Révész Rita Boglárka: Protestáns nevelés és oktatás Ausztriában

Az Ausztriai Ágostai és Helvét Hitvallású Evangélikus Egyház (Evangelische Kirche A. B. und H. B.) a reformáció 2017-es jubileumához kapcsolódóan a 2015-ös évet a nevelés és oktatás évévé nyilvánította. A témaévben Leben. Lernen. Glauben. (Élni. Tanulni. Hinni.) címmel egy kis kötet is készült, mely az egyházi nevelési és oktatási témákat az elemzés, az értékelés és az előretekintés hármasságát szem előtt tartva mutatja be.

E cikk arra vállalkozik, hogy a kötet alapján dióhéjban bemutassa az osztrák protestáns óvodai és iskolai rendszer, a hitoktatás, a konfirmációi oktatás és a teológiai képzés legfontosabb jellegzetességeit.

A protestáns egyház Ausztriában

Az osztrák egyház evangélikusokat és reformátusokat tömörítő protestáns egyház.[1] Mintegy 309.173 tagjával a 8,5 millió lakosú Ausztria lakosságának 3,6 %-át teszi ki. Az egyháztagok többsége evangélikus (295.568 fő), kis részük református (13.605 fő).[2] Az egyházak sem hitvallási, sem kormányzati szempontból nem alkotnak uniót, de közös érdekeik figyelembevételével számos területen szorosan együttműködnek, és együtt alkotják az Ausztriai Ágostai és Helvét Hitvallású Evangélikus Egyházat, mely egy evangélikus és egy református tagegyházból áll. Külön zsinataik mellett egy közös zsinatuk is van; a végrehajtásért pedig egy közös egyháztanács felel. Az evangélikus egyház élén a püspök áll, a református egyház vezetője az országos szuperintendens.

Óvodai nevelés

Az osztrák óvodák 60%-a állami, 40%-a magánkézben van. A magánóvodák között katolikus, protestáns, valamint cégek és egyesületek által fenntartott intézményeket találunk. Az osztrák protestáns egyháznak negyvennégy óvodája van, melyek közül harminc diakóniai, tizenhárom egyházközségi és egy egyesületi fenntartásban[3] működik. A negyvennégy intézménybe összesen 2060 gyermek jár, a protestáns óvodák az összes osztrák óvoda 0,8%-át teszik ki. A kilenc osztrák tartományból – Vorarlberg és Burgenland kivételével – hétben működik protestáns óvoda: Tirolban egy, Salzburgban kettő, Karintiában kilenc, Stájerországban öt, Felső-Ausztriában nyolc, Alsó-Ausztriában kettő, Bécsben tizenhét).

Az óvodák valamivel több, mint egynegyede (negyvennégyből tizenkettő) a reformpedagógiai módszerek mellett kötelezte el magát, és Montessori óvodaként működik. Az óvodákba járó gyermekek vallási megoszlása a következő: katolikus 48%, protestáns 25%, muszlim 5%, egyéb felekezet ill. egyház tagja 9%, vallási közösséghez nem tartozó 13%.

Az osztrák protestáns óvodák lehetőséget nyújtanak a gyermekek számára, hogy biztonságos környezetben tudják kibontakoztatni képességeiket, belenőjenek a velük egykorúak közösségébe, hogy megtanuljanak döntéseket hozni és a döntéseikért felelősséget vállalni.  A gyermekeknek és szüleiknek lehetőségük van megismerni Istent és választ kapni az élet alapvető kérdéseire, a keresztény üzenet az egész pedagógiai munkát áthatja, és megnyilvánul az óvodapedagógusok gyermekekkel való bánásmódjában, a konfliktusok megoldásában, a játék és a térkialakítás során.

Friedrich Schweitzer valláspedagógus szerint a gyermekeknek joguk van ahhoz, hogy halljanak a hittel, vallással kapcsolatos dolgokról (Recht auf Religion). A protestáns óvodákban a gyermekek személyes hite megalapozásának fontos alapkövei az énekek és imádságok, a bibliai történetek és az egyházi év ünnepei.

A szülőkkel való kapcsolattartás nem elhanyagolható, amikor az egyházi óvodai nevelésről beszélünk. Fontos, hogy szülői ház vallásos hátterét az óvodában messzemenően elismerjék, illetve, hogy egyházhoz nem kötődő szülők is választ kapjanak a kérdéseikre. Az óvodai nevelés Ausztriában egy felekezetileg, vallásilag és világnézetileg plurális társadalomban történik, ezért az, hogy az óvodai nevelés ökumenikus és vallásközi legyen, ma már elengedhetetlen feltétele az óvodai munkának. Az osztrák protestáns egyház óvodái ezzel a nyitottsággal dolgoznak, amely teret biztosít az esetenként eltérő vallási vagy nyelvi közegből érkező gyermekek és szüleik számára is.

Bár 2014-ben Ausztria 8455 óvodájából „csupán” negyvennégy működött protestáns fenntartásban, arra a kérdésre, hogy az óvodák fenntartása az Ausztriai Ágostai és Helvét Hitvallású Evangélikus Egyház alapvető tevékenységéhez tartozik-e, egyértelmű igen a válasz. Nem utolsósorban azért, mert a gyermekeknek szükségük van arra, hogy minden segítséget és támogatást megkapjanak akkor, amikor hittel kapcsolatos kérdéseket tesznek fel.

Iskolai oktatás

Az osztrák protestáns iskolarendszerre vonatkozó szabályzat az általános rendelkezéseiben a következőképpen fogalmaz az iskolákkal kapcsolatban: az intézmények azt juttatják kifejezésre, hogy az Ausztriai Ágostai és Helvét Hitvallású Evangélikus Egyház Jézus Krisztus evangéliumára alapozva, a reformáció szellemében, a mai társadalomban élve miként értelmezi a gyermekekért és a fiatalokért érzett felelősségét.

A protestáns iskolákat mindezek fényében a következők jellemzik:

• a tanításban és az iskolai élet szervezésében a bibliai emberkép alapján tájékozódnak;
• a keresztény spiritualitás színterei, amelyben a tanulás és tanítás keresztény közösségben történik;
• a személyiség egészére összepontosítanak;
• olyan tudást adnak, mely képessé teszi a tanulókat arra, hogy eligazodjanak a világban, támogatják a kritikai képesség kifejlesztését és az erkölcsi ítélőképesség kibontakozását;
• képessé teszik a fiatalokat, hogy önállóan tudják formálni jövőjüket és felelősséget tudjanak vállalni a társadalom alakításában;
• integrálják a fogyatékkal élőket;
• a vallási-spirituális dimenzió jelenlétét feltétlenül szükségesnek tartják, ezért minden tanulójuk hittanoktatásban részesül;
• nyitottak a más felekezetekhez és vallásokhoz tartozók és a vallástalanok felé;
• gondoskodnak arról, hogy a vallásos légkör áthassa az összes oktatott tárgyat, és a közös rítusok, ünnepek által az egész iskolai életet;
• számítanak arra, hogy az iskolában dolgozók, de különösen is a tanulók, szüleik és a pedagógusok egyetértenek az iskola célkitűzéseivel, és együtt munkálkodnak azok megvalósításán.[4]

Az egyház negyvenegy iskolát tart fenn a következő iskolatípusonkénti megoszlásban: tizenkettő alsó tagozatos iskola, hét felső tagozatos iskola, egy gyógypedagógiai iskola, öt gimnázium, kettő technikum, egy középszintű szakiskola, három egyesített alsó és felső tagozattal működő általános iskola (1-8. osztály), kettő zeneiskola és nyolc egészségügyi szakiskola (idősgondozási, gyógypedagógiai, valamint betegápolási szakirányokkal). Az iskolák egyházi, diakóniai vagy egyesületi fenntartásban működnek, többségük szülői kezdeményezésre jött létre. A legutóbbi tíz évben az iskolaalapítások illetve átvételek száma folyamatosan növekedett, és jelenleg is növekszik. Az iskolák többsége reformpedagógiai módszerek mellett kötelezte el magát (Montessori pedagógiája, Dalton-terv, Freinet-módszer, Birkenbihl-módszer).

Az iskolarendszer növekedésének megfelelően megsokszorozódott az egyház iskoláiban tanuló fiatalok, illetve pedagógusok száma. 2010/11-ben 3488 tanuló és 535 pedagógus; 2013/14-ben 4269 tanuló és 743 pedagógus volt az iskolarendszerben. A 743 pedagógusból 200-an evangélikusok vagy reformátusok, a többiek vagy katolikusok, vagy vallási közösséghez nem tartozók. A kisebbségben dolgozó protestáns pedagógusok számára fontos kérdés, hogy miként tudják átadni kollégáiknak a protestáns profil értékeit a közös munka során. Ebben segítséget jelent a fenntartó által szervezett célzott továbbképzés arról, hogy mit jelent az evangélikus profil, a helyi egyházközséggel való kapcsolat megerősítése, illetve az iskolai lelkigondozói rendszer kiépítése („caring community”).

Az iskolák több mint négyezer diákjának 60% katolikus, 15% protestáns, 15% felekezethez vagy egyházhoz nem tartozó, 7% egyéb vallási közösség tagja, 3% muszlim. Míg az óvodákban még 30% körül mozog a nem német anyanyelvű gyermekek száma, addig az iskolában ez már csak 12%. Ebben szerepet játszhat, hogy az iskolaválasztást erőteljesen befolyásolja a szülők szociális státusza és iskolázottsága, valamint természetesen a lakhely. Fontos tényező még, hogy az alsó tagozaton a tandíj nagysága elérheti a havi 300 eurót is.

Az osztrák protestáns iskolák kiemelkednek az állami iskolák közül sokszínű diakóniai projektjeikkel. Nagy hangsúlyt fektetnek az integrációra, a tehetséggondozásra, a fenntarthatósághoz kapcsolódó projektekre és a teremtésvédelemre. A zenei nevelés a két zeneiskolán keresztül (Bécsben és Innsbruckban) különleges szerepet kap az egyházban.

A protestáns oktatás előtt álló távlatokat vizsgálva többféle kérdés is felmerül: gyengül-e a protestáns profil azáltal, hogy a tanulók és a tanárok többsége nem protestáns? Elfedik-e a reformpedagógiai törekvések az egyházi, protestáns jelleget, azaz inkább jegyzik az iskolát az intézményben alkalmazott reformpedagógiai módszerről, mint arról, hogy protestáns?

Emellett az aktuális kihívások természetesen az osztrák protestáns iskolákat is érintik. A PISA-felmérések azt mutatták ki, hogy az osztrák diákok egyötöde nem képes az értő olvasásra. A szociális háttér az OECD országok közül Németországban és Ausztriában áll a legszorosabb összefüggésben az iskoláztatási lehetőségekkel. A tanulás joga elméletben mindenkit megillet, de a gyakorlatban ez sajnos messzemenően nem valósul meg. Az iskolarendszer Ausztriában nem csökkenti, hanem sokkal inkább növeli a szociális különbségeket.

Az osztrák protestáns iskolák egy olyan időszakban működnek, melyre az egyre erősebb (nem csupán vallási) sokszínűség a jellemző. A gyorsan változó társadalmi viszonyok a protestáns iskolákat is kihívások elé állítják. Az ezekre adandó válaszok során az iskoláknak különösképp hangsúlyozniuk kell, hogy minden társadalmi réteg felé nyitottak, és mindenki által hozzáférhető tudást biztosítanak.

Hitoktatás

A hitoktatás az osztrák egyházi dokumentumokban megfogalmazottak szerint az egyház lényegéhez tartozó szolgálat, mely lehetőséget ad arra, hogy a tanulók alapvető vallási kompetenciákat sajátítsanak el. Célja, hogy a tanulók képesek legyenek keresztény hitüket az iskolai közösségben megélni, hitbéli és etikai kérdésekre válaszokat tudjanak megfogalmazni, megismerkedjenek különböző vallásos hagyományokkal, valamint toleránsak legyenek más vallások képviselőivel szemben.

A hittan Ausztriában kötelező tantárgy a hivatalosan bejegyzett egyházak és vallási közösségekhez tartozók számára. Az első öt iskolai tanítási napon mindazonáltal a tanulóknak lehetőségük van kijelentkezni a hittanról (14 éves korig a szülőnek, utána a tanulónak kell ezt jeleznie az iskola felé). A tapasztalatok azt mutatják, hogy az iskolákban évről-évre csökken a protestáns tanulók és ennek megfelelően a hittanra jelentkezők száma, és ezzel párhuzamosan emelkedik a hittanról kijelentkezők száma. Természetesen iskolatípusokként erőteljes különbségek figyelhetőek meg: míg kijelentkezés az általános iskola alsó tagozatán szinte nem tapasztalható, addig a szakiskolában a 100 %-hoz közelít a hittant „nem igénybevevők” száma.

Egy 2003-mas országos vizsgálat Ausztriában azt mérte fel, hogy ennyire elégedettek munkájukkal a protestáns hittantanárok. Az eredmények azt mutatták, hogy a hittant tanítók rendkívül értékesnek és fontosnak tartják a munkájukat, bár az általános feltételeket sokszor akadályként, teherként élték meg. 2013-ban újra lefolytatták a vizsgálatot, mely a következő eredményt hozta: a hittantanárok továbbra is rendkívül elégedettek voltak a munkájukkal, és ennek okaként elsősorban a tanulók bizalmát, szeretetét és pozitív visszajelzéseit jelölték meg. A hittantanítást pozitívan ösztönzőnek ítélték meg, s ha szabad kezet kaptak a tervezésben, az nagymértékben hozzájárult az elégedettségükhöz. A hittantanítást nehezítő tényezők a következők voltak: a szakmai elismerés és az iskolavezetés támogatásának hiánya, a tanulók érdektelensége, növekvő adminisztratív munka. A vizsgálatból egyértelműen kiderült, hogy a legnagyobb és legfontosabb támogató tényező a hittanár számára az iskolavezetés.

A hitoktatást végzők csoportja vegyes: főiskolai és egyetemi diplomával rendelkező hittantanárok, lelkészek, valláspedagógusok, teológusok, végzős teológus- vagy hittantanár-hallgatók tanítanak az intézményekben. Az utóbbi évek törekvései azt célozták, hogy a hittan minél inkább beilleszkedjék a „rendes” iskolai tantárgyak sorába, ezt szolgálták többek között a részletesen kidolgozott hittantantervek is. Mindezek mellett azonban a hittan a csoportok nagysága, a tanítás légköre, de mindenekelőtt a csak a tárgyra jellemző speciális tanulási folyamatok miatt továbbra is különleges tantárgy marad, hiszen semmilyen más tárgy tanítása, illetve tanulása során nem játszik olyan nagy szerepet a tanulók és a tanítók átfogó (nem csak kognitív) személyes találkozása.

Konfirmáció

1996-ban az osztrák protestáns egyház neveléssel és oktatással foglalkozó zsinatának teológiai bizottsága a következőket fogalmazta meg: a konfirmációi oktatásnak három nagy célja van: a hittapasztalatok átadása, a hittartalmak feltárása, a fiatalok meggyökereztetése a gyülekezetben.

A tények közel húsz év elteltével a következőket mutatják: a konfirmandusok száma folyamatosan csökken (az 1970-es években tapasztalt csúcshoz képest mára megfeleződött). A legutóbbi tíz évben a konfirmanduskorú (tizennégy éves) protestáns fiatalok csupán 70%-a jelentkezett konfirmációra. Egy pozitív tendencia azonban megfigyelhető: bár a statisztikai adatok évről-évre kevesebb tizennégy évest mutatnak Ausztriában, mégis a konfirmációra jelentkezők száma az utóbbi tíz évben nagyjából mindig 3800 fő körül mozgott, azaz a tizennégy éves osztrák protestánsok számaránya a saját korcsoportjukban növekszik.

Az osztrák egyház 2007 és 2009 között részt vett a nemzetközi konfirmációkutatásban. A felmérés során huszonkilenc gyülekezet ötszáz konfirmandusa töltötte ki a motivációra, elvárásokra, tapasztalatokra rákérdező kérdőívet. A konfirmációkutatás eredményeit összefoglaló tanulmány a részvevők magas elégedettségi fokát mutatta ki (a konfirmandusok 68%, az oktatók 85%, a szülők 86%-a ítélte egyértelműen pozitívnak a konfirmációt). A legpozitívabbnak a fiatalok a konfirmandustábort találták: a közösség átélése, barátok szerzése, szabadidős tevékenységek mind magas pontszámokat kaptak. Problémás területnek az istentiszteletek bizonyultak. Minél több istentiszteleten vettek részt a fiatalok, annál inkább az volt a véleményük, hogy azok unalmasak. A kötelező részvételt, és azt, hogy a figyelem középpontjába kerültek, negatív élményként élték meg.

A konfirmációra való felkészítés ott volt a legeredményesebb, ahol a fiatalok igényei álltak a középpontban, és ahol aktívan (nem csak befogadóként) tudtak részt venni a konfirmációi oktatáshoz kapcsolódó eseményekben. A konfirmandusság bő fél évig tart, és általában pozitív, mély nyomokat hagy a résztvevőkben (résztvevő fiatalok 68%-a egyértelműen pozitív tapasztalatokról számolt be). A konfirmációi felkészítés két kiemelkedően fontos eleme: a konfirmandustábor és a konfirmációra felkészítő lelkész, akihez általában szorosan kötődnek a fiatalok.

A jövőre vonatkozóan a konfirmációs munka sikeresebbé tételére a következő ajánlások fogalmazhatók meg:

• Az istentiszteletek csak akkor lesznek kedveltebbek, ha azokon a fiatalok valódi, aktív szerepet kapnak (például nem előre megírt szövegeket vagy imádságokat kell felolvasniuk, vagy nem olyan feladatokat kapnak, amelyeket nem tudnak önállóan alakítani, mint az érkezők üdvözlése a templom bejáratánál), hanem önállóan hozhatnak és kell is döntéseket hozniuk, mert csak így tudnak azonosulni a feladatukkal és így érzik magukénak az alkalmakat.
• A fiataloknak kérdéseik és kétségeik vannak. (Például, hogyan higgyenek a teremtő Istenben, miközben az iskolában hallott evolúciós elmélet részletes és hathatós magyarázatot kínál a világ keletkezésére? ) Fontos, hogy feltehessék a kérdéseiket, és olyan kompetens beszélgetőpartnert találjanak, aki megszólítható a hittel kapcsolatos kérdésekben. (Már csak azért is, mert a felmérések szerint az osztrák konfirmandusok csupán 46%-a hisz abban, hogy Isten teremtette a világot.) Visszajelzéseik szerint a konfirmációi felkészítés során kétharmaduk úgy érezte, hogy nem volt lehetősége arra, hogy „előálljon” a kérdéseivel.
• A konfirmáció lényeges, de legalább ugyanilyen fontos az azt követő időszak is, hogy a fiatalok, ne „kikonfirmáljanak” a gyülekezetekből. A finnek példaértékűen oldották meg a problémát azzal, hogy a konfirmált fiataljaik a következő év(ek)ben egy tanfolyam elvégzése után a gyülekezet megbízásából ifjúsági munkásként a lelkészekkel és a gyülekezet ifjúsági munkatársaival közös csapatot alkotva bekapcsolódhatnak a konfirmációra való felkészítésbe (táboroztatás, kiscsoportok vezetése, részvétel az áhítatok és istentisztelet előkészítésében, stb.).

Lelkész- és hittantanárképzés

Ausztriában a lelkészeket, és a gimnáziumba vagy reálgimnáziumba továbbvivő felső tagozaton illetve középiskolában tanító hittantanárokat a bécsi egyetem protestáns teológiai karán, míg az alsó tagozaton és a szakiskolai képzés felé irányító felső tagozaton tanító hittantanárokat a kremsi egyházi tanító- és tanárképző főiskolán képzik.

A bécsi protestáns teológiai kar (Evangelisch-theologische Fakultät, ETF), mintegy kétszáz éve működik, először önállóan, majd a bécsi egyetem karaként. A kar és az egyház kölcsönös egymáshoz kapcsolódása az 1961-es ún. Protestánstörvényben is megjelenik, mely a következőképp rendelkezik: az evangélikus és a református egyházaknak „a lelkészi utánpótlás tudományos képzésére valamint a teológiai kutatás és oktatás céljaira” az osztrák állam teológiai kar fenntartását biztosítja.

A teológiai karon tanuló hallgatók átlagos létszáma az utóbbi három évben a teológia szakirányon 140 fő, hittantanári szakirányon: 41 fő, doktoranduszok: 34 fő. A képzés az evangélikus és a református hallgatók számára egységes, csak a rendszeres teológiai képzésben válik ketté evangélikus és református szakirányra. A valláspedagógiai képzés – különös tekintettel az iskolai hitoktatásra – része a lelkészképzésnek is. A kar történelmi okokból kapcsolatban áll a délkelet-európai protestáns teológiai karokkal és egyházakkal, de ökumenikus és vallásközi nyitottsággal működik együtt más lelkész- és hittantanárképzésért felelős, ill. kutatóintézményekkel, így a bécsi egyetem katolikus teológiai karával és az iszlám valláspedagógiai intézettel is.

A protestáns teológiai karnak kihívásokkal is szembe kell néznie. A finanszírozás a bécsi egyetemen is a hallgatók létszámától függ. Mivel a karon tanulók létszáma az egyetem többi karával összehasonlítva viszonylag csekély, ezért felvetődik a kérdés, hogy miként lehetne több hallgatót megnyerni a kar számára, s ezzel összefüggésben beindíthatók-e olyan képzések, amelyek nem kifejezetten egyházi munkaágakat céloznak meg, s ha igen, ez hogyan befolyásolja a kar és az egyház viszonyát?

Egy másik kihívás, hogy a diploma megszerzésével a teológiai és valláspedagógiai tanulás nem zárul le. Kérdés, hogy a kar mennyire tud aktívan bekapcsolódni a képzés ill. továbbképzés második és harmadik szakaszába, és az ott nyert tapasztalatok miként hasznosíthatók az alapképzésben.

Az alsó tagozaton, a felső tagozaton és a gyógypedagógiai iskolákban tanító hittantanárok képzéséről 1991–2007-ig a Protestáns Valláspedagógiai Akadémia (Evangelische Religionspädagogische Akademie, ERPA) gondoskodott. 2000-től fogva az pedagógiai akadémiák ausztriaszerte pedagógiai, azaz tanító- és tanárképző főiskolákká alakultak. Az ERPA kicsinysége és azon feltétel miatt, hogy önálló főiskolaként bővítenie kellett volna a képzést, nem tudott önállósulni. Ezért több más egyházzal együtt csatlakozott az bécsi érsekség által 2007-ben alapított tanító- és tanárképző főiskolához (Kirchliche Pädagogische Hochschule Wien/Krems, KPH), mely a St. Pölteni püspökséggel, az Ausztriai Ágostai és Helvét Hitvallású Evangélikus Egyházzal, az osztrák ortodox egyházakkal és az ókatolikus egyházzal közös fenntartásban működik, mely ökumenikus fenntartói és képzési rendszer európai viszonylatban egyedülálló.

A hittantanári képzés nappali tagozaton hat szemesztert tesz ki, a levelező képzés kilenc szemesztert (félévenként hétszer kettő napos, péntek-szombati konzultációval) ölel fel. A protestáns hallgatók létszáma a főiskolán az utóbbi négy évben átlagosan ötven volt. A hittantanárok továbbképzése a főiskola továbbképző intézetében történik, és kiterjed a középiskolában tanító hittantanárokra és a lelkészekre is.

A gyülekezetektől és a szakfelügyelőktől érkező visszajelzések alapján kijelenthető, hogy a Bécsben vagy Kremsben végzett lelkészek és hittantanárok jól képzett, motivált és szakképzett munkaerőt jelentenek a hitoktatásban. Problémát jelent a lelkészek növekvő hittanterhelése, amely miatt sokszor egyensúlyozni kényszerülnek a gyülekezet és az iskola között. A kremsi főiskolai képzés magas szintű, és sok energia- és időbefektetést követel. Ez utóbbi viszont problémát jelent olyan régiókban, ahol esetleg csak heti 4-6 hittanórára lenne szükség. Lennének ugyanis olyan jelentkezők, akik részmunkaidőben később szívesen tanítanának ilyen csekély óraszámban is, de nem tudják vállalni, hogy ennek érdekében hosszú éveket szánjanak arra, hogy mindazon képesítéseket megszerezzék, mellyel hittant taníthatnak.

A problémák ellenére mind a bécsi teológiai kar, mind a kremsi főiskola igen fontos szerepet játszik abban, hogy az osztrák protestáns egyházban a nevelés és az oktatás az evangélikus profilnak megfelelően valósulhasson meg, azaz átfogó és minden dimenziót átjáró legyen, és egy a gazdagsági növekedésre fókuszáló, fogyasztásorientált és gyakran csak hasznosság szempontjait tartó világban az ember istenképűségét mutassa fel.

Felhasznált irodalom

Evangelische Kirche in Österreich 2014. Zahlen & Fakten.

http://www.evang.at/kirche/zahlen-fakten/ (2015.04.21.)

Ordung für das evangelische Schulwesen in Österreich. http://www.evang.at/fileadmin/evang.at/doc_rechtsdatenbank/evschul_o.pdf (2015.04.21.)

Schiefermair, Karl és Krobath, Thomas (szerk.) 2015. Leben. Lernen. Glauben. Evangelischer Bildungsbericht. Kellene a kiadó neve és a kiadás helye.

---

[1] A továbbiakban a protestáns jelzőt az Ausztriai Ágostai és Helvét Hitvallású Evangélikus Egyházra illetve intézményeire vonatkoztatva használom, az osztrák evangélikusok és reformátusok közösségét értve alatta.

[2] 2014-es adat,  http://www.evang.at/kirche/zahlen-fakten/ (2015.04.21.)

[3] Az ausztriai protestáns egyház által hivatalosan elismert egyesületet keresztény szülők alapították, az intézmény Innsbruckban működik Montessori óvodaként.

[4] Ordung für das evangelische Schulwesen in Österreich. http://www.evang.at/fileadmin/evang.at/doc_rechtsdatenbank/evschul_o.pdf (2015.04.21.)

Merényi Zsuzsanna: Egy megvalósult álom

Osztály diákbizottság (ODB), diákönkormányzat (DÖK), ifjúsági parlament, választott diákvezetők, diáknap, fordított nap, diákfórum. Megannyi elnevezés, bizonyítéka annak a törekvésnek, amely a pedagógiát és pedagógusokat is áthatja, amikor a diákok közösségi nevelésével, szűkebb-tágabb társadalmi környezetért érzett felelősségük felkeltésével, állampolgári nevelésükkel vagy egyszerűen és tágan értelmezve: a szocializációjukkal foglalkoznak.

Örök kérdés, hogy miben és milyen mértékű beleszólást célszerű adni a diákoknak, és milyen életkorban érdemes elkezdeni ez irányú nevelésüket. A kérdések megválaszolásához az evangélikus pedagógia történetének egy jeles emlékével szeretnék hozzájárulni: Sztehlo Gábor Gaudiopolisának bemutatásával, hátterének, értékeinek elemzésével.

Sztehlo Gábor

Sztehlo Gábor (1909–1974) evangélikus lelkész volt, aki az egyházi szolgálat mellett a népfőiskolai mozgalom fő szervezője, majd kórházi lelkész és a Jó Pásztor bizottságban egyházát képviselve a zsidó törvények áldozatainak támogatója lett. Az 1944–45-ös üldöztetések idején a Svájci és a Nemzetközi Vöröskereszt támogatással 32 otthont hozott létre, amelyben mintegy 1500 gyermek és az őket ellátó közel 500 felnőtt lelt menedéket. Így ragadt nevéhez a „Gyermekmentő” jelző, és kapta meg 1972-ben a Yad Vasem Intézettől a Világ Igaza-díjat.

A mentőmunka nem ért véget a háború után, az otthon és szülő nélkül maradt gyerekeket összefogva először a Jó Pásztor, majd önállósodva a Pax alapítvány támogatásával gyermekotthont vezetett az 1950. január 7-i államosításig. Itt valósult meg a pincei beszélgetésekben érlelődő álom, a Gaudiopolis, az Öröm városa.

A téma kutatójaként nemcsak a Gaudiopolis születése és működése izgatott, hanem azok az előzmények, amelyek Sztehlo Gábor életében, munkájában felismerhetők, tetten érhetők.

Előzmények

Biztosak lehetünk abban, hogy Sztehlo Gábor nevelési elvei az evangélikus egyház tanításában gyökereznek: a gyülekezeteiben élő egyház működésében, felfogásában erőteljesen jelen van az önkormányzatiság. A presbitériumi rendszer jól mutatja, hogy a hívők közössége, a presbiterek felelős döntése nélkül lehetetlen a hosszú távú megmaradás.

Sztehlo Gábor teológiai évei alatt Finnországba kapott stipendiumot, ahol nagyon erős hatás érte. Egyrészt a finnek ébredési mozgalma, másrészt személyes élménye egy népfőiskolai otthonban. Lelkesedése tükröződik a Soproni Teológusotthonba érkező levéléből[1]: „Csodálatos benyomást tett rám, mert tulajdonképpen minden különösebb vezetés nélkül vagyunk, […] a 11 fiatal fiú szabadjára van engedve, mégis, nem kezdenék meg az étkezést anélkül, hogy mindenki az asztalhoz ne ült volna és ne énekeltek volna el egy valamilyen verset, minden nap mást és mást. Hiába, a fiúk mind olyan vidékről valók, ahol a felébredtek laknak és kettő kivételével mind felébredt családból származnak. Az ilyen közösség utáni vágy beléjük van nevelve.”

A következő tetten érhető állomás a hazai népfőiskolai mozgalom, és ezen belül az evangélikus népfőiskolák létrehozása, működtetése. Sztehlo Gábornak elévülhetetlen érdeme az első evangélikus népfőiskola (Nagytarcsa) megteremtése, vezetése, majd a népfőiskolai mozgalom kibontakoztatása.

A népfőiskolák óriási jelentőségét az adja, hogy a négy vagy hat elemit végzett parasztfiatalok szinte semmi útravalót nem kaptak a mindennapi életben való eligazodáshoz és a korszerű gazdálkodáshoz. Az ő továbbképzésüket szolgálták ezek az intézmények. A korabeli kiadványok jól mutatják, hogy milyen gyakorlati ismereteket tanítottak, és milyen szellemben éltek együtt több héten keresztül.

„Az intézet rendeltetése az evangélikus mezőgazda, iparos és tanulóifjúságnak a Biblián és hitvallásaikon alapuló keresztyén életre való eljuttatása és a mindennapi életben szükséges gyakorlati és elméleti tudással való felszerelése.” (Sztehlo 1943) A népfőiskolák jelmondata: „A közösségért való élet felelősségteljes élet” (Sztehlo 1943). A tanfolyami közösség a maga életével a falusi lét modelljét teremtette meg, és ehhez igazodó önkormányzati szervezetet hozott létre. A résztvevők által vezetett rováskönyv és önképzőköri jegyzőkönyv a következő tisztségeket rögzítette:

·        gazda (a munkák irányítója),

·        számadó (a konyhán a bevételek, kiadások ellenőrzője),

·        kisbíró (rendőr),

·        naposok (konyhai segítők),

·        takarítók (a tisztaság és az udvar rendben tartói).

Ők a mindennapi élet megszervezésének felelősei.

·        Az önképzőköri elnök,

·        a jegyzőkönyvvezető,

·        a krónikaíró

a tanulás szervezői, híradói voltak.

Még egy fontos gondolatot emelnék ki, hogy jól érzékeljük a népfőiskolai nevelőmunka alapvető módszerét, hogy a nevelés aktív részeseivé tegye a népfőiskolásokat[2]: „Ezekben az intézményekben nevelődött és nem nevelték a parasztfiút azzá, amivé tehetsége és hivatása rendelte.” (Sztehlo 1943)

A mára már közismert 1944–45-ös mentőmunka idején is foglalkoztatni kellett a gyerekeket. A szülők nélkül menedéket kapó, elárvult, tragédiákat, az ostromot átélő gyerekkel rendszeres és érdekes életet kellett élni, hogy a csüggedés, kétségbeesés ne legyen úrrá rajtuk. Tanultak, játszottak és előadásokra is készültek, színműveket mutattak be. Az önellátásban, önkiszolgálásban is részt vettek, ki-ki életkora és fizikai ereje szerint. Példamutató volt a Bogár utcai otthon, ahol Stiaszny Éva, a fiatal evangélikus pedagógus végzett áldozatos munkát (Bartosné 2005). A Bogár utcai otthon derűje a bombázás miatti kényszerű költözést követően több gyerek számára is a Sztehlo-család Légrády villabeli otthonában folytatódott. Különösen a kamasz fiúkat izgatta, mi lesz a háború után, hogyan fognak, hogyan lehet élni. A pince sötétjében álmodoztak egy jobb világról. Beszélgettek Sztehlo Gábor finnországi tapasztalatairól, vitatkoztak társadalmi kérdésekről, hitről, Istenről és a Fiúk városa (Boy’s town) filmélmény alapján egy gyerekvárost építettek a jövőben.

Ez érhető tetten Gröbler András (11 éves fiú) 1944–45-ben vezetett naplójában is. A Völgy utcai Széchenyi villában február 21-én, szerdán: „…délelőtt fát hordtam a házmestertől és a kert aljából. […] Délután ’parlament’ volt. Engem szén- és kokszhordásra jelöltek ki. Február 23. péntek […] Reggeli után megint kokszot és szenet cipeltem szét a szobákban […] Délután megbeszélés folyt. Valami közösséget akartak csinálni. Két elnököt (senatort) választottunk. […] Február 24., Szombat […] Délután a közösség folyóiratát beszéltük meg.”[3] Az ostrom után egyesültek az otthonok. Volt, aki haza tudott menni, volt, akiért senki se jött el.

Ha az önkormányzatiság további szellemi forrásait, rokonságát keressük, meg kell említeni, hogy a korabeli olvasmányok között megtalálható volt A. Sz. Makarenko: Új ember kovácsa, illetve G. Belih – A. Pantyelejev: SKID köztársasága. Mindkét könyvet felolvasták a gyermekotthonban.

A Gaudiopolis születése

Sztehlo Gábor a növekvő gyerekcsapattal a Budakeszi útra költözött, a Weisz és Mauthner család nyaralóit kapták meg gyermekotthon céljaira. A nagyon izgalmas történetből, most az önkormányzat születésére és működésére koncentrálunk, kiragadva a több lábon álló nevelési rendszerből (családias otthonok, munkaiskola, önkormányzatiság).

A magyar Fiúk városa az iskola megindulásával egy időben, 1945 szeptemberében született. A megalakulás közvetlen kezdeményezője Szőke Balázs sárospataki tanár volt, de mint már tudjuk, a gondolatot 1945 januárja óta hordozta magában a formálódó közösség. Szőke Balázs hamar azonosult Sztehlo Gábor ilyen irányú elképzeléseivel, és elvállalta a felnőtt kezdeményező, irányító szerepet.

Merkler András, a gimnázium második osztályának tanulója, közös naplójukban 1946 márciusában így emlékezett vissza a Gaudiopolis születésére. „Szeptember egyik estéjén Szőke tanár úr bejött hozzánk, és elkezdtünk beszélgetni arról, hogy mi, az Amerikában levő »Fiúk városa« példájára, alapíthatnánk egy kis államot. Persze mindenki helyeselte a dolgot. Mindjárt megkezdődött a miniszterek választása. Az államelnöki címet, mert Szőke tanár úr kezdte el, Szőke tanár úrnak adtuk. Ezen a népgyűlésen választottuk meg az összes minisztereket és mindenféle rangot viselő fiúkat. Aztán azt a kérdést tárgyaltuk meg, hogy mi legyen az állam neve. Több ötletet adtak, de végül is azt határoztuk, hogy három napon belül adja be mindenki az ötletét. Végre kihirdették az állam nevét. Legyen ÖRÖMVÁROS, ami görögül annyit tesz, GAUDIOPOLIS. Így alakult meg 1945 szeptemberében a Gapo.”[4]

A megalakulás körülményeihez még hozzá kell tenni, hogy a népgyűlést – amely már bevált forma lehetett a közös programok, célok, feladatok megbeszélésére – a Farkastanya (központi épület) ebédlőjében tartották, és minden iskoláskorú fiú és lány ott volt. A Gaudiopolis névadója ismeretlen, de ha a Sárospatakon működő népfőiskola önkormányzati rendszerének nevére, a Szeretetfalvára gondolunk, akár Szőke Balázs, akár Sztehlo Gábor ötlete is lehetett.

A gyermekváros államformáját tekintve köztársaság volt. A szeptemberi népgyűlés által megválasztott minisztertanács tagjai a miniszterelnökön kívül a kultuszminiszter, a belügyminiszter, a gazdasági miniszter, valamint a házak képviselői, az elöljárók voltak. Választottak még sajtófőnököt (faliújság-szerkesztőt), államtitkárokat és rendőröket.

A kultuszminiszter volt a szervezője a vitadélutánoknak, előadásoknak, versenyeknek, szórakoztató műsoroknak. A gazdasági miniszter a gyermekköztársaságban folyó munkák irányítója, nyilvántartója volt, és ő gondoskodott arról, hogy a „Gapo” önálló pénzügyi alappal rendelkezzék. A pénzt – saját elképzelésük szerint – egyének jutalmazására, ösztönzésére, valamint közösen meghatározott céljaik megvalósítására fordították. A belügyminiszter a fegyelem őreként a vitás kérdések békés rendezésére törekedett, és a korabeli viszonyoknak megfelelően ő adott „vízumot” a hazajáróknak.

A miniszteri tárcák megnevezése és a miniszterek feladatköre ebben az időszakban még többször változott. A gyermekállam célja viszont már ekkor megfogalmazódhatott, bár dokumentumértékűen csak 1946. februárjában – az Alkotmányukban – rögzítették.

A Gaudiopolis Ifjúsági Állam Alkotmánya (törvénykönyve) és Büntető törvénykönyve teljes terjedelmében megmaradt. Izgalmas olvasmány, és megható, amikor egy-egy nyolcvan felé ballagó Gapo-polgár, a mai napig emlékszik fő célkitűzésére, az 1. §-ra: „Gaudiopolis Ifjúsági Állam célja: Krisztus evangéliumának szellemében társadalmi korlátokat megszüntetve, önálló, öntudatos, önismeretre és önbírálatra törekvő gyakorlatilag ügyes és elméletileg képzett magyar embereket nevelni.”

A dokumentum rögzíti az anyaállamhoz (a fenntartó Pax alapítvány) való viszonyt, az államformát, a törvényhozást, az állampolgárok jogait és kötelességeit, az igazságszolgáltatást.

A Gapo gyermekotthon hétköznapjai

A nyári programok (tihanyi nyaralás, rokonlátogatások, gyalogtúrák, cserkészpróbák stb.) után 1946 őszére ismét kialakult az ifjúsági állam életének rendszere. Az előző évhez képest új vonás volt, hogy állandósult a munkavégzés, amelyet az iskolakezdéssel egy időben megnyílt műhelyek biztosítottak valamennyi kilenc éven felüli Gapo-polgár számára. Az önkormányzat jelmondatává vált: „munka nélkül nincs élet”. A lányok babagyárat alapítottak – igazgatója Aczél Ildikó, az egyik kislány volt. A kezük nyomán készült népművészeti babák állítólag még exportra is kerültek.

A gyerekek munkavégzésének nyilvántartására nagyon ésszerű megoldást találtak. Minden polgár állampolgársági könyvet kapott, amelyre a tulajdonosa és a miniszterelnök nevét, valamint a Gapo célját írták. Benne az elvégzett munkákat vezették. A fényképes igazolvány az elismeréseket és a büntetéseket is tartalmazta. Ahogy maga a Gapo-polgárság, úgy az állampolgársági könyv és a Pax jelvénye is büszkeséggel töltötte el a fiatalokat. A jelvényt ruhájukra varrták, az állampolgársági könyvet maguknál tartották, így az államon kívül is a Gapóhoz tartozás fontos dokumentumai voltak.

A gyerekek által végzett munkák egy része termelő munka volt. A kisebbek furnérlapból – Weingruber Éva (felnőttként később divattervező) rajztehetségét hasznosítva – sematikus állatfigurákat fűrészeltek, amelyeket csiszolva, festve, lakkozva, celofánzacskókba csomagoltak. A konzervdobozok anyagából, valamint gipszöntéssel karácsonyfa-díszeket készítettek. Bonyolultabb játékokkal, például kisautóval is próbálkoztak. A nagyobbak falikart, virágállványt, gyertyatartót, kugli- és sakkfigurákat esztergáltak, amelyeket páccal vontak be. Ezek a termékek piacra kerültek, és bevételt biztosítottak az állam és polgárai számára.

A munkák másik része kiadásmegtakarító volt. Ezek közé tartoztak a cipészműhelyben, a varrodában és az asztalosműhelyben végzett javítások, valamint az önellátást, önkiszolgálást biztosító tevékenységek (fahordás, élelembeszerzés, kertgondozás, konyhai munka). Ide sorolható egy nevezetes tűzeset is, amely a faszerkezetű Mauthner villában működő konyhában keletkezett. Szerencsére idejében észrevették és a vízhordásban fáradhatatlan gyerekek segítségével sikerült eloltani, és megmenteni az épületet.

Az önkormányzat által is támogatott, óhajtott építkezések megindulása újabb feladatokat adott a polgároknak. Ezeket a gyermekotthon vezetősége fizette ki az ifjúsági államnak. Az elgondolás lényege, hogy a gyerekek munkájával a Pax pénzt takarít meg, amelyet teljes egészében vagy részben kifizetett a Gapónak. A pénz felhasználásáról – közös célra fordításáról, egyének jutalmazásáról – az önkormányzat döntött.

A gyermekotthon soha nem bővelkedett anyagiakban, így nem volt ritka az sem, hogy természetben fizette meg a polgárok munkáját. Bármennyire is kezdetlegesnek tűnik a megoldás, akkor óriási jelentősége volt, ha a gyerekek szüleiknek, hozzátartozóiknak – akik csak jegyre kaptak élelmet – lisztet, margarint, szardíniát vihettek.

1946 ősze Szőke Balázs távozásával további változást hozott, helyette Sztehlo Gábort választották meg a polgárok államelnöknek. Az ő kezdeményezésére vezették be a hetenkénti tisztító gyűlést, ahol „mindenki beszámol heti munkájáról. Itt mondják meg a fiúk kifogásaikat egymás ellen”.[5] A Gapo céljával összhangban ez a fórum önvizsgálatra, önbírálatra késztette a polgárokat, amely egészséges kritikai szellemet eredményezett, önismeretet fejlesztett, és nem utolsósorban sok konfliktus kulturált megoldására nyújtott alkalmat.

A Gaudiopolis hangulatának és a gyerekek önállóságának egyik hiteles nyári története, amikor a Farkastanya és a Fecskefészek lovagháborúba kezdett. A fecskebeliek ellopták a Farkastanya „lovagjainak” keresztes, halálfejes lobogóját. A Farkastanya lovagjai vissza akarták szerezni, tehát hadba indultak a Fecskefészek ellen. A védők eltorlaszolták magukat otthonukban (miközben a zászló a kerti filagóriában volt elrejtve). A farkastanyások úgy döntöttek foglyot ejtenek, és ezzel kikényszerítik a zászló és fogolycserét. A tervet sikerre vitték, a fogoly az élelmiszerraktárban csücsült, amíg a tárgyalások lezárultak. Egész napos, igazi fiús kaland volt, amelybe – jelezve a bizalmat és önállóságot – egyetlen felnőtt sem avatkozott be.

Ahogy a Pax létszáma emelkedett, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy kinőtték a Budakeszi úti telepet, sem az iskola, sem a gyerekek nem férnek el a házakban. A gyerekek maguk is érezték a gondot, és saját tevékenységeik sikere nyomán terebélyesedő öntudatukkal közösségük újabb perspektíváját sejtették meg a megoldásban. A Gapo-polgárok aktív résztvevői lettek az iskolabarakk, majd a lakóházak építésének.

Ügyük közéleti szereplésre késztette őket, aktív „külpolitikába” kezdtek. Küldöttséget hatalmaztak fel, hogy tárgyaljon a „magyar állammal”, szerezzenek anyagi eszközöket az iskola építéséhez. A siker további merész célok elérésére ösztönözte őket. Így írt erről Horváth Ádám, a Gapo kultuszminisztere 1947 tavaszán: „Van egy gyakorlati célunk is. Ide irányul mostani összes munkánk. Szeretnénk kiépíteni, azaz felépíteni az otthont. Mai helyzetében nem egész alkalmas elosztásban, egymástól távol álló épületekben lakunk. Szeretnénk egy egységes és elképzelésünk szerint alkalmas otthont építeni […] más otthonban az ilyen munka talán kényszerrel történhetne csak. Mi a saját ötletünkből, saját akaratunkból építettük azt is (mármint a Gapo-házat – kiegészítés a szerzőtől.) és szeretnénk építeni az egész otthont is. És ebben a munkában még magunk közül sem kényszerítünk senkit. Aki szeret dolgozni, és aki tud a közösségért dolgozni, az segít. Biztos azonban az, hogy olyan nem lesz, aki nem akar segíteni. Hiszen a saját otthonunkat, a saját tulajdonunkat akarjuk növelni. Vajon ki az, van-e olyan ember, aki a sajátját ne akarná növelni vagy szépíteni?” (Horváth 1947)

A Pax és benne a Gapo legszebb napjait élte, amikor nem kis részben a fiúk munkájának eredményeként a Budakeszi út 77/79-es telken házakat avatott. Az emlékezetes ünnepségen sok polgárt tüntettek ki az építkezésben való részvételéért.

Ahogy 1949-re a Pax gyermekotthonok felfelé ívelő pályája megtört, úgy esett vissza a Gapo lendülete is. A műhelyekben változatlanul serénykedtek, kisebb munkák a telepen is adódtak, folyt a röplabdapálya-, útépítés, kertészkedés, de olyan távlat, amelyért a fiúk egy emberként mozdultak volna, már nem volt.

Több tényező is próbára tette a gyerekközösséget. Az egyik az úttörőmozgalom terjedése és terjesztése volt. A Gaudiopolis alig múlt egyéves, amikor már 1946. október 18-án megérkezett az első felhívás a Budapest Főváros tanfelügyelőjétől az úttörő-gyermekmozgalom helyi szervezésére. Többször is elhárították a kezdeményezést, de 1949-re már elkerülhetetlen volt a bevezetése. Egy másik fontos esemény, hogy nagy számban érkeztek fővárosi beutalt gyerekek, akik járatlanok voltak a Pax nevelési rendszerében és éretlenek a Gapo törvényeire.

A Gaudiopolis jelentősége a gyermekotthonban

Több tényező együttesen bizonyítja, hogy a Gaudiopolis virágkora az 1946–48 közötti időszak volt.

1. Az önkormányzat rendszere komplex nevelési tényező volt azáltal, hogy a gyermekközösség a maga rögzítette szabályok szerint élt. Fórumot teremtett minden tagja számára, ahol demokratikus jogaikat gyakorolhatták (kezdeményeztek, döntöttek a közösség életével kapcsolatos kérdésekben, vezetőket választottak, ellenőrizték, értékelték őket). Biztosította tagjai egyéni fejlődését. A közösség társadalmi életében részt vevők alkalmassá váltak az otthonon kívüli társadalmi életbe való bekapcsolódásra.

2. Az önkormányzat ebben a terminusban végezte a legtöbb tevékenység szervezését a maga keretein belül (ügyelet ellátása, ébresztő, reggeli torna, szilencium, sport- és kultúrprogram, önkiszolgáló és értékalkotó munka végzésének szervezése, a fegyelem támogatása).

3. Az önkormányzat a Pax bővülését a maga céljának érezve, az egész gyerekközösségnek távlatot adva mozgósított a kivitelezésre (építkezések).

4. Az építkezés eredményeként a gyerekköztársaság mennyiségileg is gyarapodott, bázisa kibővült, több ház és több gyerek került hatóköre alá.

A Gaudiopolis szervesen illeszkedett a Pax nevelési rendszerébe. Legkisebb szervezeti egysége, az elöljáróság, a családi egységnek felelt meg. Mind a „mamák”, mind az iskola tanárai számítottak működésére, hatására, nevelő erejére. A Gapo elismerését jelzi a Pax Szervezeti és Működési Szabályzata is, amely az ifjúsági államot önálló szervezeti egységnek tekinti az otthonon belül, és a miniszterelnököt a heti megbeszélések meghívottjai közé sorolja.

A Gaudiopolis a kezdetekben minden polgárra kiterjedt. A lányokat azonban kevésbé tartotta izgalomban, és 1947-ben el is költöztek a Budakeszi úti Leányvárból. A legteljesebb módon a tizenkét éven felüli fiúk élték meg az állampolgárságukat, a kisebbek nem mindig értették és – a visszaemlékezők írását olvasva  – időnként meg is szenvedték a nagyobbak irányítását.

Sztehlo Gábor hosszú idő távolából, 1961-ben így értékelte a Gapo pedagógiai szerepét: „A fiúk által alkotott és népgyűléseik által szentesített törvények sokkal erőteljesebbek, mint a felnőttek beleszólása. Az évek folyamán az önkormányzat bizonyos szokásokat alakított ki, melyek jogokká, illetőleg kötelességekké fejlődtek. Az újonnan jövő már ezeket találta, és így vagy beleélte magát, vagy szakítania kellett a közösséggel. Megjegyezni kívánom, hogy ebben a gyermekállamban ugyanazok a társadalmi, jogi és lelki problémák merülnek fel, mint a felnőtteknél. Pompás alkalom ilyenkor – a felnőttek példáján okulva – egy-egy ilyen problémát megoldani. (Jogtalanság megtorlása, vallásszabadság, származási kérdések, önkényeskedés, terror, klikkrendszer.)”[6]

Mit üzen a Gaudiopolis a ma nevelőinek?

A háború után születőben lévő új társadalom új embert igényelt. Hogy milyen legyen az új ember, a Pax gyermekotthon e kérdésre példaként állítható választ adott. A gyerekek számára vallásszabadságot, öntevékenységet, önálló személyiséghez való jogot biztosított. Az általánosítható tapasztalatok közé sorolandó és máig ható példának állítható az igen sokféle és a gyerekek által végezhető tevékenységforma, amely kinek-kinek egyéniségének megfelelő, sikert ígérő választási lehetőséget biztosított, így járulva hozzá a háborús élményekből való gyógyuláshoz és további fejlődésükhöz. Értékeit tekintve a korszak legkomplexebb pedagógiai kísérlete a Gaudiopolis volt.

A háború után a kibontakozás egyik alternatívája a polgári demokrácián alapuló társadalmi rend lehetett volna. Ennek a reménynek felelt meg a Gaudiopolis. A Gapo szelleme, rendszere, terminológiája és gyakorlata polgári demokratikus alapokon nyugodott. (A felnőtt vezető részvétele is rögzített, sőt a néptribuni rendszer által korlátozott, azaz ellenőrzött volt.) Ma is tudnunk kell, hogy a nevelési intézmények mini-társadalomképe formálja a gyerekek állampolgári felfogását, későbbi társadalmi aktivitását.

A Gapo lakói gyermeki méltósággal, büszke öntudattal élhették meg, hogy polgárként köztársaságuk, és ezáltal saját életük gazdáivá, felelős vezetőivé váltak.

A magyar pedagógiai gyakorlatban több helyütt is felbukkant a közösségi szerveződés és irányítás köztársasági, minisztertanácsi formája. Számukra pedagógiatörténeti adalékul, mintaként szolgálhat a Gaudiopolis.

Az iskolák azonban nem azonosíthatók a gyermekotthonokkal, ahol – kis túlzással – „éjjel-nappal” együtt élnek a gyerekek, teljes életüket szervezheti a nevelők közössége. Éppen a tevékenységek sokféleségével és a diákok közösségi (társadalmi) aktivitásának biztosításával mozgósíthatók leginkább a gyerekek saját fejlesztésükre. Minden ilyen kísérlet fantasztikus erőket szabadít fel. Nagy felelősség pedagógusként részt vállalni ebben.

A reális értékeléshez ismét idézzük Sztehlo Gábort: „A fiúk által alkotmányos alapokra helyezett Gaudiopolis mégis sok olyan dolgot oldott meg, ami előtt mi felnőttek tanácstalanul álltunk volna, és nagy segítségére volt az otthon vezetőségének a rend fenntartásában. Gaudipolis önkormányzatát demokratikus játéknak is lehet tekinteni. Jó pedagógiai módszer volt, […] és e nélkül a „demokratikus játék” nélkül sok jó tervet, kezdeményt nem tudtunk volna megvalósítani. Legtöbbet […] a közösségteremtés és a megbékélés terén köszönhettünk a Gaudiopolisnak; az ifjúsági köztársaság össze tudta fogni azt a sokféle, sokfelől érkezett gyereket; a hazulról hozott előítéletek, ellenségeskedés eltompultak, az érdeklődés más irányt vett, haragnak, elfogultságnak nem volt helye, és szépen kialakult a testvériség érzése. Gaudiopolis, mint a neve is mutatja, az öröm városát, a boldog közösséget akarta megteremteni, minden veszteség, szomorúság ellenére.

Ez pedig, ha játékosan, ha komolyan, mégis sikerült ezeknek a fiúknak.” (Sztehlo 1994)

Evangélikus nevelési és oktatási intézményeinkben vajon meg tudjuk-e teremteni a mi Gaudiopolisunkat?

Felhasznált irodalom

Bartosné Stiaszny Éva 2005. Háborúban békességben. Luther Kiadó, Budapest

Horváth Ádám 1947. Mi a Gaudiopolis? Fővárosi Levéltár XXVI/743 iratanyaga

Sztehlo Gábor (szerk.) 1943. Magyarországi evangélikus népfőiskolák. Orosháza

Sztehlo Gábor 1994. Isten kezében. Sztehlo Alapítvány Budapest

---

[1] Országos Evangélikus Levéltár, a Soproni Teológusotthon iratanyaga; Sztehlo Gábor levele Helsinkiből, 1932.III. 9.

[2] Érdemes még tudnunk, hogy a sárospataki református népfőiskolán, az úgynevezett „Szeretetfalván” is önállóan éltek a fiatalok.

[3] Gröbler András naplója Svájcból érkezett haza. Magángyűjteményben található.

[4] A gimnázium második osztályának naplójából, 1946. Magángyűjteményben található.

[5] Korabeli összefoglaló a Gaudiopolis életéről. Kézirat, magángyűjteményben található.

[6] Országos Evangélikus Levéltár, Sztehlo –irathagyaték.

Hallgatóné Hajnal Judit és Csorbáné Farkas Zsófia: Páros iskolavezetés: igazgató és iskolalelkész

„Jobban boldogul a kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, föl tudják segíteni egymást. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki. Éppígy, ha ketten fekszenek, egymás mellett, megmelegszenek; de aki egyedül van, hogyan melegedhetne meg? Ha az egyiket megtámadják, ketten állnak ellen. A hármas fonal nem szakad el egyhamar.” (Préd 4,9-12)

Felütés

Judit (Intézményvezető): Az idő múlásával egyre gyakrabban fogalmazódik meg bennem: nem tudom már elképzelni azt, hogyan lehet gyermeket Isten nélkül nevelni. Luther markánsan fogalmazott a maga idejében erről: „senki se küldje a gyermeket olyan helyre, ahol a Szentírás nem áll az első helyen.” Napjainkra jól tudjuk, hogy kisebbségben vannak az ilyen helyek, éppen ezért kegyelmi ajándéknak élem meg evangélikus iskolai közösségben végzett szolgálatomat.

Kezdetek

Zsófia (Iskolalelkész): „Jézus mondja: Bizony mondom nektek, hogy egyetlen próféta sem kedves a maga hazájában.”(Lk 4,24)

Vagy mégis?! Isten kegyelméből megtapasztalhattuk, hogy vannak csodálatos ajándékai, melyek felülírják a törvényszerűségeket, és lehetővé teszik, hogy valaki mégis a saját közösségében szolgáljon annak minden előnyével és hátrányával együtt. Ez a történet 2005 nyarán kezdődött, amikor férjemmel, Csorba János lelkésszel új fejezet indult életünkben azzal, hogy Győrbe költöztünk.

2005 szeptemberében léptem át szeretett általános iskolám kapuját, immáron hatodéves teológushallgatóként. A folyosón találkoztam a kisgyermekkoromból jól ismert pedagógusokkal, s a nekik kijáró tisztelettel hangosan, illemtudóan magázódva előre köszöntem.

Hallgatóné Hajnal Judit igazgatóasszony is azok közé tartozott, akiket régről ismertem. Az iskola újraindítását követően 1992 nyarán együtt takarítottuk az épületet, majd az első becsengetéskor már az iskolapadban ülve matematikaórán találkozhattam vele.

Judit: „Kertésznek kedvesebb az első rügy, mint a kinyílt virág, szőlősgazdának az újbor több öröm, mint a pince megnemesedett kincse, s talán kedves lesz neki is, mint nekünk, visszaidézni az első éveket…”(Babits Mihály)

Felejthetetlen élmény az újrainduló iskola fészekrakása. Zsófi mint leendő ötödikes kisdiák a szüleivel, a gyülekezet tagjaival és leendő tanárokkal együtt, velünk mosta az ablakot, a padlót, hogy első becsengetéskor valóban elkezdődhessen az oktató-nevelő munka az intézményben. Elnézem Zsófi tiszta tekintetű, nevetős arcát az egykori fényképeken, s arra gondolok, mekkora ajándék, hogy vele végezhetem vezetői szolgálatomat.

Zsófi: 2005 szeptemberében Judit volt az első, aki széles mosollyal, örömmel fogadott, és azonnal arra kért, hogy a magázódást felejtsük el. Az első találkozástól kezdve mintha eltűnt volna a „volt diák és tanár viszony”, helyét felváltotta a kollegiális, partneri kapcsolat. Ezzel a széles mosollyal és kitörő lelkesedéssel – ami Juditra különösen is jellemző –, kísért be a tanári szobába és mutatott be a tantestületnek. Ezzel gyakorlatilag megkezdődött a közös munka, kiegészülve Ócsai Zoltánnal, aki a hatodévemet mentorként kísérte. A beosztott lelkészi évemet követően Judit szorgalmazta Ittzés Jánosnál, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület akkori püspökénél, hogy 2009 márciusától beiktatott iskolalelkészként folytathassam a szolgálatomat. 2009-től beiktatott iskolalelkészként, az intézmény vezetőségének tagjaként közösen végezzük ezt a szép, kihívásoktól nem mentes speciális szolgálatot.

Judit: 2005-ben, amikor Zsófi megérkezett, már kialakult szokásai, bejáratott egyházi alkalmai voltak iskolánknak. Lacknerné Puskás Sára, korábbi iskolalelkészünk – aki kezdetektől velünk volt, jóformán közöttünk élt – vezette be a később hagyománnyá vált alkalmainkat, lelkigondozott bennünket, és munkája nyomán kialakult és folyamatosan formálódott az iskola arculata. Így családjuk távozása komoly aggodalmat váltott ki belőlünk, hogy vajon ki fogja pótolni Sacit és az ő szolgálatát. De az Úristen nem hagyott bennünket pásztor nélkül, s küldte Zsófit, haza, Győrbe, hogy folytassa és kiteljesítse azt a munkát, melyet egykor elkezdtünk. Mindig nagy öröm az, ha egykori tanítványokat köszönthetünk munkatársi körben. Különösen igaz ez, ha iskolalelkészként tér haza valaki. Azt gondoltam sokáig, hogy ennek a helyzetnek csak áldásai vannak. Egyszer azonban beszélgettünk Zsófival erről: megkérdeztem tőle, hogy az egyik kollégánkkal kapcsolatban miért nem határozottabb, miért nem kezdeményezőbb? A válaszán magam is meglepődtem. A kolléga ugyanis egykori tanítványként tekintett iskolalelkészünkre. Ez hiba volt a részéről. A tantestület többi tagja azonban örömmel, tisztelettel, hálával és szeretettel tekintett Zsófi szolgálatára, aki pillanatok alatt megtalálta helyét és feladatait közöttünk. Mentorával, Ócsai Zoltán lelkésszel továbbgondolta az iskola küldetését és formálta arculatát. Ekkor már túl voltunk a visszatekintés és az útkeresés állomásain, mosolyogva fogadtuk az újból és újból megfogalmazódó kérdést: mitől evangélikus az iskola? Majd huszonöt év távlatából mindannyiunk előtt világossá vált, hogy „nem ember, hanem Isten a mi gazdánk”.

Az iskolalelkész helye az intézményi struktúrában

Mivel az intézmény gyülekezeti fenntartású, így értelemszerűen a lelkész a Győri Evangélikus Egyházközséggel szorosan együttműködve végzi a szolgálatát, szolgálati jogviszonyban. 2009 márciusától beiktatott iskolalelkészként főállású „alkalmazottja” az intézménynek. 2013 januárjától szolgálati jogviszonyban való alkalmazása nem változtatott azon, hogy az iskolalelkész az iskolavezetés (az intézményvezető, igazgatóhelyettesek, óvodavezető és a gazdasági vezető mellett) tagja. A szolgálati jogviszonynak köszönhetően, illetve a gyülekezeti fenntartás miatt mondhatjuk, hogy részben az iskolavezetésben a gyülekezetet is képviseli a lelkész, vagy közvetítő, kapcsolatteremtő funkciót is be tud tölteni. Ennek a feladatnak a mélysége és minősége természetesen attól is függ, hogy az éppen aktuális gyülekezeti vezetés mennyire van jelen az iskola életében.

Judit: Az iskolalelkész munkáltatója 2013-tól nem az intézmény, hanem a fenntartó, esetünkben a gyülekezet. Ez a tény bizonyára alapot szolgáltathat munkáltató és munkavállaló közötti konfliktusoknak jogi és egyéb szempontokból, többek között ezért is elleneztem a változást. Afelől azonban nem volt kétségem, hogy kettőnk emberi illetve munkakapcsolatában bármiféle változást eredményez az új szabályzat – hiszen szolgálatunkat mindketten belső indíttatásból – azt egymással harmóniában végezzük. Sajnálattal fogadtam azokat a megfogalmazott és ki nem mondott okokat, elmulasztott lehetőségeket, melyek egyházunkon belül életre hívták az új szabályozást. Sokszor hangsúlyoztam, hogy hatalmas felelősséggel jár az iskolalelkészi szolgálat, és véleményem szerint csak a legtehetségesebbek tudnak megfelelni a kihívásoknak. Jó esetben az iskola vezetői is a legkiválóbb pedagógusok sorából emelkednek ki. Egyenrangú partneri viszony elképzelhetetlen az említett feltételek nélkül. Ha pedig mindkét részről tisztában vannak azzal, hogy az egyházi iskola lényegénél fogva miben különbözik minden más intézménytől, akkor semmi sem árthat a harmonikus, egymás tiszteletén és elfogadásán alapuló munkakapcsolatnak.

Judit, Zsófi: Az iskolavezetés minden hétfő reggel, első tanítási órában összeül, hogy az éppen aktuális problémákat, feladatokat együttesen megbeszéljék, közösen gondolkozzanak intézményfejlesztésről, tanulókat és tantestületet érintő kérdésekről, pályázatokról, gazdasági témákról, hitéletről.

Az iskolavezetésen kívül az iskolalelkész a hittan munkaközösség vezetője is, így a munkaközösség-vezető kollégákkal együtt hétfőn a hatodik órában tanácskozik. Az iskolalelkész szempontjából a részvétel mind az iskolavezetésben, mind a munkaközösségben azt segíti, hogy tisztában legyen az iskola működésének törvényes kereteivel, a pedagógusokat érintő kérdésekkel és nehézségekkel, a diákokkal kapcsolatos problémákkal és ezek megoldásához, a segítségnyújtáshoz keresztény értékek mentén alakítsa ki javaslatait.

Mivel az iskolalelkész az iskolavezetés tagja, így bizonyos helyzetekben közvetítő szerepet tud betölteni intézményvezető és tantestület, tantestület és diákság között is.

Az iskolalelkész a tantestület tagja is, a tanári szobában van számára hely a többi hitoktatóval egyetemben, így nincs elszigetelve a tantestülettől. Olyan személy, aki a nap nagy részében elérhető, megszólítható, miközben nyitott szemmel-füllel élhet a kollégák között úgy, hogy a megfelelő helyen, megfelelő módon tudjon segíteni. Egy intézményvezető a hivatalos feladatai miatt kevésbé tud ilyen intenzíven a munkatársai között mozogni, ezért az iskolalelkész sokat segíthet a tájékoztatásban, kapcsolattartásban. Mivel az intézményvezető munkáltatója a kollégáknak, így a függőségi viszonynak köszönhetően nem biztos, hogy minden problémával azonnal hozzá fordulnak. Az iskolalelkész ilyen helyzetekben lehet egy összekötő kapocs, hogy a probléma ne kerüljön szőnyeg alá.

Páros vezetés iskolai keretek között

·                   Személyiség

„De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,20–21)

Zsófi: Tudjuk jól, hogy egy pedagógus és ugyanígy a lelkész is alapvetően a személyiségével dolgozik. Nemcsak a rábízott diákok között vagy a gyülekezet közösségében, hanem a kollegiális kapcsolataiban is fontos szerephez jut, hogy milyen személyiséggel rendelkezik. Ez a mi esetünkben kifejezetten jól működik. Nyitottság, lendületesség, kezdeményezőkészség, figyelmesség, segítőkészség jellemez bennünket. Nem vagyunk egyformák, sőt sok esetben éppen ellenpólusai vagyunk egymásnak, de hiszem, hogy ennek köszönhetően tudjuk jól kiegészítve végezni a szolgálatunkat.

Judit: Sokszor hangoztatott mondat, hogy a keresztény tanító elsősorban saját személyiségével nevel. Fokozottan igaz ez Zsófira, aki minden szavával, cselekedeteivel, a kommunikáció és a metakommunikáció gazdag eszköztárával él a rábízottak között. Kedvessége, tapintata, türelme példaként áll előttünk. Ugyanakkor határozott és következetes, ami tiszteletet ébreszt környezetében. Mindig rácsodálkozom, hogy fiatal kora ellenére mennyi bölcsességgel bír. A vele való szolgálat biztonságot nyújtó. Van egy különleges adottsága: több száz gyermeket a keresztnevén tud megszólítani, ami felidézi bennem Ézsaiás próféta szavait: „Ne félj, mert […] neveden szólítottalak”. (Ézs 43,1b)

·                   Kompetenciahatárok ismerete

Judit: Nem lehet kérdés a számunkra, hogy az iskolalelkész az intézmény lelki vezetője. A lelki és a szellemi vezetés között azonban nehéz éles határokat meghúzni. Nincs is erre szükség, és sok esetben szinte lehetetlen is lenne. Ezért is kell, hogy az egyházi iskolának egyházi-világi vezetése együttesen, egymást kiegészítve működjék. A vezetés gyakorlati megvalósítása minden évben azon a nyári meleg napon kezdődik, amikor vezetőtársainkkal együtt megtervezzük a tanév rendjét, és lezárul azzal a dokumentummal, amellyel a tanévet közösen értékeljük. Zsófi sokszor meglepő javaslatai új megvilágításba helyeznek eseményeket, rögzült szokásokat. Egyik javaslata nyomán az utolsó decemberi tanítási nap estéjére szervezett hagyományos iskolai karácsonyi istentiszteletünket hagytuk el, mellyel gyakorlatilag sem az igazgatótanácsban, sem a tantestületben nem aratott osztatlan sikert. Ez ugyanis egy olyan alkalom volt, melyen tömegek vettek részt. A közvetlenül karácsonyt megelőző nagyszabású esemény és a szinte kezelhetetlen méretű résztvevők serege azonban elvette az istentisztelet lényegét, a meghittséget, az áhítatot. Az istentisztelet valójában mégsem maradt el, hiszen minden evangélikus családot a szentesti, gyülekezeti istentiszteletre hívtunk meg, ahol a konfirmandusok és szüleik részvételével igazi örömben, az elmélyülés lehetőségében volt részünk.

Zsófi: Judittal gyermekkorom óta ismerjük egymást, ami lehetne hátrány is, de mivel a kapcsolatunk tiszteleten és bizalmon alapul, így nem okoz nehézséget. Azt hiszem, az is egyedülálló, hogy az alkalmazottak között nyolcan is intézményünk tanulói voltak. Judit sohasem „volt diákként” tekint ránk, hanem munkatárskénr, de ennek együtt kell járnia azzal is, hogy tisztában vagyunk a saját szerepünkkel, és ismernünk kell a kompetenciahatárainkat. Tiszteletben tartjuk egymás hatásköreit, és nem kívánunk olyan helyzetbe kerülni, ami a másik kompetenciáját érinti, vagy netán sérti. Ez nem működhet másként, mint a kölcsönös elfogadás és megbecsülés jegyében.

·                   Személyes kapcsolat

Judit: „Jegyezzék meg jól: az intézményvezető mindig magányos, s ezzel együtt kell tudni élni.” – hangzott felém ez a mondat a közoktatás-vezetői képzésen, mely mélyen a lelkembe vésődött, és kinevezésemet követően a legnagyobb félelmet jelentette számomra. Nem tudtam elképzelni, hogy ez megtörténhet velem, akinek nagyon fontosak az emberi kapcsolatai mind a családban, mind a munkahelyen, mind a gyülekezetben. Nem tudtam azt sem elképzelni, hogy döntéseimben elmagányosodom, hogy egyedül maradok a véleményemmel, hogy senki sem hordozza velem együtt a felelősséget. Már tudom, hogy mindez valóban így történt volna, ha nincsenek mellettem a lelkészek. Jó érzés tudni, hogy bizalmon alapuló szoros lelki kapcsolatban egymás segítő lehetünk.

Zsófi: Az iskolavezetés tágabb körén belül van egy bensőséges kapcsolat is közöttünk. Ez abban mutatkozik meg, hogy nem feltétlenül csak az iskola dolgaival kapcsolatban ülünk le egymással beszélgetni, hanem Judit ajtaja bármikor nyitva áll, hogy bemenjek néhány szót váltani vele egészen személyes dolgokról is. Ezeket a beszélgetéseket olykor minősíthetjük baráti beszélgetésnek vagy éppen lelkigondozásnak. Egy intézményvezető felelősségteljes feladatokat lát el, komoly döntéseket kell meghoznia bizonyos helyzetekben mégpedig emberek sorsáról, jövőjéről. Jó, ha ezeket a terheket nem minden esetben viszi haza a szerettei közé, vagy éppen őrzi magában, őrlődve velük, hanem kibeszélheti, leteheti titoktartás mellett. Természetesen fordítva is igaz, hogy az iskolalelkész is kerülhet olyan magánéleti vagy hivatásbeli válságba, melynek terhe kibeszéletlenül romboló hatásúvá válhat, mind az egyénre, mind a közösségre nézve. Ennek feloldása is csak kölcsönös bizalmon alapuló légkörben valósulhat meg, ahol az egyik ember nem tart a másiktól, nincs alá-fölérendeltség, nincsenek elfojtásra ítélt, megfogalmazhatatlan érzések.

·                   Közös értékrend

Zsófi: „A hármas fonal nem szakad el hamar.” (Préd 4,12) A páros iskolavezetés lényeges eleme, hogy az intézményvezetőnek és az iskolalelkésznek ugyanolyan, vagy legalább hasonló értékrendje legyen. Egy keresztény iskolában ez az értékrend nem nyugodhat máson, mint Isten Jézus Krisztusban megmutatkozó szeretetén. Döntéseink, cselekedeteink, szavaink közös tájékozódási pontja nem lehet más, mint a falon függő kereszt.

Judit: „Elég széttárni karunkat, hogy lássuk és belássuk: keresztre születtünk. De, hogy ez a kereszt »édes«, arról Jézus Krisztus keresztje és egyedül az övé győzheti meg szívünket.” (Pilinszky János) Az iskolalelkész és az intézmény vezetője számára fontos, hogy a legtöbb dologban, főleg az élet „nagy” dolgaiban hasonlóan gondolkodjék. Istenhitük, családról alkotott elképzelésük, hazaszeretetük, kultúra iránti elkötelezettségük, életvezetésük, életmódjuk ne elválassza, hanem összekösse őket. Nem mellékes az sem, hogy hasonló nevelési elveket valljanak.

Zsófi: Az intézményvezetőnek és az iskolalelkésznek egységet kell alkotnia, és ugyanazokat az értékeket kell képviselniük a tantestület, gyülekezet, a diákok és a szülők előtt. Ez csak akkor lehetséges, ha ugyanabból a forrásból merítenek. A közös értékrendhez hozzátartozik, hogy ugyanannak a gyülekezetnek a tagjai; mi a gyülekezet presbiterjei is vagyunk. Nemcsak a gyülekezeti lelkésznek, hanem Juditnak is szívügye, hogy a gyülekezet közössége milyen irányba tart, és ezt a közösséget miként lehet gazdagítani az oktatási intézményünkben nevelkedő diákokkal és családjaikkal.

·                   Közös cél

Judit: A végső cél nem az, hogy csupán ebben a világban éljünk jól, hanem hogy elnyerjük az örök életet. Nagyobb és nemesebb célt egyetlen iskola sem tűzhet ki magának, mint hogy ezzel az ajándékkal és egyben lehetőséggel megismertesse a diákokat. Ehhez természetesen magunknak is tanítvánnyá kell válnunk, hogy a ránk bízottak is egykor tanítványok lehessenek. A tanítványság megélését segíti a gyülekezet közössége, ahova mindketten tartozunk, illetve szerencsés egybeesés, hogy Csorba János, Zsófi férje az öregtemplomi körzet parókus lelkésze, aki az iskolai hitoktatásba is besegít, melynek köszönhetően evangélikus családokat ismer meg és tartja velük a kapcsolatot. János és Zsófi közösen szervezik a konfirmandus-kirándulásokat, hittantáborokat, gyülekezeti kirándulásokat, szülői beszélgető köröket. A gyülekezet és az iskola élete ily módon is egymásba tud fonódni.

Zsófi: A közös értékrend mellett közös a cél is. Nem csupán egy jó iskola megteremtése, fenntartása és versenyképessé tétele, hanem munkánk során a keresztény nevelés, a hitbeli növekedés és a gyülekezetépítés is ugyanolyan hangsúlyt kap.

·                   Vezetői – hatalmi döntés lelkigondozói támogatással

Zsófi: A problémás helyzetek vagy fegyelmi ügyek kezelése is egészen más megvilágítást nyernek, amikor páros vezetésről beszélünk. Az intézményvezető – mint aki hatalmi pozícióban van –, felléphet határozott szigorral, ultimátumokkal, hiszen a kezében vannak azok az eszközök, amelyekkel ilyen helyzetekben a törvényes keretek között eljárhat. A „kemény döntést” pedig ellensúlyozhatja az iskolalelkész személye, aki az adott helyzet kivizsgálásában az egyéni, személyes szempontokat képviselheti. Természetesen az intézményvezető és az iskolalelkész a döntéseket megelőzően egyeztetnek, hiszen egymás ellen semmiképpen sem dolgozhatnak. A döntésben egységet kell alkotniuk, de a megközelítés, a módszer lehet eltérő.

·                   Közös gondolkodás

Zsófi: A személyes kapcsolatnak és a jó kollegiális viszonynak köszönhetően a közös gondolkodásban sincs hiány. Judit konstruktív, innovatív személyiség, így kifejezetten támogatója az újonnan érkező kezdeményezéseknek, hiszen ő maga is örömmel áll elő új ötletekkel. A támogatását megtapasztalhatom abban, hogy nem gátol semmilyen törekvést, illetve amihez anyagi vagy személyes támogatásra van szükség, ott felveszi a kapcsolatot az illetékesekkel.

Zárszó

Judit: Kiinduló gondolatom abban a kérdésben fogalmazódott meg: hogyan lehet gyermeket Isten nélkül nevelni? A mondatomat kiegészíteném azzal, hogy nem tudom elképzelni, hogyan lehet egy egyházi iskolát iskolalelkész nélkül vezetni.

„Otthonodat, iskoládat alakítsd át hajóvá, amelyben a veled utazó gyermekek életéért te vagy a felelős kapitány. Árbócodra nemzeti zászlót tűzz, s iránytűd legyen a falon függő kereszt.” (Tanítók Breviáriuma, 1939)