Gadóné Kézdy Edit: Schulek Mátyás, a Deák Téri Evangélikus gimnázium alapító igazgatója

Schulek Mátyás 1992-es újraindításától 2005-ig vezette a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumot. Több méltatást fogalmaztam már meg az ő életútjáról. Ebben a dolgozatban kollégáimat is megszólaltatom, hogy látták ők Igazgató Úr személyiségét, iskolateremtő munkáját.

A 90-es évek elején az Eötvös Collegiumban dolgoztam, ahol az igazgató Vekerdy József volt, tudománytörténész, fordító, tizenvalahány nyelven beszélő szanszkritológus. Akkoriban indult újra Deák Tér, és mivel tanítani szerettem volna, jelentkeztem. Mikor átadtam a kikérőt Vekerdy igazgató úrnak, meglátta Mátyás aláírását és felujjongott: "Csak nem a Schulek-dédunoka? Hát mi, kérem, együtt ültünk másfél évet! Kiváló ember!" Erről aztán én is megbizonyosodtam, szerencsére börtön nélkül.” Őze Katalin

„Olyan igazgató, aki egy fejjel magasabb nálunk.” — fogalmazták meg a kollégák. Ezt az állítást szó szerint is lehet érteni, de a lényeg, amiért minden beosztottja tisztelte, emberi és pedagógiai tapasztalata és hite volt.

Schulek Mátyás nyolcgyermekes lelkészcsalád második gyermekeként született 1935-ben. Lelkész apját és az egész családot kitelepítették, sok nélkülözésben volt részük. A sárospataki Református Kollégium meghatározó volt személyiségfejlődésére, tanári pályája alakulására, a modern protestáns gimnáziumról kialakított képére. Családja miatt nehezen vették fel egyetemre. Végül a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre került magyar– történelem szakra. 1956-ban szinte akaratlanul sodródott bele a politikai eseményekbe. Az egyetem forradalmi bizottsági elnökévé választották. 1957-ben öt év börtönbüntetésre ítélték. 1959-ben amnesztiával szabadult, ekkor kerülhetett sor elhalasztott esküvőjére is. Börtönéveire soha nem emlékezett gyűlölettel vagy keserűséggel. Derűsen emlegette a fordítói munkát, amelyet odabenn végzett, tisztelettel emlékezett meg bajtársairól.

Szabadulása után a Kelenföldi Egyházközségben mint segédharangozó és segéd-egyházfi dolgozott, volt villanyszerelő segédmunkás, az Április 4. Gépgyárban kitanulta a hegesztést, géplakatos szakmunkás bizonyítványt szerzett. Megbecsült szakemberként távozott a nehéziparból az ELTE bölcsészkarára 1965-ben. Hiányzó vizsgáit letette, megszerezte magyar-történelem szakos tanári diplomáját, majd estin elvégezte az angol tanári szakot.

1965 szeptemberében kezdett tanítani a Hűvösvölgyi Nevelőotthonban, majd 21 éven át gyakorolta tanári hivatását a kőbányai I. László Gimnáziumban. Tanított esti tagozaton, felnőtt tanfolyamokon is.

1989 elején az újrainduló Budapesti Evangélikus (Fasori) Gimnázium egyik alapító tanára lett.

1991 késő őszén kapott feladatot a Deák Téri Evangélikus Gimnázium megszervezésére, beindítására. 1992 szeptemberében indította az első évfolyamot az Aranytíz Kultúrházban négy főállású tanárral. Romantikus körülmények között, hősiesen igyekeztek tanítani a tanárok, és élték mindennapjaikat az „alapító ősökkel” – ahogy a legelső évfolyamot nevezte Igazgató Úr. Később apránként építette fel az iskola tanári testületét, alakította annak szellemiségét, fejlesztette tantervét, alapozta meg hírnevét.

„Mátyás gyakran szokott arról beszélni, hogy a Deák téri tantestület milyen nagyszerű. Erről mindig eszembe jut, hogy ő micsoda hatalmas szervező munkát végzett az iskola újraindításakor, a tanári kar összegyűjtésén; elképzelhetetlen. Mi akkor egy hegy tetején laktunk, nem volt telefonunk, és mikor elfogadták a pályázatomat, gyorsan akart értesíteni, bement hát a Nemzeti Múzeumba a férjemhez. Ő abban a percben épp a raktárban volt, de Mátyás úgy rohant, hogy nem bírta kivárni, míg kijön, így hát valaki bedörömbölt hozzá: "Itt van az evangélikus gimnázium igazgatója, kérdezi, hogy kell-e a feleségednek jövőre az állás." És onnan, a folyosó végéről kiabált Mátyásnak, hogy igen, ő meg az ajtóban állt, és már szaladt is tovább. Nagyon a szívén viselte az újraindítás minden apró gondját.”    Őze Katalin

Harmati Béla püspökkel „tárgyalták vissza” a gimnáziumépületet az állami iskolától, meglehetősen konfliktusos tárgyalássorozatban. 1993 őszén költözhetett a gimnáziumi közösség az ősi épületbe. Volt bátorsága kezdőket, fiatalokat felvenni: a tanárok felvételekor a hivatásszeretetet, elkötelezettséget vizsgálta, nem foglalkozott presztízs-szempontokkal. Ezekben az első években kovácsolódott össze a tanári kar, amely az élet rendjéből adódó természetes változások mellett a mai napig minimális fluktuációval tart össze. Kezdetben csak a legelkötelezettebb evangélikusok merték a Fasor után másodikként visszakapott nevenincs egykori leányiskolába adni gyermekeiket, Igazgató Úr nyugdíjba menetelekor már ismert és keresett iskolát adott át, szép és egyre javuló eredményekkel. Mindezen fejlődés hátterében a gimnázium értékrendjének, szellemiségének megfogalmazása, elfogadtatása és szilárd képviselete állt.

A Fasori Gimnázium megnyitása után meg kellett formálni a kevésbé nagy múltú Deák Téri Evangélikus Gimnázium arculatát. Igazgató Úr anekdotikus megfogalmazását minden tanár ismerte: „A volt fasori diákok külföldi kutatóintézetek tudósaiként felszerelték gimnáziumuk szertárait, a volt Deák tériek meg kihímezték a ballagási tarisznyákat.” A szerény célkitűzés jó alapnak bizonyult. „Keresztyén iskolát” akart csinálni, nem „versenyistállót”, a Nobel-díjasok nevelésének célja már foglalt volt, amikor a Deák téri épületet visszakapta az egyház. Sok irreális elvárástól mentette meg ez az alapozás a gimnáziumot, a belső építkezés, a lelkület kialakítása később meghozta gyümölcseit.

Schulek Mátyás az 1992-es iskolaalapítások idején egész evangélikus oktatásunk meghatározó személyisége volt. Az előkészítés időszakától részt vett a zsinat munkájában, egyházunk oktatásügyét képviselte a Közoktatáspolitikai Tanácsban, szerepet vállalt az evangélikus iskolaügy koordinációs munkájában. A mai sokelemű és ezerfelé széthúzó intézményrendszerben már ismeretlen az az öröm, lendület és összetartás, amely az első igazgatók közösségét jellemezte.

A Deák Téri Evangélikus Gimnázium alapértékeinek a keresztény szellemiséget, a közép-európai gimnáziumi modellt, a gyermek- és szülőbarát tanári közösséget tartotta. Sikerült olyan iskolát kialakítania, ahol szívesen fogadják, és nem tekintik sem ellenségnek, sem kioktatandó laikusnak a szülőket. A tanárok közötti jó kapcsolatot, egymás munkájának a megbecsülését a közös munka sarokkövének tekintette.

„Mátyás konfliktuskezelő képessége lenyűgöző volt. Mindig szakított elegendő időt arra, hogy mindkét felet türelmesen végighallgassa, senki ne érezzen részrehajlást. Míg kollégáit, a szülőket vagy a diákokat hallgatta, csak figyelt, nem szólt vagy kérdezett közbe, menet közben nem nyilvánított véleményt. Ennek volt köszönhető, hogy a tantestületben béke honolt, nem volt ún. "fúrás" vagy súlyos ellentét a kollégák között. Ez a béke sugárzott ki a diákokra is, amelynek köszönhetően sokkal kevesebb feszültség volt az iskolában, mint máshol.” Bércziné Mayer Viktória, korábbi igazgatóhelyettes

Egyik legnagyobb karizmája talán ez volt, a békességteremtés.

A gimnázium keresztény szellemiségének kialakítását biztos kézzel vezette azokban az időkben is, amikor egyházszerte vérre menő viták folytak arról, hogy „Mitől evangélikus az iskola?”. Igazgató Úr hite, egyházszeretete adta egész vezetői munkájának, minden döntésének alapját. Bizonyos értelemben naiv, gyermeki hittel tekintett az iskola ügyeire éppúgy, mint saját életének korántsem könnyű eseményeire. Hitte, hiszi, hogy őt az Úristen kitartott tenyerén hordozta egész életében.

Vallotta, hogy az iskola népe egy nagy gyülekezet, és kezdettől kampányolt az iskolalelkészi állások megalakításáért. 1989-ben kezdte meg tanulmányait az Evangélikus Teológiai Akadémián, amelyet 1992-ben fejezett be. 1993-tól kezdve hittant is tanított, valamint rendszeres szolgálatot vállalt a Kelenföldi Evangélikus Egyházközségben, és alkalmanként az iskolai istentiszteleteken. 1997-ben szentelték lelkésszé. Nagy büszkeséggel öltötte magára a Luther-kabátot. Ennek ellenére nem tekintette magát az iskola lelkészének, erre a posztra nyugdíjas lelkészkollégáját, Pintér Károlyt kérte fel. Mindketten sok időt töltöttek a tanári szobában, lyukas órákban beszélgettek a tanárkollégákkal. Ezekre a kedélyes beszélgetésekre – nem egyszer teológiai vitákra – a fiatalabbak, az egyházhoz távolabbról közeledők is szívesen emlékeznek vissza.

Kezdetben még arról is sok vita folyt az egyházban, hogy szükséges-e heti két hittanóra iskoláinkban, és tegyük-e kötelezővé az áhítatokon való részvételt. Ezekben az ügyekben Mátyásnak határozott álláspontja volt, amelyet keresztül is vitt.

Hatalmas olvasottsága, irodalmi és történelmi műveltsége, zeneszeretete okán rengeteg, a tanításhoz bárhogyan kapcsolódó témáról lehetett vele beszélgetni. Személyiségformáló erőnek tartotta az alapműveltséget. Csak mulatott a praktikum iránt lelkesedő nevelési irányzatokon, a „piacképes” tudást követelő szülőkön, annál nagyobbra értékelte a folyamatos önművelés igényének kialakítását. A könyvek iránti szeretete határtalan, egészen a közelmúltig be-betért az iskolai könyvtárba, hogy átnyújtson a könyvtárosnak néhány kötetet, amelyet fizetéséből, később nyugdíjából vett a tanulóifjúság épülésére.

Napjaink vezetéselméleti szakemberei törhetnék a fejüket, hogy mitől volt ragyogó iskolavezető Schulek Mátyás. Bár összesen négy tanári szakja és közoktatásvezetői végzettsége is volt, sok tekintetben fittyet hányt azokra az elvekre, amelyeket egy vezetői tréningen gyakoroltatnának mint a sikeres vezetés nélkülözhetetlen elemeit.

Számos szabályt, rendelkezést egyszerűen figyelmen kívül hagyott. Igaz, a hőskorban, a kilencvenes évek elején valamiféle ex lex állapotban működtek az egyházi iskolák. Sok mindent meg lehetett tenni, nem kötötték gúzsba a szabályzók a gimnáziumok életét. Az övét még kevésbé, kamaszos mosollyal mesélte el, hogy melyik törvényi helyet hogyan értelmezi – meglehetősen tágan. Nem esett a szabályzatok bűvöletébe, egyetlen „igazgatói utasítását” nem olvastam soha. Viszont rengeteget beszélgetett, gyerekkel, szülővel, tanárral, más iskolában dolgozó kollégákkal.

Hatalmas szervezetet biztosan nem lehetne így vezetni, de a 12 osztályos iskola összetartására ez a személyes, barátságos, informális vezetői stílus kiválóan megfelelt. Ott élt közöttünk, beszélgetett, megértett, tanácsolt. Hallgatta a kollégák órai történeteit, kérdezgette őket, részt vett kicsik-nagyok rendezvényein, kíváncsi volt mindenre, ami az iskolában történik.

„Olyan bölcsen beláttatta az emberrel, hogy van olyan, hogy nincsen válasz, nincs ismeret. Egyszer a Tudod, hogy nincs bocsánatról akartam érzékeltetni, milyen megrendítő, hogy ez a súlyos téma itt ilyen könnyed ritmusú zeneiséggel szól, választottam is valami Mozartot, de nem tudtam, hogy magyarázzam meg ezt. Kérdeztem Mátyást, mit mondjak, milyen zenei hatásra van Mozartnál is így, hogy könnyed, de mégse. »Hát Kati – mondta –, tudod, van olyan tizennyolc éves elég sok, aki ezt magyarázat nélkül is megérti, aki meg nem, annak meg úgyis hiába mondod.« Erre sokat gondolok, felszabadító volt, mert kezdetben szerintem a tanár hajlamos azt hinni, hogy olyan a gyerek, mint a számítógép: üres lap, beleírom, mentem, legközelebb pedig a keresőszóra visszaadja azt, amit beledolgoztam. Jó tudni, hogy nem ez van. Tehát igen, mindig szem előtt tartotta, hogy a gyerek az valódi, hús-vér élőlény.” Őze Katalin

Beosztottjainak meglehetősen nagy szabadságot adott. Abból indult ki, hogy az igényes értelmiségi ember magától is értelmes, szép munkát szeretne végezni, és ebben nem támogatja, hanem visszaveti, ha folyton noszogatják, szabályozzák, ellenőrzik. Amíg az ellenkezőjéről meg nem győződött, minden tanáráról feltételezte, hogy lelki-szellemi erejét megfeszítve, örömmel és jól dolgozik a gyerekek javára.

„Amit most a születésnapján is megköszöntem neki, az a nagy bizalom volt, amellyel minket kezelt. Még hátra volt egy évem az egyetemből, amikor már felvett félállásban. Még csak a gyülekezetben tanítottam hittant, egyszerű tanítói végzettséggel, amikor Harmati püspök úr engedélyével elkezdhettem hittant is tanítani a gimnáziumban. Megbízott bennem, hogy meg tudom csinálni. Hogy ez hova vezetett hittanos életemben, azt nem kell magyarázni. Ő küldött a tantervíró csapatba akkor, amikor éppen csak elkezdtem a teológiát...” Sólyom Anikó

Jóízűen mesélte, mondogatta a gimnázium alakításával, közelmúltjával és jelenével kapcsolatos anekdotákat. Jól ismertük már ezeket, némelyiket szó szerint. Kiválóak voltak ezek a történetek a csapatszellem erősítésére. Nem egyszer mulattunk ismétlődő szövegein, ám idővel ezek a gimnázium népmesekincsének részévé váltak.

Saját maga számtalanszor szeretettel emlékezik meg az igazgatóhelyettesekről, akik mellette dolgoztak, és akikre bizony rengeteg aprómunkát ráhagyott. Az adminisztrációval, tanügyigazgatással nem foglalkozott. Annak ellenére, hogy őt mindenki nagyra becsülte, tisztelte, nála jóval fiatalabb helyetteseit soha a kollégák előtt kínos helyzetbe nem hozta. Egyszer, nem sokkal az iskolába érkezésem után magam megválaszoltam egy kérdést, egy politikus meghívásával kapcsolatban a tantestületi értekezleten. Mátyás utána behívott az irodába: „Edit, én pontosan ellenkezőleg döntöttem volna. De ha most már ezt mondtad, így fogjuk végigcsinálni.” Nagyon jól esett, hogy a sok feladat mellett szabadságot, hatáskört is adott nekünk. Nem értettünk egyet mindenben, de mindig párbeszédben tudtunk maradni, és szinte soha nem döntött diktatórikusan. Tekintélyének forrása nem külsődleges tényezőkben, hanem személyiségében rejlett. Ehhez hozzátartozik, hogy a fiatal kolléganők némelyike nagyon tartott tőle, alig merték megszólítani a „Nagy Fehér Főnököt”.

„Még fiatal tanár koromban, mikor meglehetősen el voltam keseredve – azt hiszem azért, mert a végzős osztályomban volt olyan diák, aki azt gondolta, hogy neki fontosabb az egyetemi előkészítőre járnia, mint Erdélybe jönni velünk –, akkor mondta nekem Mátyás vigasztalásul: »Andris! A pedagógiának alapvetően két eszköze van: egy fal és egy vödör borsó!« Az elmúlt huszonöt évben ez párszor eszembe jutott." Fazekas Andrea

Amikor egészsége kezdett gyengülni, igen tervszerűen, fokozatosan, évek alatt vont bele az iskolavezetésbe. Mindig más alkalmakra kellett őt elkísérni, majd különféle helyzetben „helyettesíteni”: megbeszéléseken, értekezleteken, évzárón, érettségin. Makacs szelídséggel vett rá, hogy folytassam iskolavezetői munkáját. Sem előtte, sem azóta nem láttam ilyen átadás-átvételt. Annak ellenére, hogy visszavonulása után is részt vett, sőt, amennyire ereje engedi, a mai napig részt vesz az iskola életében, soha nem kritizálta, próbálta befolyásolni vezetői döntéseimet.

Túlságosan sokat élt és tapasztalt ahhoz, hogy karriernek tekintse az iskolavezetést. Többször úgy nyilatkozott, hogy négy drága gyermeke van, két lánya, egy fia és a Deák Téri Evangélikus Gimnázium. Nyugdíjba vonulása után is hosszú évekig kért még egy-egy osztályt, később szakköri csoportot, akikhez bejárt, hogy csillapíthatatlan szenvedélyének, a tanításnak hódolhasson, és érezzen egy kis iskolaszagot. Igazgatói éveit ő maga így értékelte:

„Mindenesetre egész igazgatóságomat úgy fogtam föl, mint egy nem rövid, de időnként igen nehéz élet végén egy csodálatos szép és értékes ajándékot az Úristentől, az Ő szolgálatának egy nagyon szép lehetőségét.”

„Visszaemlékszem a legrendhagyóbb szerenádra, amely a budakeszi Országos Rehabilitációs Intézet parkjában hangzott el: Mátyás épp a nagy műtétből lábadozott (szó szerint!); az akkor búcsúzó osztály pedig semmiképp nem akart lemondani arról, hogy Igazgató Úrnak énekeljen. Így hát felkerekedtek, és a kórház parkjában egyszer csak felzengett a Velem vándorol utamon Jézus...

Mátyás meghatódásáról nem írok, de a mankóval, kerekes kocsival odasereglő betegek megrendülését nem lehet elfelejteni. Többen odasúgták Mátyásnak: »Hát, magát aztán tényleg szeretik a diákjai!« Igazat mondtak.” Korompayné Sebestyén Nóra