Kovács István Vilmos: Az evangélikus iskolák szerepe a helyi közösségben

Egyház és köznevelés

Mekkora figyelmet szenteljünk a múltnak, mit tegyünk a jelen intenzív hatásaival, és kitekinthetünk-e valamennyire a jövőbe?

Napjaink minden oktatási intézménye számára élénk kihívás az is, hogy hogyan képzeljük el azt a jövőt, amelyben gyermekeinknek, tanulóinknak helyt kell majd állniuk. Mindeközben ugyanis napi rutinjaink, az emberi kapcsolatainkban meghatározó reflexeink alapvetően korábbi tapasztalatainkban gyökereznek.

Nem igazán kerülhető meg, hogy sokkal bátrabban tekintsünk a jövőbe. Mindez rendkívül nehéz, hiszen sokan a jelennel sincsenek kibékülve, és úgy érzik, végképp nincs befolyásuk a jövőre. Elvárható-e, hogy a pedagógus felülemelkedjék saját kétségein, és elfogadja, hogy keresnie kell a választ arra, hogy milyen tudásra lesz szüksége a diákjainak, és milyen tanulási formák segítenek leginkább a szükséges tudás megszerzéséhez, majd az időről időre történő megújításához?

HH(H)

A rendszerváltást követően számos iskola és óvoda ismét egyházi tulajdonba került. A remény, hogy az egyházi fenntartású köznevelési intézmények nyitva állnak majd a nehéz sorsú gyermekek előtt is, csak részben vált valóra. Az intézmények hagyományos presztízse, a szülők által vágyott kiszámíthatóság és biztonság hamar vonzóvá tette az egyházi iskolákat. A túljelentkezések lehetővé teszik, hogy a versenyelvű kiválasztás címén a szerencsés sorsú diákok túlsúlya jellemezze az egyházi iskolákat. Általánosan meglévő, vitatható szemlélet a hazai köznevelésben, hogy az eredményesség hű tükre, ha egy iskola képessé válik egyre jobb és jobb diákok megszerzésére már a bemenetnél. Ez a szemlélet a hazai oktatási rendszer végletes egyenlőtlenségeihez vezetett. Az csupán az egyik probléma, hogy a hátrányos helyzetű diákok 10–12 éves korukban elvesztik maguk mellől a mintaadó, legtehetségesebb társaikat. Nagyobb baj, hogy a jövő elitje már a kamaszkor előtt hátrahagyja azokat a társadalmi kapcsolatokat, amelyek lehetővé tehetnék számára, hogy későbbi kedvezően alakuló élethelyzete során is megértéssel és segítő szándékkal forduljon az elesettek felé. E fontos keresztényi cél érdekében célszerű végiggondolni azt, hogy az evangélikus köznevelési intézmények miként oszthatják meg figyelmüket és szeretetüket a tehetséges és a nehezebb sorsú diákok között.

Család

Korunk iskolái egyre ellentmondásosabban osztoznak a családdal a nevelés felelősségén. Miközben az elvárások szintjén a biztonságot változatlanul a család jelenti, jelenthetné gyermekeink számára, egyre nyilvánvalóbb, hogy számos család nem tudja maradéktalanul betölteni a gyermekneveléssel összefüggő hivatását. A jó állásokban dolgozó, elfoglalt szülőknek kevés idejük és energiájuk marad gyermekeikre, a munkanélküli, beteg vagy önmagukkal és környezetükkel mélységesen elégedetlen szülőknek pedig nehéz pozitív üzeneteket megfogalmazniuk gyermekük számára. Számba venni is nehéz azokat az okokat, amelyek a nevelés felelősségének egyre nagyobb hányadát az iskolák felé tolják. Hiába kész az iskola arra, hogy elfogadja a növekvő elvárásokat, egyedül sem képessége, sem kapacitása nem teszi ezt lehetővé számára. Az egyetlen, amire a szakmai siker érdekében törekedhet, hogy egyfajta koordinátori szerepet töltsön be a gyerekek iskolán belüli és iskolán kívüli világa között. Bölcsességével segíthet értelmezni a gyermeket, fiatalt érő hatásokat, és ha a felkészültségét meghaladó konfliktusokra bukkan, további szakemberek bevonását kezdeményezheti. 

Kapcsolat

Számos pedagógus, iskolafenntartó hajlana arra, hogy az iskola elégedjék meg egy zárt, belső világban elérhető eredményekkel. Azzal a feltételezéssel élnek, hogy a külső hatások legalább átmenetileg kirekeszthetőek, és belül egy védett, szebb világ teremthető. Kevés tény támasztja alá ezt a megközelítést, és különösen nagy bajban vagyunk e logika alkalmazásakor, ha azt gondoljuk végig, hogy egy ilyen zárt, hipotetikusan idealizált világban tanulóink felkészíthetők-e az iskolán kívüli felnőtt életre. A számos ellenérv közül csak egy, hogy külső megerősítés nélkül sok diák még az iskolába járásnak sem nyerhető meg. A formális alkalmazkodás a belső, mesterségesen zárt világ normáihoz, ha az iskolán belül sikeresnek is tűnik, a későbbi, az iskolán kívüli deviancia kockázatát is magában hordja. Az első ok tehát, amely miatt az iskolát körülvevő helyi közösség, különösen a szülők közössége felé kell fordulni, az az, hogy a velük egyetértésben és egymást erősítő módon hozott nevelési döntések összehasonlíthatatlanul eredményesebbek. Fontos szempont az is, hogy a tanulót az iskolán kívül érő hatások gyakran olyan erősen foglalkoztatják az iskolában töltött idő alatt is, hogyha az iskola e behatásokat közösen feldolgozandó motivációs forrásnak tekinti, számíthat a diákok őszinte érdeklődésére. A pedagógus részvételével zajló reflexió lehetővé teszi, hogy diákok a „külvilág” jelenségeinek értelmezésén keresztül tanuljanak.

Közösség

Az iskola és környezetének kapcsolata nem csak a tanulással és a neveléssel összefüggésben fontos, de a helyi közösség és az evangélikus szellemiség találkozása számára is érdemi felületet biztosíthat. Ha az iskola épülete, lakói és eseményei nyitottak a helyi közösség számára, nagyobb eséllyel számíthat arra, hogy értékei, üzenetei is eljutnak a helyi lakosokhoz.

Ahogyan az iskolában teret találhat magának a helyi közélet, ugyanúgy az iskola is számtalan módon hitét teheti a helyi közösség „külső” eseményein. Aligha van meggyőzőbb és hitelesebb hírvivője értékes gondolatoknak, mint azok a gyermekek, fiatalok, akik ezt jelenlétükkel, cselekedeteikkel közvetítik a tágabb közösség számára. Az iskola, amely élénk és élettel teli kapcsolatot ápol környezetével, számos örömhöz juttatja közösségét és önmagát is. Ha a környezet eseményei bántóak, esetleg tragikusak, az öröm helyébe mély, emberi tanulságok kerülnek, amelyek éppúgy, mint a konfliktusok, bár alkalmasak a rejtőzködésre, kínzó feszültségek keltésére, alkalmasak az őszinte okulásra is.

Ha a fenti gondolatok némi meggyőző erővel bírnak is, még mindig ott marad a kérdés, hogy mindez kinek a feladata, hogyan lehet e munkára lélekben, tudásban felkészülni, és mi az, ami a fáradtságot méltó módon ellentételezi. A három részkérdés külön-külön is nehéz.

Kinek a dolga? A közös irány „tartása” az egyház vezetésének felelőssége, a hétköznapok feladataira történő „lefordítás” a Nevelési és Oktatási Osztálynak jelent szakmai próbatételt. Kiemelt feladat hárul a köznevelési intézmények vezetésére és a gyülekezet és/vagy az iskola lelkészére is. Az ő közvetítő szerepük már a közös célok legitimálásánál is meghatározó, de esetenként rájuk hárulhat egyes konfliktusok, érdek- vagy értékküzdelmek kezelése is. Nem szorul hosszas igazolásra, hogy minden egyes pedagógusnak is van feladata a környezettel való kapcsolattartásban, például a szülők partnerként való kezelésében.