„Az emberiség történetében valószínűleg ez a legsúlyosabb és
legrohamosabb kulturális átalakulás.” (Cupitt
1997, 9. o.) Ha ez a megállapítás talán túlzottan borúlátón fogalmaz is, fel
kell figyelnünk és meg kell látnunk azt a folyamatot, ami a világban zajlik.
Válaszolnunk kell arra, mi az oka annak, hogy az emberek eltávolodnak a
vallásoktól, a hagyományoktól, a gyülekezetektől. Vajon a külső körülményekben
kell keresnünk a választ a kérdésünkre, vagy a vallások, egyházak gondolkodásmódját
kell kérdőre vonnunk? Valószínűleg a külső és belső körülmények egyaránt
hozzájárulnak az elvilágiasodás egyre nagyobb térhódításához. Ebben a
helyzetben az egyházaknak össze kell fogniuk, hogy a párbeszéd erejével ellen
tudjanak állni a szekularizáció térhódításának.
Gyakran érzem azt, hogy bennünket,
keresztényeket nem nagyon érdekel, mi van körülöttünk a világban. Sokan
tanítják azt, hogy a világ mindenestől gonosz, ezért attól a hívő embernek el
kell határolódnia, meg kell tagadnia gondolkodásmódját, értékrendszerét, és egy
sajátos elkülönültségben kell leélnie az életét. Véleményem szerint ez a
hozzáállás félreérti és eltorzítja a keresztény élethivatást. Bár kényelmes,
mivel nem késztet gondolkodásra arról, hogyan válaszoljon a keresztény ember újból
és újból a környezetét érő kihívásokra.
Rólunk, hívő
emberekről úgy beszél Jézus, hogy nem e világból valók vagyunk, mégis életünket
e világban kell leélnünk, sőt e világba szól a küldetésünk. (Jn 17,14–18) Idegenek vagyunk a világ
számára, mégis küldetésünk, amelyet Jézus a missziói parancsban fogalmazott meg
arról rendelkezik, hogy tegyünk tanítvánnyá minden népet, amíg Ő vissza nem
jön. Minden népet, tehát kortól és kultúrától függetlenül az összes emberhez
szól a küldetésünk.
Az előbbi mondata Jézusnak azt gondolom két dolog
miatt fontos. Egy hívő embernek ismernie kell saját kultúráját. Egyrészt azért,
hogy lássa a veszélyeket, felismerje, mi a rossz, mi az elfogadhatatlan a
világban élők gondolkodásában, életvitelében. Gyakran csúszik el ugyanis az életünk
azért, mert helytelen célokkal azonosulunk, amelyeket a környezetünk illetve a
világ, a média diktál számunkra. S az is igaz, hogy ha nem értjük, mi a
körülöttünk élő emberek gondolkodásának az eredete, akkor kétségeink támadhatnak,
hogy tényleg nekünk van-e igazunk. Lehetséges az, hogy mi a mesevilágban élünk,
s ők élnek az igazi valóságban? Olyan meggyőzően tudnak érvelni, s olyan
átéléssel tudnak beszámolni számunkra elfogadhatatlan cselekedeteik örömeiről.
Ha nem értjük környezetünket, akkor nehezen tudjuk magunkban feloldani ezt a
disszonanciát. Épp a környezeti kihívás serkenti a hívőt arra, hogy folyamatosan
megfogalmazza saját maga számára is, hogy tulajdonképpen miben is hisz.
Miközben párbeszédet folytat, saját hitét is egyre jobban megérti. Önazonosságunk
a hitünk megvallásával kristályosodik ki bennünk.
Nehéz olyan módon hirdetni az evangéliumot, hogy
nem értjük azt, akihez beszélünk. Ma is szükségünk van arra, hogy imádságos
szívvel keressük a megértést, miért olyan a világ amilyen, és miért van távol
az emberek gondolkodása, életvezetése Istentől. Természetesen a megértés még
nem elég, de segít átgondolnunk küldetésünket, hithirdető szolgálatunkat.
Ha Pál
apostol evangelizációs stratégiáját nézzük, akkor látjuk, hogy ő is hasonló
módon gondolkodott a kultúráról. A korinthusiakhoz írt első levelében így
fogalmaz: „Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis
mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. A zsidóknak
olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat, a törvény uralma
alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt lévő – pedig én nem vagyok a
törvény uralma alatt –, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. A
törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem – pedig nem vagyok Isten törvénye
nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek –, hogy megnyerjem a törvény
nélkülieket. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket:
mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.” (1Kor 9, 19–22)
Feladatunk
az, hogy imádkozzunk, hirdessük Krisztus titkát, bölcsen viselkedjünk a
kívülállókkal, felhasználjuk a kedvező alkalmakat, helyesen feleljünk az
emberek kérdéseire. Isten pedig a Szentlélek által megnyitja az emberek szívét,
s elvégzi munkáját az életükben. (Kol
4,2–6) Ebben ugyancsak benne van a kívülállók, vagyis a környezet megértése is.
Ha megfigyeljük Pál apostol
igehirdetéseit az Apostolok Cselekedeteiben, megállapíthatjuk, hogy fontos volt
számára az, hogy ismerje, kikkel beszél, és felmérje, milyen kultúrával,
gondolkodással, vallással rendelkeznek az őt körülvevők.
A zsidó
közösségekben a Bibliára hivatkozva, a prófétákat magyarázva beszélt arról,
hogy Jézus a Krisztus. (ApCsel
16,16–43) Athénben viszont görög költőt idézett, egy athéni oltárra
hivatkozott, logikusan felépített filozófiai gondolatmenetekkel bizonygatta,
hogy Isten nem aranyhoz, vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, művészi alkotásokhoz vagy
emberi elképzelésekhez mérhető istenség. (ApCsel
17,22–34) Egyébként az sem véletlen, hogy az Aeropágoszon hirdette az
evangéliumot, mivel ez a hely a görög filozófusok, gondolkodók találkozóhelye
volt.
Bízom abban,
hogy keresztény emberként alkalmasak vagyunk olyan párbeszédre és egységre,
amely Krisztusban valóban megvalósulhat. Szem előtt kell tartanunk 2014
Ökumenikus Imahetének alapigéjét: „Hát részekre szakítható-e Krisztus?” (1Kor 1,13a) A válasz elgondolkodtatásra
indít bennünket, és amikor testvéreknek mondjuk egymást Krisztusban, akkor ne
felejtsük el azt, hogy a párbeszédben is testvérek kell, hogy legyünk.
Legyen Isten
áldása az ökumenikus teológiai párbeszéd munkáján nemzetközi és helyi szinten,
hogy beteljesedjék valami Krisztus Urunk főpapi imájából, „... hogy mindnyájan
egyek legyenek.” (Jn 17,21).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése