Kovács István Vilmos: Az evangélikus iskolák szerepe a helyi közösségben

Egyház és köznevelés

Mekkora figyelmet szenteljünk a múltnak, mit tegyünk a jelen intenzív hatásaival, és kitekinthetünk-e valamennyire a jövőbe?

Napjaink minden oktatási intézménye számára élénk kihívás az is, hogy hogyan képzeljük el azt a jövőt, amelyben gyermekeinknek, tanulóinknak helyt kell majd állniuk. Mindeközben ugyanis napi rutinjaink, az emberi kapcsolatainkban meghatározó reflexeink alapvetően korábbi tapasztalatainkban gyökereznek.

Nem igazán kerülhető meg, hogy sokkal bátrabban tekintsünk a jövőbe. Mindez rendkívül nehéz, hiszen sokan a jelennel sincsenek kibékülve, és úgy érzik, végképp nincs befolyásuk a jövőre. Elvárható-e, hogy a pedagógus felülemelkedjék saját kétségein, és elfogadja, hogy keresnie kell a választ arra, hogy milyen tudásra lesz szüksége a diákjainak, és milyen tanulási formák segítenek leginkább a szükséges tudás megszerzéséhez, majd az időről időre történő megújításához?

HH(H)

A rendszerváltást követően számos iskola és óvoda ismét egyházi tulajdonba került. A remény, hogy az egyházi fenntartású köznevelési intézmények nyitva állnak majd a nehéz sorsú gyermekek előtt is, csak részben vált valóra. Az intézmények hagyományos presztízse, a szülők által vágyott kiszámíthatóság és biztonság hamar vonzóvá tette az egyházi iskolákat. A túljelentkezések lehetővé teszik, hogy a versenyelvű kiválasztás címén a szerencsés sorsú diákok túlsúlya jellemezze az egyházi iskolákat. Általánosan meglévő, vitatható szemlélet a hazai köznevelésben, hogy az eredményesség hű tükre, ha egy iskola képessé válik egyre jobb és jobb diákok megszerzésére már a bemenetnél. Ez a szemlélet a hazai oktatási rendszer végletes egyenlőtlenségeihez vezetett. Az csupán az egyik probléma, hogy a hátrányos helyzetű diákok 10–12 éves korukban elvesztik maguk mellől a mintaadó, legtehetségesebb társaikat. Nagyobb baj, hogy a jövő elitje már a kamaszkor előtt hátrahagyja azokat a társadalmi kapcsolatokat, amelyek lehetővé tehetnék számára, hogy későbbi kedvezően alakuló élethelyzete során is megértéssel és segítő szándékkal forduljon az elesettek felé. E fontos keresztényi cél érdekében célszerű végiggondolni azt, hogy az evangélikus köznevelési intézmények miként oszthatják meg figyelmüket és szeretetüket a tehetséges és a nehezebb sorsú diákok között.

Család

Korunk iskolái egyre ellentmondásosabban osztoznak a családdal a nevelés felelősségén. Miközben az elvárások szintjén a biztonságot változatlanul a család jelenti, jelenthetné gyermekeink számára, egyre nyilvánvalóbb, hogy számos család nem tudja maradéktalanul betölteni a gyermekneveléssel összefüggő hivatását. A jó állásokban dolgozó, elfoglalt szülőknek kevés idejük és energiájuk marad gyermekeikre, a munkanélküli, beteg vagy önmagukkal és környezetükkel mélységesen elégedetlen szülőknek pedig nehéz pozitív üzeneteket megfogalmazniuk gyermekük számára. Számba venni is nehéz azokat az okokat, amelyek a nevelés felelősségének egyre nagyobb hányadát az iskolák felé tolják. Hiába kész az iskola arra, hogy elfogadja a növekvő elvárásokat, egyedül sem képessége, sem kapacitása nem teszi ezt lehetővé számára. Az egyetlen, amire a szakmai siker érdekében törekedhet, hogy egyfajta koordinátori szerepet töltsön be a gyerekek iskolán belüli és iskolán kívüli világa között. Bölcsességével segíthet értelmezni a gyermeket, fiatalt érő hatásokat, és ha a felkészültségét meghaladó konfliktusokra bukkan, további szakemberek bevonását kezdeményezheti. 

Kapcsolat

Számos pedagógus, iskolafenntartó hajlana arra, hogy az iskola elégedjék meg egy zárt, belső világban elérhető eredményekkel. Azzal a feltételezéssel élnek, hogy a külső hatások legalább átmenetileg kirekeszthetőek, és belül egy védett, szebb világ teremthető. Kevés tény támasztja alá ezt a megközelítést, és különösen nagy bajban vagyunk e logika alkalmazásakor, ha azt gondoljuk végig, hogy egy ilyen zárt, hipotetikusan idealizált világban tanulóink felkészíthetők-e az iskolán kívüli felnőtt életre. A számos ellenérv közül csak egy, hogy külső megerősítés nélkül sok diák még az iskolába járásnak sem nyerhető meg. A formális alkalmazkodás a belső, mesterségesen zárt világ normáihoz, ha az iskolán belül sikeresnek is tűnik, a későbbi, az iskolán kívüli deviancia kockázatát is magában hordja. Az első ok tehát, amely miatt az iskolát körülvevő helyi közösség, különösen a szülők közössége felé kell fordulni, az az, hogy a velük egyetértésben és egymást erősítő módon hozott nevelési döntések összehasonlíthatatlanul eredményesebbek. Fontos szempont az is, hogy a tanulót az iskolán kívül érő hatások gyakran olyan erősen foglalkoztatják az iskolában töltött idő alatt is, hogyha az iskola e behatásokat közösen feldolgozandó motivációs forrásnak tekinti, számíthat a diákok őszinte érdeklődésére. A pedagógus részvételével zajló reflexió lehetővé teszi, hogy diákok a „külvilág” jelenségeinek értelmezésén keresztül tanuljanak.

Közösség

Az iskola és környezetének kapcsolata nem csak a tanulással és a neveléssel összefüggésben fontos, de a helyi közösség és az evangélikus szellemiség találkozása számára is érdemi felületet biztosíthat. Ha az iskola épülete, lakói és eseményei nyitottak a helyi közösség számára, nagyobb eséllyel számíthat arra, hogy értékei, üzenetei is eljutnak a helyi lakosokhoz.

Ahogyan az iskolában teret találhat magának a helyi közélet, ugyanúgy az iskola is számtalan módon hitét teheti a helyi közösség „külső” eseményein. Aligha van meggyőzőbb és hitelesebb hírvivője értékes gondolatoknak, mint azok a gyermekek, fiatalok, akik ezt jelenlétükkel, cselekedeteikkel közvetítik a tágabb közösség számára. Az iskola, amely élénk és élettel teli kapcsolatot ápol környezetével, számos örömhöz juttatja közösségét és önmagát is. Ha a környezet eseményei bántóak, esetleg tragikusak, az öröm helyébe mély, emberi tanulságok kerülnek, amelyek éppúgy, mint a konfliktusok, bár alkalmasak a rejtőzködésre, kínzó feszültségek keltésére, alkalmasak az őszinte okulásra is.

Ha a fenti gondolatok némi meggyőző erővel bírnak is, még mindig ott marad a kérdés, hogy mindez kinek a feladata, hogyan lehet e munkára lélekben, tudásban felkészülni, és mi az, ami a fáradtságot méltó módon ellentételezi. A három részkérdés külön-külön is nehéz.

Kinek a dolga? A közös irány „tartása” az egyház vezetésének felelőssége, a hétköznapok feladataira történő „lefordítás” a Nevelési és Oktatási Osztálynak jelent szakmai próbatételt. Kiemelt feladat hárul a köznevelési intézmények vezetésére és a gyülekezet és/vagy az iskola lelkészére is. Az ő közvetítő szerepük már a közös célok legitimálásánál is meghatározó, de esetenként rájuk hárulhat egyes konfliktusok, érdek- vagy értékküzdelmek kezelése is. Nem szorul hosszas igazolásra, hogy minden egyes pedagógusnak is van feladata a környezettel való kapcsolattartásban, például a szülők partnerként való kezelésében.

Meghívó - I. Evangélikus Pedagógus Konferencia

Szeretettel hívjuk és várjuk az evangélikus intézmények vezetőit, pedagógusait és mindazon érdeklődőket, akik evangélikus felekezetűek, de nem egyházi intézményben végzik nevelő-oktató munkájukat - a Magyarországi Evangélikus Egyház TÁMOP-3.1.17-15-2015-0011 pályázatának részeként-, a  Nevelési és Oktatási Osztály valamint az Evangélikus Pedagógiai Intézet közös szervezésében megrendezésre kerülő I. Evangélikus Pedagógus Konferenciára.

A konferencia ünnepélyes alkalmaként kerül sor az Evangélikus Pedagógusok Országos Szakmai Egyesületének (EPOSZ Egyesület) megalakítására, valamint a 2015/2016-os tanévindító intézményvezetői értekezletre.

IDŐPONT:   2015. augusztus 29.

HELYSZÍN: Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium és Kollégium (2170 Aszód, Régész u. 34.)

A részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött.

JELENTKEZÉS: http://evangelikusoktatas.hu/rendezvenyek/pedagogus-konferencia

PROGRAM

9³⁰-9⁴⁵       Nyitó áhítat – Gáncs Péter elnök-püspök (Magyarországi Evangélikus Egyház)

9⁴⁵-10⁰⁰     Köszöntés – Dr. Roncz Béla igazgató (Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium és Kollégium)

10⁰⁰-10²⁰   Előadás – Dr. Fabiny Tamás püspök (Északi Evangélikus Egyházkerület)

Reformáció és oktatás - az evangélikus oktatás bibliai és reformációi gyökerei

10²⁰-10⁴⁰   Előadás – Dr. Szabó Lajos rektor (Evangélikus Hittudományi Egyetem)

Bölcs tanárok, okos diákok

10⁴⁰-11⁰⁰   Kávészünet

11⁰⁰-11²⁰   Előadás – Dr. Hafenscher Károly a zsinat lelkészi elnöke

500 évvel ezelőtt? 500 éve!!!

11²⁰-11⁴⁰   Előadás – Dr. Fábri György rektor helyettes (ELTE), felügyelő (Északi Evangélikus Egyházkerület) Reformáció

11⁴⁰ 12³⁰    Az Evangélikus Pedagógusok Országos Szakmai Egyesületének megalakítása

Varga Márta osztályvezető (Nevelési és Oktatási Osztály)

Majorosné Lasányi Ágnes igazgató (Evangélikus Pedagógiai Intézet)

Tölli Balázs igazgató (Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum) Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium)

12³⁰-13⁴⁵   Ebéd

13⁴⁵-15⁰⁰   Szekcióülések

Óvoda: Szabóné Balogh Etelka szakértő - A jövő óvodája

Általános iskola: Dr. Takács István a Kaposvári Egyetem egyetemi docense – Esélyegyenlőség, SNI integráció

Középiskola, kollégium: Tóthné Eszes Éva és Turócziné Eszes Mária az OH szakértői – Építsünk hidakat, Pedagógus feladatai az intézményi önértékelésben

Iskolalelkészek: Krámer György országos irodaigazgató és Rozs-Nagy Szilvia lelkész, hittanreferens – Aktualitások

Intézményvezetők:Varga Márta osztályvezető
– Tanévindító intézményvezetői értekezlet

15⁰⁰-16⁰⁰    Záró istentisztelet – Krámer György országos irodaigazgató

Kovács István Vilmos: Állandóság és/vagy változás

Mennyi bátorság és elszántság van a közösségben, vezetőiben és tagjaiban, hogy olyan érzékeny kérdéseket intézzenek magukhoz, minthogy:

Helyesen érzékeljük-e a környezet változásait, és azok jelentőségét? Számolunk-e azzal, hogy napjaink drámaian gyorsan változó világában az állandónak remélt dolgok is újra és újra átértelmeződnek?

Formálható-e az értékőrzés és az alkotó értékteremtés aránya, súlya, a készség a változásokra, és a felkészültség javára?
 
Milyen szerepet szánhat a Magyarországi Evangélikus Egyház mindebben (gondolkodásban és cselekvésben) az iskoláinak?

Egyházi köznevelés

A rendszerváltást követően az egykori egyházi ingatlanok egyházi tulajdonba történő visszaadása lépésről lépésre lehetővé tette, hogy a megtartó erő, a hosszabb távú építkezés fontos intézményévé váljék a növekvő szerepvállalás a köznevelésben. A '90-es évek második felében az állammal megkötött megállapodások lehetővé tették a fenntartói felelősség finanszírozási hátterének megteremtését és az intézmények működtetésének konszolidálását.

A működés stabilitásának rendezése mellett hasonló súlyú figyelmet érdemelt volna a szerepvállalás tartalmának és minőségének kérdése. Éppen a változó körülményekhez való alkalmazkodás kényszere miatt ismerik fel sokan, hogy a minőség megteremtése nem egyszeri döntés, elhatározás, vagy szabályok melletti elköteleződés. A hitéleti, szakmai, közösségi „teljesítmény" mindegyike szüntelen útkeresés, küzdelem a megismételhetetlen emberi és közösségi pillanatok sokszínűségében.

Érdemes nyitva tartani a kérdést, hogy az evangélikus szellemiséget célként határozza-e meg a közösség, vagy hétköznapi kérdések magválaszolását segítő, új és új értelmezési keretben formát öltő támaszként tekintünk-e rá. Az egyes iskolák hármas (hitéleti, szakmai, közösségi) formálódását milyen mértékben vezérelte markáns, egyházi szintű elvárásrendszer? A helyi pedagógusközösségek, a gyülekezet elvárásai és az iskolalelkész küldetése, tehetsége mennyire töltötte ki az alkalmazkodás kereteit, ugyanők mennyire tapasztaltak vagy építettek maguknak korlátokat?

A 2010-es kormányváltás új helyzetet teremtett az evangélikus egyház iskolafenntartói szerepvállalása számára. Rövid időn belül közel kétszeresére gyarapodott az intézmények száma.

Miközben az egyház vezetése felismerte a funkció bővülésében rejlő stratégiai egyházépítési lehetőségeket, vélhetően alulbecsülte az ezzel járó koncepcionális, szakmai és struktúraépítési feladatok gazdagságát. A tanulmány egyaránt vizsgálja az evangélikus iskolák fejlesztésének pedagógiai szempontú lehetőségeit, másrészt keresi az intézmények helyét a helyi közösségeken és a Magyarországi Evangélikus Egyház egészén belül is.

Fontos üzenet. hogy egyes területeken akár egyszerű és már rövidtávon is látványos eredményeket hozó változásokra van mód. Egyben feltárandóak az egyház és köznevelési intézményei tartalékai, amelyek a közösség intézményei és a hívek szoros elköteleződésére épülve, és csak hosszabb távon, kitartó munkával valósíthatóak meg.

Mindezt célszerű a folyamatos, tényekre alapozott önértékelésre épülő, közös tanulási folyamatként meghatározni!  E munkafolyamatban az a fenntartó szerepe, hogy megteremtse a működésjavítás igényét, javítsa a befolyása alatt álló feltételeket, valamint erősítse a visszacsatolásokra épülő, a hálózati és az egymástól való tanulás rendszerét.

A szakmai munka világi dimenziói

A szakmai munka folyamatos fejlesztése nem nélkülözheti a napjaink jelenségeire érdemben reagálni képes megfontolásokat. Olyan kérdésekről van szó, amelyek alapjaiban határozzák meg a tanulók mindennapi preferenciáit, és amelyekre élettel teli, értékekkel kísért válaszokat kell tudni adni. A tantárgyak 19. századi világa és a hagyományos frontális módszerek – önmagukban – erre aligha képesek. A magyar köznevelés egészének kihívása, hogy miként lehet egyszerre megfelelni a klasszikus tudás követelményeinek és a napjainkhoz vagy akár a közeli jövőhöz köthető elvárásoknak?

A válasznak ugyanis mérlegelni kell az alábbiakat:

Kik az evangélikus iskolák érintettjei, és mit várnak az iskoláktól?

Az érintettek elvárásait mérlegelve mik a szakmai munkát meghatározó célok?

Milyen adottságok, előzmények jellemzik az iskolát és környezetét?

Tanított tantárgyakon túl mennyire nyitott az iskola a tanítás pedagógiai vonatkozásai felé? Afelé a pedagógia felé, amelyet a rendszerváltás előtti pedagógusképzés igencsak mostohán kezelt, és amelyet az elmúlt húsz esztendő során számtalan új eredmény gazdagított (például agykutatás, kognitív pszichológia, szociálpszichológia és -pedagógia, kibernetika, információs technológiák)

 Mennyit és milyen megbízhatósággal érzékel az iskola az iskolán kívüli világból, és hogyan tekint rá? (Félve, esetleg elborzadva, megértéssel, szeretettel, értelmezőn, kritikusan… ?)

Milyen szervezetben és közösségben gondolkodik? Mennyire törekszik az egyéni és mennyire a közösségi erőforrások mozgásba hozására? Mennyire hisz a vezetői akarat szolgálatában és mennyire az egyének és közösségeik teremtő erejében?

 Hogyan tekint a munkatársakra és szakmai fejlődésükre? Veleszületett képességeket vár el, vagy a szakmai fejlődést egy véget nem érő folyamatnak tekinti?

 Mindenkinek a legkiválóbbat akarja adni, vagy a legkiválóbbaknak akar adni mindent?

Ezek a kérdések arra kínálnak példákat, hogy a szakmaiság minőségének már a körüljárása is számos nehéz dilemmát hoz felszínre. A központi oktatásirányítás az ezredfordulón azért indította el az országos kompetenciamérés gyakorlatát, hogy az intézményi gondolkodást a minőségről központi visszajelzésekkel is segítse. Ahhoz, hogy az evangélikus iskolák információkat kapjanak saját működésükről, és a fenntartói felelősségéből adódóan az egyház is képet tudjon alkotni intézményei munkájáról, érdemes komolyan venni a kompetenciamérést. Célszerű figyelembe venni, hogy a szövegértés és a matematika területén mért tudás eredménye

egyrészt eligazít az abszolút eredmények tekintetében,

 másrészt, ha a tanulók valósághű képet adnak szocio-kulturális helyzetükről (az ún. háttérkérdőíven), az ezt figyelembe vevő korrigált adatokkal már a pedagógiai munka többletét, az ún. hozzáadott értéket is mérni tudjuk.

Ez utóbbi információk elismerésre érdemessé tehetnek egy abszolút eredményeit tekintve kevésbé jól teljesítő iskolát, és egy kiváló eredményeket elérő iskola eredményeit viszonylagossá tehetik (ha a hozzá hasonlóan kiváló tanulókkal foglalkozó intézményekhez képest rosszabbul teljesít).

Az eredmények alapján készülő intézményi és fenntartói jelentések számos információt tartalmaznak ahhoz, hogy képet lehessen alkotni az evangélikus iskolák szakmai teljesítményéről. Mindez mással nem pótolható segítség a szakmai munka javításához. Az iskolák ezirányú adatainak részletes elemezésére minden évben szükség lenne.

Az intézmények abszolút eredményei jók, és ez nagyon fontos pozitív kiindulást jelent a jövőbeni szakmai építkezéshez. Ellenőrizendő, hogy az eredmények hasonlóan meggyőzőek-e, ha olyan iskolák jelentik az összehasonlítás alapját, amelyek hasonló hátterű gyerekeket iskoláznak be. A legjobb intézményeknek is lehetnek fejlődési tartalékai. Az intézményeket bátorítani szükséges, hogy belássák: az őszinte szembenézés a gyengeségekkel értékes lépés az eredményesebb működés felé. Ehhez arra is szükség van, hogy a fenntartó a rossz eredmények felismeréséért ne, csak a javító lépések elmaradásáért nehezteljen.

Az egyre nehezedő pedagógiai kihívásoknak való megfelelés érdekében nélkülözhetetlen a pedagógiai eszköztár bővítése, érdemi megújítása, számonkérhető, folyamatos fejlesztése.

Erre vonatkozóan szükség van országos megfontolásokra, döntésekre és ösztönző-támogató munkára is, de igazi tétje a korrekt önértékelésen alapuló helyi (intézményi) terveknek, és következetes megvalósításuknak van. A feladat összetett, ezért csak közös, alkotó részvétel mellett lehet eredményt elérni. Miközben az intézményekben keletkező energiák, változások az igazán fontosak, a folyamatok életben tartásában, segítésében, felügyeletében jelentős szerep hárul a Nevelési és Oktatási Osztályra és az újonnan létrejövő Evangélikus Pedagógiai-szakmai Szolgáltató és Továbbképző Intézetre is.