Kovács István Vilmos: Az evangélikus iskolák szerepe a helyi közösségben

Egyház és köznevelés

Mekkora figyelmet szenteljünk a múltnak, mit tegyünk a jelen intenzív hatásaival, és kitekinthetünk-e valamennyire a jövőbe?

Napjaink minden oktatási intézménye számára élénk kihívás az is, hogy hogyan képzeljük el azt a jövőt, amelyben gyermekeinknek, tanulóinknak helyt kell majd állniuk. Mindeközben ugyanis napi rutinjaink, az emberi kapcsolatainkban meghatározó reflexeink alapvetően korábbi tapasztalatainkban gyökereznek.

Nem igazán kerülhető meg, hogy sokkal bátrabban tekintsünk a jövőbe. Mindez rendkívül nehéz, hiszen sokan a jelennel sincsenek kibékülve, és úgy érzik, végképp nincs befolyásuk a jövőre. Elvárható-e, hogy a pedagógus felülemelkedjék saját kétségein, és elfogadja, hogy keresnie kell a választ arra, hogy milyen tudásra lesz szüksége a diákjainak, és milyen tanulási formák segítenek leginkább a szükséges tudás megszerzéséhez, majd az időről időre történő megújításához?

HH(H)

A rendszerváltást követően számos iskola és óvoda ismét egyházi tulajdonba került. A remény, hogy az egyházi fenntartású köznevelési intézmények nyitva állnak majd a nehéz sorsú gyermekek előtt is, csak részben vált valóra. Az intézmények hagyományos presztízse, a szülők által vágyott kiszámíthatóság és biztonság hamar vonzóvá tette az egyházi iskolákat. A túljelentkezések lehetővé teszik, hogy a versenyelvű kiválasztás címén a szerencsés sorsú diákok túlsúlya jellemezze az egyházi iskolákat. Általánosan meglévő, vitatható szemlélet a hazai köznevelésben, hogy az eredményesség hű tükre, ha egy iskola képessé válik egyre jobb és jobb diákok megszerzésére már a bemenetnél. Ez a szemlélet a hazai oktatási rendszer végletes egyenlőtlenségeihez vezetett. Az csupán az egyik probléma, hogy a hátrányos helyzetű diákok 10–12 éves korukban elvesztik maguk mellől a mintaadó, legtehetségesebb társaikat. Nagyobb baj, hogy a jövő elitje már a kamaszkor előtt hátrahagyja azokat a társadalmi kapcsolatokat, amelyek lehetővé tehetnék számára, hogy későbbi kedvezően alakuló élethelyzete során is megértéssel és segítő szándékkal forduljon az elesettek felé. E fontos keresztényi cél érdekében célszerű végiggondolni azt, hogy az evangélikus köznevelési intézmények miként oszthatják meg figyelmüket és szeretetüket a tehetséges és a nehezebb sorsú diákok között.

Család

Korunk iskolái egyre ellentmondásosabban osztoznak a családdal a nevelés felelősségén. Miközben az elvárások szintjén a biztonságot változatlanul a család jelenti, jelenthetné gyermekeink számára, egyre nyilvánvalóbb, hogy számos család nem tudja maradéktalanul betölteni a gyermekneveléssel összefüggő hivatását. A jó állásokban dolgozó, elfoglalt szülőknek kevés idejük és energiájuk marad gyermekeikre, a munkanélküli, beteg vagy önmagukkal és környezetükkel mélységesen elégedetlen szülőknek pedig nehéz pozitív üzeneteket megfogalmazniuk gyermekük számára. Számba venni is nehéz azokat az okokat, amelyek a nevelés felelősségének egyre nagyobb hányadát az iskolák felé tolják. Hiába kész az iskola arra, hogy elfogadja a növekvő elvárásokat, egyedül sem képessége, sem kapacitása nem teszi ezt lehetővé számára. Az egyetlen, amire a szakmai siker érdekében törekedhet, hogy egyfajta koordinátori szerepet töltsön be a gyerekek iskolán belüli és iskolán kívüli világa között. Bölcsességével segíthet értelmezni a gyermeket, fiatalt érő hatásokat, és ha a felkészültségét meghaladó konfliktusokra bukkan, további szakemberek bevonását kezdeményezheti. 

Kapcsolat

Számos pedagógus, iskolafenntartó hajlana arra, hogy az iskola elégedjék meg egy zárt, belső világban elérhető eredményekkel. Azzal a feltételezéssel élnek, hogy a külső hatások legalább átmenetileg kirekeszthetőek, és belül egy védett, szebb világ teremthető. Kevés tény támasztja alá ezt a megközelítést, és különösen nagy bajban vagyunk e logika alkalmazásakor, ha azt gondoljuk végig, hogy egy ilyen zárt, hipotetikusan idealizált világban tanulóink felkészíthetők-e az iskolán kívüli felnőtt életre. A számos ellenérv közül csak egy, hogy külső megerősítés nélkül sok diák még az iskolába járásnak sem nyerhető meg. A formális alkalmazkodás a belső, mesterségesen zárt világ normáihoz, ha az iskolán belül sikeresnek is tűnik, a későbbi, az iskolán kívüli deviancia kockázatát is magában hordja. Az első ok tehát, amely miatt az iskolát körülvevő helyi közösség, különösen a szülők közössége felé kell fordulni, az az, hogy a velük egyetértésben és egymást erősítő módon hozott nevelési döntések összehasonlíthatatlanul eredményesebbek. Fontos szempont az is, hogy a tanulót az iskolán kívül érő hatások gyakran olyan erősen foglalkoztatják az iskolában töltött idő alatt is, hogyha az iskola e behatásokat közösen feldolgozandó motivációs forrásnak tekinti, számíthat a diákok őszinte érdeklődésére. A pedagógus részvételével zajló reflexió lehetővé teszi, hogy diákok a „külvilág” jelenségeinek értelmezésén keresztül tanuljanak.

Közösség

Az iskola és környezetének kapcsolata nem csak a tanulással és a neveléssel összefüggésben fontos, de a helyi közösség és az evangélikus szellemiség találkozása számára is érdemi felületet biztosíthat. Ha az iskola épülete, lakói és eseményei nyitottak a helyi közösség számára, nagyobb eséllyel számíthat arra, hogy értékei, üzenetei is eljutnak a helyi lakosokhoz.

Ahogyan az iskolában teret találhat magának a helyi közélet, ugyanúgy az iskola is számtalan módon hitét teheti a helyi közösség „külső” eseményein. Aligha van meggyőzőbb és hitelesebb hírvivője értékes gondolatoknak, mint azok a gyermekek, fiatalok, akik ezt jelenlétükkel, cselekedeteikkel közvetítik a tágabb közösség számára. Az iskola, amely élénk és élettel teli kapcsolatot ápol környezetével, számos örömhöz juttatja közösségét és önmagát is. Ha a környezet eseményei bántóak, esetleg tragikusak, az öröm helyébe mély, emberi tanulságok kerülnek, amelyek éppúgy, mint a konfliktusok, bár alkalmasak a rejtőzködésre, kínzó feszültségek keltésére, alkalmasak az őszinte okulásra is.

Ha a fenti gondolatok némi meggyőző erővel bírnak is, még mindig ott marad a kérdés, hogy mindez kinek a feladata, hogyan lehet e munkára lélekben, tudásban felkészülni, és mi az, ami a fáradtságot méltó módon ellentételezi. A három részkérdés külön-külön is nehéz.

Kinek a dolga? A közös irány „tartása” az egyház vezetésének felelőssége, a hétköznapok feladataira történő „lefordítás” a Nevelési és Oktatási Osztálynak jelent szakmai próbatételt. Kiemelt feladat hárul a köznevelési intézmények vezetésére és a gyülekezet és/vagy az iskola lelkészére is. Az ő közvetítő szerepük már a közös célok legitimálásánál is meghatározó, de esetenként rájuk hárulhat egyes konfliktusok, érdek- vagy értékküzdelmek kezelése is. Nem szorul hosszas igazolásra, hogy minden egyes pedagógusnak is van feladata a környezettel való kapcsolattartásban, például a szülők partnerként való kezelésében.

Meghívó - I. Evangélikus Pedagógus Konferencia

Szeretettel hívjuk és várjuk az evangélikus intézmények vezetőit, pedagógusait és mindazon érdeklődőket, akik evangélikus felekezetűek, de nem egyházi intézményben végzik nevelő-oktató munkájukat - a Magyarországi Evangélikus Egyház TÁMOP-3.1.17-15-2015-0011 pályázatának részeként-, a  Nevelési és Oktatási Osztály valamint az Evangélikus Pedagógiai Intézet közös szervezésében megrendezésre kerülő I. Evangélikus Pedagógus Konferenciára.

A konferencia ünnepélyes alkalmaként kerül sor az Evangélikus Pedagógusok Országos Szakmai Egyesületének (EPOSZ Egyesület) megalakítására, valamint a 2015/2016-os tanévindító intézményvezetői értekezletre.

IDŐPONT:   2015. augusztus 29.

HELYSZÍN: Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium és Kollégium (2170 Aszód, Régész u. 34.)

A részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött.

JELENTKEZÉS: http://evangelikusoktatas.hu/rendezvenyek/pedagogus-konferencia

PROGRAM

9³⁰-9⁴⁵       Nyitó áhítat – Gáncs Péter elnök-püspök (Magyarországi Evangélikus Egyház)

9⁴⁵-10⁰⁰     Köszöntés – Dr. Roncz Béla igazgató (Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium és Kollégium)

10⁰⁰-10²⁰   Előadás – Dr. Fabiny Tamás püspök (Északi Evangélikus Egyházkerület)

Reformáció és oktatás - az evangélikus oktatás bibliai és reformációi gyökerei

10²⁰-10⁴⁰   Előadás – Dr. Szabó Lajos rektor (Evangélikus Hittudományi Egyetem)

Bölcs tanárok, okos diákok

10⁴⁰-11⁰⁰   Kávészünet

11⁰⁰-11²⁰   Előadás – Dr. Hafenscher Károly a zsinat lelkészi elnöke

500 évvel ezelőtt? 500 éve!!!

11²⁰-11⁴⁰   Előadás – Dr. Fábri György rektor helyettes (ELTE), felügyelő (Északi Evangélikus Egyházkerület) Reformáció

11⁴⁰ 12³⁰    Az Evangélikus Pedagógusok Országos Szakmai Egyesületének megalakítása

Varga Márta osztályvezető (Nevelési és Oktatási Osztály)

Majorosné Lasányi Ágnes igazgató (Evangélikus Pedagógiai Intézet)

Tölli Balázs igazgató (Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum) Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium)

12³⁰-13⁴⁵   Ebéd

13⁴⁵-15⁰⁰   Szekcióülések

Óvoda: Szabóné Balogh Etelka szakértő - A jövő óvodája

Általános iskola: Dr. Takács István a Kaposvári Egyetem egyetemi docense – Esélyegyenlőség, SNI integráció

Középiskola, kollégium: Tóthné Eszes Éva és Turócziné Eszes Mária az OH szakértői – Építsünk hidakat, Pedagógus feladatai az intézményi önértékelésben

Iskolalelkészek: Krámer György országos irodaigazgató és Rozs-Nagy Szilvia lelkész, hittanreferens – Aktualitások

Intézményvezetők:Varga Márta osztályvezető
– Tanévindító intézményvezetői értekezlet

15⁰⁰-16⁰⁰    Záró istentisztelet – Krámer György országos irodaigazgató

Kovács István Vilmos: Állandóság és/vagy változás

Mennyi bátorság és elszántság van a közösségben, vezetőiben és tagjaiban, hogy olyan érzékeny kérdéseket intézzenek magukhoz, minthogy:

Helyesen érzékeljük-e a környezet változásait, és azok jelentőségét? Számolunk-e azzal, hogy napjaink drámaian gyorsan változó világában az állandónak remélt dolgok is újra és újra átértelmeződnek?

Formálható-e az értékőrzés és az alkotó értékteremtés aránya, súlya, a készség a változásokra, és a felkészültség javára?
 
Milyen szerepet szánhat a Magyarországi Evangélikus Egyház mindebben (gondolkodásban és cselekvésben) az iskoláinak?

Egyházi köznevelés

A rendszerváltást követően az egykori egyházi ingatlanok egyházi tulajdonba történő visszaadása lépésről lépésre lehetővé tette, hogy a megtartó erő, a hosszabb távú építkezés fontos intézményévé váljék a növekvő szerepvállalás a köznevelésben. A '90-es évek második felében az állammal megkötött megállapodások lehetővé tették a fenntartói felelősség finanszírozási hátterének megteremtését és az intézmények működtetésének konszolidálását.

A működés stabilitásának rendezése mellett hasonló súlyú figyelmet érdemelt volna a szerepvállalás tartalmának és minőségének kérdése. Éppen a változó körülményekhez való alkalmazkodás kényszere miatt ismerik fel sokan, hogy a minőség megteremtése nem egyszeri döntés, elhatározás, vagy szabályok melletti elköteleződés. A hitéleti, szakmai, közösségi „teljesítmény" mindegyike szüntelen útkeresés, küzdelem a megismételhetetlen emberi és közösségi pillanatok sokszínűségében.

Érdemes nyitva tartani a kérdést, hogy az evangélikus szellemiséget célként határozza-e meg a közösség, vagy hétköznapi kérdések magválaszolását segítő, új és új értelmezési keretben formát öltő támaszként tekintünk-e rá. Az egyes iskolák hármas (hitéleti, szakmai, közösségi) formálódását milyen mértékben vezérelte markáns, egyházi szintű elvárásrendszer? A helyi pedagógusközösségek, a gyülekezet elvárásai és az iskolalelkész küldetése, tehetsége mennyire töltötte ki az alkalmazkodás kereteit, ugyanők mennyire tapasztaltak vagy építettek maguknak korlátokat?

A 2010-es kormányváltás új helyzetet teremtett az evangélikus egyház iskolafenntartói szerepvállalása számára. Rövid időn belül közel kétszeresére gyarapodott az intézmények száma.

Miközben az egyház vezetése felismerte a funkció bővülésében rejlő stratégiai egyházépítési lehetőségeket, vélhetően alulbecsülte az ezzel járó koncepcionális, szakmai és struktúraépítési feladatok gazdagságát. A tanulmány egyaránt vizsgálja az evangélikus iskolák fejlesztésének pedagógiai szempontú lehetőségeit, másrészt keresi az intézmények helyét a helyi közösségeken és a Magyarországi Evangélikus Egyház egészén belül is.

Fontos üzenet. hogy egyes területeken akár egyszerű és már rövidtávon is látványos eredményeket hozó változásokra van mód. Egyben feltárandóak az egyház és köznevelési intézményei tartalékai, amelyek a közösség intézményei és a hívek szoros elköteleződésére épülve, és csak hosszabb távon, kitartó munkával valósíthatóak meg.

Mindezt célszerű a folyamatos, tényekre alapozott önértékelésre épülő, közös tanulási folyamatként meghatározni!  E munkafolyamatban az a fenntartó szerepe, hogy megteremtse a működésjavítás igényét, javítsa a befolyása alatt álló feltételeket, valamint erősítse a visszacsatolásokra épülő, a hálózati és az egymástól való tanulás rendszerét.

A szakmai munka világi dimenziói

A szakmai munka folyamatos fejlesztése nem nélkülözheti a napjaink jelenségeire érdemben reagálni képes megfontolásokat. Olyan kérdésekről van szó, amelyek alapjaiban határozzák meg a tanulók mindennapi preferenciáit, és amelyekre élettel teli, értékekkel kísért válaszokat kell tudni adni. A tantárgyak 19. századi világa és a hagyományos frontális módszerek – önmagukban – erre aligha képesek. A magyar köznevelés egészének kihívása, hogy miként lehet egyszerre megfelelni a klasszikus tudás követelményeinek és a napjainkhoz vagy akár a közeli jövőhöz köthető elvárásoknak?

A válasznak ugyanis mérlegelni kell az alábbiakat:

Kik az evangélikus iskolák érintettjei, és mit várnak az iskoláktól?

Az érintettek elvárásait mérlegelve mik a szakmai munkát meghatározó célok?

Milyen adottságok, előzmények jellemzik az iskolát és környezetét?

Tanított tantárgyakon túl mennyire nyitott az iskola a tanítás pedagógiai vonatkozásai felé? Afelé a pedagógia felé, amelyet a rendszerváltás előtti pedagógusképzés igencsak mostohán kezelt, és amelyet az elmúlt húsz esztendő során számtalan új eredmény gazdagított (például agykutatás, kognitív pszichológia, szociálpszichológia és -pedagógia, kibernetika, információs technológiák)

 Mennyit és milyen megbízhatósággal érzékel az iskola az iskolán kívüli világból, és hogyan tekint rá? (Félve, esetleg elborzadva, megértéssel, szeretettel, értelmezőn, kritikusan… ?)

Milyen szervezetben és közösségben gondolkodik? Mennyire törekszik az egyéni és mennyire a közösségi erőforrások mozgásba hozására? Mennyire hisz a vezetői akarat szolgálatában és mennyire az egyének és közösségeik teremtő erejében?

 Hogyan tekint a munkatársakra és szakmai fejlődésükre? Veleszületett képességeket vár el, vagy a szakmai fejlődést egy véget nem érő folyamatnak tekinti?

 Mindenkinek a legkiválóbbat akarja adni, vagy a legkiválóbbaknak akar adni mindent?

Ezek a kérdések arra kínálnak példákat, hogy a szakmaiság minőségének már a körüljárása is számos nehéz dilemmát hoz felszínre. A központi oktatásirányítás az ezredfordulón azért indította el az országos kompetenciamérés gyakorlatát, hogy az intézményi gondolkodást a minőségről központi visszajelzésekkel is segítse. Ahhoz, hogy az evangélikus iskolák információkat kapjanak saját működésükről, és a fenntartói felelősségéből adódóan az egyház is képet tudjon alkotni intézményei munkájáról, érdemes komolyan venni a kompetenciamérést. Célszerű figyelembe venni, hogy a szövegértés és a matematika területén mért tudás eredménye

egyrészt eligazít az abszolút eredmények tekintetében,

 másrészt, ha a tanulók valósághű képet adnak szocio-kulturális helyzetükről (az ún. háttérkérdőíven), az ezt figyelembe vevő korrigált adatokkal már a pedagógiai munka többletét, az ún. hozzáadott értéket is mérni tudjuk.

Ez utóbbi információk elismerésre érdemessé tehetnek egy abszolút eredményeit tekintve kevésbé jól teljesítő iskolát, és egy kiváló eredményeket elérő iskola eredményeit viszonylagossá tehetik (ha a hozzá hasonlóan kiváló tanulókkal foglalkozó intézményekhez képest rosszabbul teljesít).

Az eredmények alapján készülő intézményi és fenntartói jelentések számos információt tartalmaznak ahhoz, hogy képet lehessen alkotni az evangélikus iskolák szakmai teljesítményéről. Mindez mással nem pótolható segítség a szakmai munka javításához. Az iskolák ezirányú adatainak részletes elemezésére minden évben szükség lenne.

Az intézmények abszolút eredményei jók, és ez nagyon fontos pozitív kiindulást jelent a jövőbeni szakmai építkezéshez. Ellenőrizendő, hogy az eredmények hasonlóan meggyőzőek-e, ha olyan iskolák jelentik az összehasonlítás alapját, amelyek hasonló hátterű gyerekeket iskoláznak be. A legjobb intézményeknek is lehetnek fejlődési tartalékai. Az intézményeket bátorítani szükséges, hogy belássák: az őszinte szembenézés a gyengeségekkel értékes lépés az eredményesebb működés felé. Ehhez arra is szükség van, hogy a fenntartó a rossz eredmények felismeréséért ne, csak a javító lépések elmaradásáért nehezteljen.

Az egyre nehezedő pedagógiai kihívásoknak való megfelelés érdekében nélkülözhetetlen a pedagógiai eszköztár bővítése, érdemi megújítása, számonkérhető, folyamatos fejlesztése.

Erre vonatkozóan szükség van országos megfontolásokra, döntésekre és ösztönző-támogató munkára is, de igazi tétje a korrekt önértékelésen alapuló helyi (intézményi) terveknek, és következetes megvalósításuknak van. A feladat összetett, ezért csak közös, alkotó részvétel mellett lehet eredményt elérni. Miközben az intézményekben keletkező energiák, változások az igazán fontosak, a folyamatok életben tartásában, segítésében, felügyeletében jelentős szerep hárul a Nevelési és Oktatási Osztályra és az újonnan létrejövő Evangélikus Pedagógiai-szakmai Szolgáltató és Továbbképző Intézetre is.

Krámer György: Mitől evangélikus egy oktatási intézmény?

Személyes

Az aszódi Országos Evangélikus Pedagógustalálkozón egy mondatban említettem már, meghatározó élménye volt az életemnek, hogy egyházi gimnáziumba járhattam. A pannonhalmi bencéseknél eltöltött négy évem alapvető, az életemet meghatározó élmény, amely az öregdiák kapcsolatokon, a régi tanáraimmal tartott élő kapcsolaton keresztül még most is tart. Igen, öröm volt magyar-irodalom órára beülni Korzenszky Richárd atya óráira és öröm volt történelmet tanulni Várszegi Asztriktól, akik ma a tihanyi és a pannonhalmi apátság vezetői. De az is megérintette az embert, ha azon a folyosón várt a fizikaterem előtt az órára, ahol annak idején Jedlik Ányos is sétálgatott. Mindebből azt hozom most ide, hogy élettapasztalatom van arról, hogy egy egyházi gimnázium lehet jó. Lehet életre szólóan meghatározóan jó élmény.

A személyes adatokhoz fontos lehet még az is, hogy tizennyolc éven keresztül gyakorló lelkészként az evangélikus egyház gyülekezeti életét, esperesként, püspök-helyettesként az egyház kormányzat színterét is megismerhettem.

Feleségemmel, Pángyánszky Ágnessel, aki most az Evangélikus Hittudományi Egyetem lelkésze, három gyermeket nevelünk, akik egyszerre születtek, és éppen most lépnek be a kiskamasz korba. Nekik köszönhetően a neveléssel kapcsolatos tapasztalataim napról napra bővülnek.

Mitől evangélikus?

Ha az evangélikus oktatással kapcsolatos hitvallásomat kellene megfogalmaznom, akkor ezt úgy teszem, hogy megpróbálok válaszolni arra a kérdésre, hogy mitől lesz vajon evangélikus egy gimnázium?

Abban ugyanis biztos vagyok, hogy nem csak az ott tanuló evangélikus tanulók százalékos arányától, bár ez is fontos, és sok mindent meghatároz. Abban is biztos vagyok, hogy nem a kötelező áhítatok heti számától, bár ezek az áhítatok is fontos lenyomatot hagynak a diákokban, remélhetőleg jó értelemben.

A meghatározó szerintem minden esetben a pedagógusok személye, személyisége. A tanítás ugyanis nem információk átadása csupán, hanem olyan folyamat, ahol az egyik ember csiszolja a másikat: a pedagógus alakítja a gyerekeket és természetesen viszont. Ki az, aki emlékszik még a Kis növényhatározó növényeinek latin nevére? Én már csak egyre emlékszem, a Cucurbita Pepóra, azaz a tökre, ugyanis a felelések végén legtöbbször ezt harsogta jó emlékű biológia tanárom. Az információ fontos, át kell adni, de ami maradandó az az iskola által is formált személyiség.

Egy evangélikus oktatási intézményben formálódó személyiségnek véleményem szerint három ismertető jele van. Éppen ezért magának az oktatási intézménynek is ugyanezt a három ismertető jelet kell felmutatnia.

Az evangélikus diák legyen nyitott arra a világra, amelyben él; legyen nyitott önmagára, akivel együtt kell töltenie élete idejét; és legyen nyitott arra a Teremtő Istenre, aki a létezést, az ő létezését is lehetővé tette.

Azt gondolom, ez a hármasság óriási erő.

Nyitott a világra. Azt jelenti, hogy lássa meg ennek a világnak a csodálatos sokszínűségét, és növekedjék. Folyamatosan növekedjék az a képessége, hogy ebben sokféleségben és ezzel a sokféleséggel együtt tudjon élni. Ismerje fel, hogy minden tantárgy ugyanerről a világról beszél, és nem elszigetelt tananyagok külön kis szeleteivel kell birkóznia. Közben érjenek meg benne olyan képességek, mint a tolerancia, a szolidaritás, a felelősségtudat, a tisztelet. 

Nyitott önmagára. Azt jelenti, hogy van bátorsága feltenni azt a kérdést: ki vagyok én? És van bátorsága keresni a saját válaszait erre a kérdésre.

„Tudom, mi a tejben a légy,

Tudom, ruha teszi az embert,

Tudom, az uj tavasz mi szép,

Tudom, mely gyümölcs merre termett […]

Mindent tudok hát, drága Herceg,

Tudom, mi sápadt s mi ragyog,

Tudom, hogy a férgek megesznek,

Csak azt nem tudom, ki vagyok.”

Francois Villon Apró képek balladája megkapóan vall arról a titokról amely mindannyiunkat foglalkoztat egy életen keresztül, és amely titoknak a fejtegetése boldogulásunk, boldogságunk záloga.

Nyitott a teremtő Istenre. Hiszem, hogy a hit ajándék. Nem tanulható, nem átadható, nem is nevelés kérdése. Az élő hit Isten ajándéka. De az Istenre való nyitottság átadható, tanítható, nevelhető képesség. Magam a hitemet nem feltétlenül a lelkészcsaládba születés természetes következményeként éltem meg. Isten felé Ady Endre versei tettek nyitottá. A filozófia bátor kérdései vezettek el hozzá. Istenre nyitottá válhat az is, akinek semmi köze az egyházhoz, az is, akire akár pedagógusként, akár gyermekként „rászakadt” egy egyházi fenntartó. Az Istenre nyitottság egy képesség, amely tanítható, és amely nélkül végtelenül szegényebben éli az ember az életét.

Ilyen tehát a diák, az evangélikus oktatási intézmény diákja, aki nyitott a világra, önmagára, és a teremtő Istenre. És ez lehetne az evangélikus oktatási intézményben tanító pedagógusról alkotott pedagóguskép is. A pedagóguskép, amely ma nincs, nem létezik, sem a társadalom, sem a családok szintjén, de talán még a szakma szintjén sem. Nem tudom, csak sejtem, hogy egy olyan közegben, ahol a pedagógusoknak pillanatról pillanatra változik a jobbra át és a ballra át, nehéz lehet mindez. Leginkább az együttérzés fogalmazódik meg bennem kívülállóként, és drukkolok az iskoláknak, a pedagógusoknak, már csak azért is, mert mindhárom gyermekem most kezdi tanulmányait egy evangélikus oktatási intézményben.

E hármas után bárki kérdezhetné, hogy akkor pontosan mitől protestáns, mitől evangélikus mindez?

Ezért a „recepthez” adjunk még egy összetevőt, egy protestáns elvet, a lutheri teológia egyik lényeges elemét, a Reformáció kulcsgondolatát, amelyet a 2017-es 500. évfordulóhoz közeledve érdemes lenne újra nyomatékossá tennünk. Konkrétan arra az elvre gondolok, hogy a „nem kérdezni, csak elhinni, hinni”-elvvel szemben a reformáció azt állította, hogy az ember képes az önálló gondolkodásra. A „megismerni, értelmezni, kérdezni, megérteni és hinni”-elv reformációi örökségünk, amelyet ápolnunk, őriznünk és továbbadnunk kell.

Az evangélikusság mindig is kisebbség volt a magyar társadalomban. Éppen azért tudott viszont társadalmat alakító tényező lenni, mert nagyjai önállóan gondolkodó, alkotó  emberek voltak. Képzeljük el, ha ma Magyarországon az iskoláinkból jól képzett, nyitott, és önállóan gondolkodó, kérdező fiatalok kerülnek majd ki. Egy dologban biztosak lehetünk: bár az evangélikusság időközben még kisebb lett Magyarországon, ezek a fiatalok alakítani fogják ennek az országnak a jövőjét.

Országos Iroda

Az Országos Irodát a legtöbb intézményvezető úgy ismeri, mint számonkérő, elszámoltató, jogszabályokat, rendelkezéseket és határidőket betartató felettes szervezet. A normatíva-igénylések és -elszámolások, a fenntartói kötelezettségek miatt ez természetes is. Ugyanakkor az irodának van szolgáltatói oldala is.

Ezt a szolgáltatói oldalt szeretném megerősíteni a jövőben. Az egyházi elv ebben az esetben is Mk 9,35 kell, hogy legyen: Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenki szolgája.

Egy korszerű, megbízható, a szolgáltatásait fejlesztő Országos Iroda a cél, amelyik azt tűzi ki céljául, hogy a fenntartói kötelezettségek ellátásaként az oktatási intézmények működésének széles körű, és szakmailag is magas szintű kiszolgálója legyen.

Az a reménységem, hogy már a most induló tanévben is érezhető lesz ez a változás. Az Országos Iroda neve pedig a segítségnyújtás és a szolgáltatás fogalmaival lesz egyenértékű minden intézményvezető számára. Így kérem az intézményekre, azok vezetőire, a diákokra és a közös munkánkra is Isten áldását a 2014-2015. tanévben.

Joób Máté: Egyházi szervezetfejlesztés - Reflektív utazás

Eskető lelkészként egyszer sem találkoztam olyan párral, akik azt tűzték volna ki célul, hogy szeretnének rossz párkapcsolatban élni. Sajnálatos módon mégis voltak és vannak fiatalok, akiknek azzal kell szembesülniük, hogy kapcsolatuk nem működik. Közösségi szinten is eljuthatunk hasonló kudarcokhoz minden lelkes szervezkedés és építkezés ellenére. Valamit nagyon akartunk, sok mindent meg is tettünk, mégsem működik. A valóság egyre messzebb kerül attól, amit megálmodtunk és elképzeltünk. Hívő emberként a feszültséget még tovább fokozhatja – a házasságra gondolva –, hogy valami olyasmi nem működik, amit Isten egykor megáldott. Egyházi közösségeket szem előtt tartva pedig az mélyítheti a kudarcot, hogy valami olyasmi nem működik, ami a feladatunk lenne, amire megbízásunk és küldetésünk van.

De vajon mitől működik, és mitől nem működik az, aminek működnie kellene? Van-e világosan megfogalmazott küldetésünk, amelyet figyelembe véve tudunk egyáltalán működésről beszélni? Van-e jövőképünk, amelyet el tudunk érni, vagy amelytől egyre messzebb kerülünk, és így működésünk válik megkérdőjelezhetővé? Vagy működésünk sikerességét csak érzelmi alapon közelítjük meg?

Bárhol is érezzünk elakadásokat vagy gyengeségeket, származzanak azok akár a túlterheltségből, a hatástalanság érzetéből, vagy egészen egyszerűen a külső körülmények drasztikus megváltozásából, érdemes az alapokig leásni és onnan kezdve áttekinteni a működésünket. A következő reflektív utazásnál, amelyet önmenedzselési modellnek is hívhatunk, mindenekelőtt Fruttus István Levente tanulmányára támaszkodom (Fruttus István Levente: A segítő önerő fejlesztése. In: Embertárs 2012/2, 120-128.o.).

De vajon mit is lehet a működés szempontjából alapnak tekinteni? Bármilyen egyházi intézményről is legyen szó, gondolhatunk akár gyülekezetre, oktatási vagy szociális intézményre, fontos, hogy az rendelkezzen küldetésnyilatkozattal. Nem hosszú szövegre kell itt gondolnunk, inkább néhány mondatban megfogalmazható, világos és határozott deklarációra, amihez mindig vissza lehet térni, amely mindig ott állhat tükörként előttünk. (Rendelkezik-e intézményünk ilyen küldetésnyilatkozattal?)

Érdekes kérdésként vetődhet fel, hogy az intézmény tagjainak milyen mértékben és milyen módon kell ehhez az intézményi küldetésnyilatkozathoz kapcsolódniuk. Amellett, hogy az intézmény felelőssége, hogy a nyilatkozat áthassa az egész intézmény működését, célszerű, ha az egyes tagok is rendelkeznek saját küldetéssel, amely szorosan kapcsolódik az intézményéhez, de megfogalmazásukban mégis egyediek és könnyen felidézhetőek például akkor, amikor egy részfeladatra kapunk megbízást. Sokszor csak utólag döbbenünk rá, hogy mennyi mindennel foglalkozunk, ami ugyanakkor távol esik alapküldetésünktől. Az intézményi és az egyedi küldetésnyilatkozatok kiegyensúlyozott kapcsolata biztosítja mindkét részről az elköteleződést és a belső erőforrások mozgósítását.

A küldetésnyilatkozathoz szorosan kapcsolódik az intézmény jövőképe, amely tartalmazza az elérendő célokat pontos időmeghatározásokkal. Ez azonban nem előrébbvaló a küldetésnyilatkozatnál. Nem a megfogalmazott célok megvalósítása az elsődleges cél, hanem a küldetés szerinti működés. A nyereségközpontú intézmények körében gyakran találkozhatunk azzal a szabálytalansággal, hogy akár tisztességtelen eszközöket is bevetnek (eredmények szépítése), hogy a sokszor erőltetett és kényszerből, külföldi tulajdonosoktól elvárt célokat megvalósítottnak mutassanak ki. Ilyenkor az ideiglenes célok a küldetés fölé kerekednek. (Van-e meghatározott jövőképünk, amely szorosan kapcsolódik a küldetésünkhöz?)

A küldetés megvalósítását szolgálja a stratégia, amely keretet ad a tervezéshez, és amelyből levezethetőek a feladatok. Ezek egyrészt állandó jellegűek, ugyanakkor pontos fejlesztési terveket is tartalmaznak. Szükséges a feladatoknál külön meghatározni az időhatárokat és az erőforrásokat. Az előbbi hiányával kapcsolatban talán nem csak nekem vannak olyan tapasztalataim, hogy amikor egy feladat teljesítésére kérdeztem rá, a válasz a következő volt: folyamatban… A mindkét oldalról jelentkező bosszúság könnyen elkerülhető, ha a feladatokhoz pontos időhatárokat kapcsolunk. Ez még az önkéntes feladatoknál is szükséges, bár kétség kívül ilyen esetekben óvatosabb feladat-kiosztást szoktunk alkalmazni.

A stratégia-alkotás talán legnehezebb, de mégis szükséges része a prioritások megfogalmazása. A ”minden fontos és ezért semmi sem hagyható ki” hangzatos gondolat inkább szól az egyes területek kiemelésével kapcsolatos bátortalanságról, amely inkább akadálya a változásnak és a fejlődésnek. Eredményesebbnek bizonyulnak azok a stratégiák, amelyek egymást követve, egy-egy adott területet kiemelve próbálják körbejárni a teljes működést és nem egyszerre akarnak minden felvetődő célt megfogalmazni. (Van-e az intézményünknek stratégiája?)

A következő nagyobb egységnek tekinthetjük az előzőek megvalósítását. A küldetés tisztázását követően megfogalmaztuk a jövőképet, és kidolgoztuk a stratégiát a meghatározott feladatokkal. Ahhoz, hogy egy feladatot a megfelelő emberre tudjunk rábízni, tisztában kell lennünk a munkakörökkel. Akár vezetői, akár beosztott helyzetben vagyunk, érdemes a munkakörökkel kapcsolatban tisztáznunk a következő kérdéseket: (1) A szervezeti rangsorban hol helyezkedik el az adott munkakör? (2) Vajon pontosan meg vannak-e határozva a fő feladatok és a kiegészítő tevékenységek? (3) Mennyire tisztázottak az adott munkakörhöz kapcsolható hatáskörök, jogkörök és általában a felelősség? Nem szeretnék általánosítani, de az a tapasztalatom, hogy egyházunkban a munkakörök imént felsorolt kérdések menti pontosításán még sokat lehetne fejleszteni. Ezt azért is tartom különösen fontos kérdésnek, mert a pontos munkaköri leírások egyszerre szolgálják az egyének védelmét és segítik elő a minél konfliktusmentesebb együttműködést. (Intézményünkben mennyire tisztázottak a munkakörök?)

Az egymáshoz is megfelelően kapcsolódó munkakörök alkotják a szervezetet. Ez adja ki végül azt a struktúrát, amelyben a működés megvalósul. Ennek szabályai fogalmazódnak meg a szervezeti és működési szabályzatban (SZMSZ), de a működésre ugyanúgy hatással vannak az íratlan működési szabályok, amelyek a szervezeti kultúrában jelennek meg. Ezek legalább annyira befolyásolják a működést, mint a lefektetett szabályok. A szervezeti kultúra része a vezetési stílus, de ugyanúgy eleme a szokások összessége. Minél régebbi és összetettebb egy szervezet, annál bonyolultabb a szervezeti kultúrája. (Milyen az intézményünk szervezeti kultúrája? Mik a főbb jellemzői: értékek, célok, nézetek, rituálék, szimbólumok, meggyőződések?)

Ha a tervezés és megvalósítás lépésein túl vagyunk, nem szabad elfelejtkeznünk arról a lépésről, amely talán a legtöbbet tudja adni egy következő hasonló folyamat eredményesebb megvalósításához. Ezt nevezhetjük visszatekintésnek és kiértékelésnek is. Lényege, hogy alaposan áttekintsük a végbement folyamatot, vagy éppen elemezzük az adott elakadás okait. Ehhez érdemes külső, szakmai segítséget is kérni, ha módunk van rá. A következő főbb kérdések mentén érdemes visszatekinteni az adott folyamatra vagy elakadásra: (1) Valóban a küldetésem mentén fogalmaztam-e meg a stratégiát? (2) Jó stratégiát választottam-e? (3) Tényleg ezek-e a feladataim? (4) Tényleg ezek-e a prioritásaim? (5) Jól használom-e az erőforrásaimat? (6) Megfelelő-e az időgazdálkodásom?

Végezetül szeretném megemlíteni a pozitív visszajelzések motiváló jelentőségét. Sajnos ennek a gyakorlata sok esetben nagyon hiányzik a szervezeti kultúránkból. Ennek okát nehéz lenne most röviden összefoglalni. Hiánya annál inkább érezhető. Az egyházi/intézményi rangsor bármelyik szintjére is gondolunk, érdemes lenne ennek egészséges formáját jobban elsajátítanunk és gyakorolnunk, bízva abban, hogy körkörös folyamatban átjárja az egész egyházat egymás örömére és küldetésünk örömteli közös végzésére.

Fischl Vilmos: Egyház és párbeszéd(kultúra) a társadalomban

„Az emberiség történetében valószínűleg ez a legsúlyosabb és legrohamosabb kulturális átalakulás.” (Cupitt 1997, 9. o.) Ha ez a megállapítás talán túlzottan borúlátón fogalmaz is, fel kell figyelnünk és meg kell látnunk azt a folyamatot, ami a világban zajlik. Válaszolnunk kell arra, mi az oka annak, hogy az emberek eltávolodnak a vallásoktól, a hagyományoktól, a gyülekezetektől. Vajon a külső körülményekben kell keresnünk a választ a kérdésünkre, vagy a vallások, egyházak gondolkodásmódját kell kérdőre vonnunk? Valószínűleg a külső és belső körülmények egyaránt hozzájárulnak az elvilágiasodás egyre nagyobb térhódításához. Ebben a helyzetben az egyházaknak össze kell fogniuk, hogy a párbeszéd erejével ellen tudjanak állni a szekularizáció térhódításának.

Gyakran érzem azt, hogy bennünket, keresztényeket nem nagyon érdekel, mi van körülöttünk a világban. Sokan tanítják azt, hogy a világ mindenestől gonosz, ezért attól a hívő embernek el kell határolódnia, meg kell tagadnia gondolkodásmódját, értékrendszerét, és egy sajátos elkülönültségben kell leélnie az életét. Véleményem szerint ez a hozzáállás félreérti és eltorzítja a keresztény élethivatást. Bár kényelmes, mivel nem késztet gondolkodásra arról, hogyan válaszoljon a keresztény ember újból és újból a környezetét érő kihívásokra.

Rólunk, hívő emberekről úgy beszél Jézus, hogy nem e világból valók vagyunk, mégis életünket e világban kell leélnünk, sőt e világba szól a küldetésünk. (Jn 17,14–18) Idegenek vagyunk a világ számára, mégis küldetésünk, amelyet Jézus a missziói parancsban fogalmazott meg arról rendelkezik, hogy tegyünk tanítvánnyá minden népet, amíg Ő vissza nem jön. Minden népet, tehát kortól és kultúrától függetlenül az összes emberhez szól a küldetésünk.

Az előbbi mondata Jézusnak azt gondolom két dolog miatt fontos. Egy hívő embernek ismernie kell saját kultúráját. Egyrészt azért, hogy lássa a veszélyeket, felismerje, mi a rossz, mi az elfogadhatatlan a világban élők gondolkodásában, életvitelében. Gyakran csúszik el ugyanis az életünk azért, mert helytelen célokkal azonosulunk, amelyeket a környezetünk illetve a világ, a média diktál számunkra. S az is igaz, hogy ha nem értjük, mi a körülöttünk élő emberek gondolkodásának az eredete, akkor kétségeink támadhatnak, hogy tényleg nekünk van-e igazunk. Lehetséges az, hogy mi a mesevilágban élünk, s ők élnek az igazi valóságban? Olyan meggyőzően tudnak érvelni, s olyan átéléssel tudnak beszámolni számunkra elfogadhatatlan cselekedeteik örömeiről. Ha nem értjük környezetünket, akkor nehezen tudjuk magunkban feloldani ezt a disszonanciát. Épp a környezeti kihívás serkenti a hívőt arra, hogy folyamatosan megfogalmazza saját maga számára is, hogy tulajdonképpen miben is hisz. Miközben párbeszédet folytat, saját hitét is egyre jobban megérti. Önazonosságunk a hitünk megvallásával kristályosodik ki bennünk.

Nehéz olyan módon hirdetni az evangéliumot, hogy nem értjük azt, akihez beszélünk. Ma is szükségünk van arra, hogy imádságos szívvel keressük a megértést, miért olyan a világ amilyen, és miért van távol az emberek gondolkodása, életvezetése Istentől. Természetesen a megértés még nem elég, de segít átgondolnunk küldetésünket, hithirdető szolgálatunkat.

Ha Pál apostol evangelizációs stratégiáját nézzük, akkor látjuk, hogy ő is hasonló módon gondolkodott a kultúráról. A korinthusiakhoz írt első levelében így fogalmaz: „Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat, a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt lévő – pedig én nem vagyok a törvény uralma alatt –, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. A törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem – pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek –, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.” (1Kor 9, 19–22)

Feladatunk az, hogy imádkozzunk, hirdessük Krisztus titkát, bölcsen viselkedjünk a kívülállókkal, felhasználjuk a kedvező alkalmakat, helyesen feleljünk az emberek kérdéseire. Isten pedig a Szentlélek által megnyitja az emberek szívét, s elvégzi munkáját az életükben. (Kol 4,2–6) Ebben ugyancsak benne van a kívülállók, vagyis a környezet megértése is. 

Ha megfigyeljük Pál apostol igehirdetéseit az Apostolok Cselekedeteiben, megállapíthatjuk, hogy fontos volt számára az, hogy ismerje, kikkel beszél, és felmérje, milyen kultúrával, gondolkodással, vallással rendelkeznek az őt körülvevők.

A zsidó közösségekben a Bibliára hivatkozva, a prófétákat magyarázva beszélt arról, hogy Jézus a Krisztus. (ApCsel 16,16–43) Athénben viszont görög költőt idézett, egy athéni oltárra hivatkozott, logikusan felépített filozófiai gondolatmenetekkel bizonygatta, hogy Isten nem aranyhoz, vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, művészi alkotásokhoz vagy emberi elképzelésekhez mérhető istenség. (ApCsel 17,22–34) Egyébként az sem véletlen, hogy az Aeropágoszon hirdette az evangéliumot, mivel ez a hely a görög filozófusok, gondolkodók találkozóhelye volt. 

Bízom abban, hogy keresztény emberként alkalmasak vagyunk olyan párbeszédre és egységre, amely Krisztusban valóban megvalósulhat. Szem előtt kell tartanunk 2014 Ökumenikus Imahetének alapigéjét: „Hát részekre szakítható-e Krisztus?” (1Kor 1,13a) A válasz elgondolkodtatásra indít bennünket, és amikor testvéreknek mondjuk egymást Krisztusban, akkor ne felejtsük el azt, hogy a párbeszédben is testvérek kell, hogy legyünk.

Legyen Isten áldása az ökumenikus teológiai párbeszéd munkáján nemzetközi és helyi szinten, hogy beteljesedjék valami Krisztus Urunk főpapi imájából, „... hogy mindnyájan egyek legyenek.” (Jn 17,21).