hogy bizonyos korszakokban ez az egyház is elpaposodott, nem egyszer a klerikalizálódás hibájába esett, a presbiteri tradíció megmaradt, újra és újra éledt, s ma is alapjában véve helyesnek tartva gyakoroljuk.

A Magyarországi Evangélikus Egyház nem presbiteriánus egyház. Az elsősorban a helvét reformáció irányaiból, kiemelten pedig a kálvini vonalból nőtt ki. A világ evangélikusságában és a magyar lutheránus egyházban egyaránt fontos szerepet kap a presbiteri tisztség és a presbiterek közössége. Nem szabad a presbiterek és presbitériumok funkcióját leértékelni, és végkép nem szabad azt semmibe véve mellőzni. De legalább olyan hiba túlértékelni, és a gyülekezet, az egyház életében „mindenhatóvá” tenni. A presbiter szolgáló ember, aki a hitéből fakadó alázatával feladatot kap és részt vesz a közösség döntéseiben, irányításában, felelősségvállalásában, segítésében.

A „hitben idősebbre” – mint vezetőségi tagra – fel kell néznie a közösségnek, hiszen „elől-járóként” példát mutat. Nem mindegy azonban, hogy milyen példát. Meg kell felelnie bizonyos feltételeknek ahhoz, hogy hatékonyan, a közösség bizalmát élvezve tudja gyakorolni hivatását. Ezek között vannak bibliai kritériumok és az adott közösség írott-íratlan szabályaiból adódó elvárások. A bibliai kritériumok hosszú listáját állíthatnánk össze. A jézusi tanítások, az Apostolok Cselekedetei könyvének magatartásmintái, az apostoli intések hangsúlyos gondolatai mind-mind ebbe az irányba mutatnak. Talán e keretek közt elég, ha két bibliai szakaszra, az apostoli levelekre utalok. Pál a Galatákhoz írt levelében ír a Lélek gyümölcseiről, az Efezusi levélben pedig a hit fegyvereiről (harci szerszámairól). Ezek akár a „presbiteri szolgálat leírása” címet is viselhetnék.

Hogy válik a gyülekezet megkeresztelt tagja hitben éretté, „idősebbé”, aki méltán végezheti a presbiteri szolgálatot? Nem úgy, ahogy egy rossz hagyomány kialakult, hogy ti. családi hagyatékként apáról fiúra (vagy anyáról lányára) adták tovább a presbiterséget, függetlenül attól, hogy az illető mit végzett a gyülekezetben, hol állt a hitben, milyen szolgálatra használt adottsága volt. Tudom, voltak, s vannak áldott életű presbiterdinasztiák, akik életüket, idejüket, energiájukat áldozták évtizedeken át az egyházért. Nagyra kell értékelni vállalásukat. De a presbiterség nem automatikusan öröklődik, hanem úgy válik valaki azzá, hogy a testvért a közösség megvizsgálja és méltónak találja.

Tanítványság

Mire van hát szükség ahhoz, hogy valaki méltóvá váljék e megtisztelő munkára és küldetésre? Mindenek előtt arra, hogy igazán tanítvány legyen és maradjon. Krisztus tanítványa. Nem véletlen az, hogy a Názáreti követőit így nevezték: tanítvány.

S ha tanítványnak lenni magas méltóság, akkor hozzá kell tennünk azt is, hogy tanítványnak maradni komoly és nem szűnő feladatot jelent. A jó pap holtig tanul – hangzik az ismert magyar közmondás. És csak a sírjára írhatják rá, hogy „befejezte tanulmányait...”. Meggyőződésünk szerint ez érvényes az egyetemes papság minden tagjára. Isten megkeresztelt gyermekei ebben a földi életben mindvégig tanulók, tanítványok maradnak.

Elszomorító példák sorát ismerjük, amikor felnőtt emberek, presbiterek a hitükben, a lelki-szellemi életükben, a keresztény gondolkodásukban megmaradnak (jó esetben) a konfirmandus gyermekek szintjén, és ezáltal nem gyermekivé, hanem gyermeteggé válnak. A presbiter, az „idősebb” testvér a tanulásban, a tanítványi életben előbbre jár, tanultabb, tapasztaltabb kell, hogy legyen. S ahogy ritka a mindennapokban a „magántanuló”, úgy ritka a presbiterek között az önképző. A tanulás – különösen is az egyházban – közösségi, csoportos műfaj. Az istentiszteleti igehirdetés elsősorban nem tanítás, inkább lelki táplálék. Bár van tanítói karaktere, de primer módon inkább a lelki kenyér szeletelésének és szétosztásának alkalma. A bibliaóra, a felnőttoktatás azonban olyan műfajok, amelyek minden gyülekezet alaptevékenységéhez hozzá kellene, hogy tartozzanak. Hogy tudna a gyülekezet kiskorúból nagykorúvá válni, ha nem tanítjuk. Ha a gyermek tanulás nélkül visszafejlődik, mennyivel inkább igaz ez a gyülekezetre. A presbiternek nem a szokásjogból elvárt feladata, hanem belülről jövő igényének kell lenni, hogy részt vegyen a gyülekezet tanítói alkalmán.

Helyes gyakorlatok sorát látjuk azokban az egyházközségekben, ahol a presbiteri ülésekhez kapcsolódóan bibliaórát tartanak. Követendő példa! Vannak közösségek, amelyek időt és anyagiakat áldoznak azért, hogy egy-egy hétvégére presbiteri összetartást szervezzenek. Ez kiváló alkalom lehet nem csak az amúgy is elnyújtott ülések folytatására, hanem a belső képzésre, egymás erősítésére.

Országos Presbiterképző Tanfolyam

A Magyarországi Evangélikus Egyház néhány éve – felismerve az ügy kiemelt fontosságát – megszervezte az Országos Presbiterképző Tanfolyamot. Ennek központja a révfülöpi Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központ lett. Évről évre megszólítunk minden gyülekezetet, s a lelkészeken keresztül a presbitériumokat, hogy küldjenek résztvevőket a presbiterképzésre. Jelenleg az ötödik országos tanfolyam zajlik. Lassan kezd elterjedni, hogy van ilyen lehetőség, bár az információ nagyon sok esetben nem jut el az érintettekhez. Sajnos, nem egy esetben a lelkészeknél akad el a hívogató, invitáló levél. (Jó lenne, ha mielőbb elkészülne a gyülekezeti és magasabb egyházkormányzati szinten szolgáló presbiterek névsora. Ez lehetőséget adhatna a közvetlen megszólításra.)

Az eddigi öt tanfolyamon közel háromszáz presbiter vagy presbiterjelölt vett részt. Ez azonban csak tizede egyházunk presbiteri létszámának. Reméljük, hogy a kilenctizede a presbitériumoknak nem úgy gondolja, hogy nekik nincsen szükségük képzésre, tanulásra. A presbiteri szolgálattal kapcsolatban nem beszélhetünk – egy, a közéletben terjedő kifejezést használva – túlképzettségről. Hitünk titkaiból, az egyház múltjából, a jelen ismeretanyagából mindig lehet tanulni.

A presbiterképző tanfolyam nem konferencia, ahol előadások és beszélgetések zajlanak. Ennek is megvan a fontos szerepe, szükség is van presbiter-konferenciákra. Sokan nagyon várjuk már az EPOT (Evangélikus Presbiterek Országos Találkozója) következő alkalmát. Hallatlan ereje lehet annak, ha érezzük magunk mellett a hasonló szolgálatot vállaló testvér jelenlétét, s egymás hite által épülünk.

A révfülöpi alkalmak azonban tanuló alkalmak, valódi tanfolyamok. Tantárgyakkal, előadásokkal, konzultációkkal, dolgozatokkal, vizsgával. Aki elvégzi, méltán kaphat oklevelet a presbiteri alapképzettségről. Tudatosan megválasztott, tanárokból (ők presbiterek) és lelkészekből álló előadók végzik a képzést. Összeszokott csapattá vált ez a hét ember. Mindegyiknek szívügye a presbiterek tanítása és az egyház megújulása.

Az oktatás átfogja az egyházi alapismeretek egészét. Fontos a következetes, részletes bibliai alapozás. Vető István cinkotai lelkész lendületes előadásai az Ószövetség rejtelmeibe vezetik be a hallgatókat, sok érdekes információt és élményt átadva. Szakács Tamás felsőpetényi lelkész az újszövetségi ismeretekért felel, precízen tanítva vezet el az evangéliumok, levelek és egyéb iratok összefüggéseire, tartalmi bemutatására. Tubán József csornai lelkész úgy tekinti át a résztvevőkkel az egyetemes és a magyar egyháztörténetet, hogy izgalmas utat járhatunk be kétezer évet összefoglalva. Dr. Fabiny Tibor egyetemi tanár, presbiter, teológus egyházunk tanítását mutatja be. Hittan ez felsőfokon, ahol nem csak a Hitvallási iratokba vezeti be a hallgatókat, hanem fontos részletkérdésekkel is mélyrehatóan foglalkozik. Gregersen-Labossa György szombathelyi lelkész feladata, hogy egyházismeretet tanítson. Az ő szakterülete a rendszerszerű egyházszemlélet. Ennek segítségével mutatja meg a presbitereknek szolgálatuk helyét, szerteágazó feladataikat. Kiemelt feladata elősegíteni azt, hogy a résztvevők – túllátva saját közösségük határain – egy egyházban gondolkodjanak. Dr. Garádi Péter presbiter, felügyelő, civil foglalkozása szerint halbiológus, két „tantárgyat” visz: egyházépülés (egyházépítés) és missziológia. A Lélek lendületével megtartott előadásai a szó legnemesebb értelmében provokálnak, s bemutatják az Isten közelében élő ember és közösség létének veszélyeit, de még inkább nagy lehetőségeit. Jelen sorok írója pedig azért felel, hogy az istentisztelet igazi titkait és mélységeit tárja fel a hallgatók előtt.

Minden tanfolyam három konzultációból áll. Mindegyik találkozás – kb. egy fél év alatt zajlik le a három alkalom – péntek estétől vasárnap délig tart. Az első két konzultáción az előadások dominálnak, a harmadikon zajlik a vizsga, a kiértékelés, a jövőbe tekintés és az oklevelek ünnepélyes átadása. A tanulók hitben való erősödését szolgálja a reggeli és esti áhítatok sora. Ez mindig egyfajta bemutatója annak, milyen gazdag egyházunk kegyességi élete. Többféle áhítat-forma, imádság-metódus, éneklés gazdagítja a közös lelki életünket. (Az már különleges lehetőség, hogy a reggeli áhítatokat – ha az időjárás engedi – gyönyörű természeti környezetben, a Balaton partján szoktuk tartani. A vasárnapi istentisztelet magától értetődő módon úrvacsorai közösséget kínál.

A szellemi és lelki munka a presbiterképzők alkalmán sohasem öncélú, mindig gyülekezet-orientált. Nem kivonni szeretnénk a gyülekezetből presbitereket és egy szuper-csapattá formálni, hanem megerősítve, meggazdagítva visszaküldeni őket a gyülekezetükbe, a saját szolgálati területükre.

Több éves tapasztalatunk, hogy a hazatérők otthon még aktívabban kapcsolódnak be a gyülekezeti szolgálatba, ugyanakkor kialakítanak egymás közt egy olyan hálót, amely a gyülekezetek közötti kapcsolatokat építi, s közben az egyház egységét, a nagy egész összetartozását erősíti. 2015 őszén újabb – immár a hatodik – presbiterképző tanfolyam indul, amelyre ezúton is hívunk és várunk presbitereket, de a kör szélesebb is lehet: érdeklődők, leendő presbiterek, vagy más szolgálatban tevékenykedők előtt is szélesre tárjuk kapuinkat.

Tanulás, tanítványi élet nélkül nincs jövője a Magyarországi Evangélikus Egyháznak. Egyházunk jövője mindannyiunkat foglalkoztató kérdés. A statisztikák nem jó irányt mutatnak, az egyházi korfa elöregedése szintén átalakulást jelent. Számos falu elnéptelenedésével gyülekezetek halnak ki és – előbb-utóbb – szűnnek meg. A népegyházi kereteket, a tömegkereszténységet magunk mögött tudhatjuk. De a világban mindig kisebbségben élő kereszténység – mint a mustármag és a kovász, lényege szerint kicsi és kevés lehet – és benne a valóban kisebbségi és szórvány magyar evangélikusság léphet a minőség felé. Abba az irányba, amelybe éppen a tanulni tudó, tanulni képes és tanulni akaró vezetői, presbiterei, azaz hitben és tapasztalatban „idősebb” testvéreinek csoportja segítheti. Hiszem és vallom, hogy a lelkészképzés mellett egyházunk legfontosabb feladatai között szerepel a presbiterképzés.

A presbiter mint középvezető – kaptam az íráshoz a címet. Igen, a presbiter vezető, nem is alacsony szinten. Olyan, akinek munkáján sok múlik az egyházban. Olyan, aki nélkülözhetetlen az egyház jelene és a jövője szempontjából. A jó pap és a jó presbiter azonban holtig tanul. Így tudja megfelelően betölteni a küldetését.