Lackner Pál Sámuel: Evangélikus egyházi képletek

Luther fellépése kezdetben egyértelműen eszmei egyházújításként kezelendő, minden szervezeti változtatás szándéka nélkül, ezért 1517. október 31. csupán eszmetörténetileg fordulópont, strukturálisan nem az. A reformáció mozgalomként nem egy központ körül fejlődött, és nem is egy időben. Luther a közép-német terület meghatározó alakja, de az észak-német és a dán területen Johannes Bugenhagen, a svájci németek között Ulrich Zwingli, az Elszászban és Pfalzban Martin Butzer, francia nyelvterületen Kálvin János, a mai Szlovéniában Primož Trubar, Finnországban Mikael Agricola, Magyarországon Dévai Bíró Mátyás és Bornemissza Péter, Erdélyben Johannes Honterus neve fémjelzi az eseménysort.

Két szálon kereshető és keresendő a legkorábbi evangélikus egyházszervezet létrejötteként aposztrofálható esemény: az államegyházjog terén vagy az egyházalkotmányok elfogadásánál. 

Fél évtized sem telik el a reformáció kezdetétől, és már megjelenik az első egyházalkotmány – általánosan a „Kirchenordnung” az elterjedt, a „Kirchenverfassung” lényegesen későbbi kifejezés. Több esetben a hitvallás és a szervezet egységes műben jelenik meg, tehát a belső és külső szabályozás szervesen illeszkedik. Másfél évtized alatt az anyanyelvi és a politikai határokat is többszörösen átlépte az egyházújulás ügye. Nyilvánvaló, hogy a 16. század második évtizedénél későbbre helyezni a kezdőhatárt nem lehet.

Állami illetve regionális szabályozás terén a Német-Római Császárság területén elsőnek a türingiai Nordhausen szabad birodalmi várost kell említeni, ahol 1524-ben egy tanácsi döntéssel csatlakoztak a reformációhoz, alig két évvel az első lutheri szellemben tartott prédikáció után. A reformáció másik kezdőterületén Svájcban hasonló időpontot találunk, a mai Graubünden kanton korábbi államszervezetének kialakításakor: 1524. április 24-én az I. Ilanz-i Cikkely már tartalmaz idevonatkozó utalásokat. Zürich 1525-ben hozta meg hasonló határozatait.

Sokáig egy templomot egyszerre használtak a régi és új rend követői. Mindmáig hatvanöt templom Németországban, negyvenhét Franciaországban (Elzász) és pár tucat Svájcban működik e módon. 1524 óta Bautzenben a Péter-templom az első, jogilag is szabályozott „szimultántemplom”.

Németország ekkor már sok kisállamból illetve önálló városból állt. Ezek viszonyulása a reformációhoz nagyon szórt képet mutat, államberendezkedésük eltérő, ezért egységes egyházszervezet kialakulására esély sem volt (ma sok-sok egyházegyesülés után is húsz önálló tartományi egyház létezik). A feudális állam-berendezettség miatt az uralkodó gyakorolta ez egyházvezetéssel kapcsolatos feladatkört, ebben egy általában lelkészekből és jogászokból álló testület (konzisztórium vagy egyházfőtanács) segítette. Az Augsburgban 1555-ben megkötött vallási béke az uralkodó vallásához kötötte az alattvalókét is. Csak a Vesztfáliai Béke (1648) után szűnt meg ez az automatizmus. Az uralkodó által gyakorolt külső jog (ius circa sacra) mellett a sajátos egyházi felhatalmazást kívánó jogosítványokat (iura in sacra) a testületek, az ordinációs feladatköröket a szuperintendens, a prépost, a főlelkész címet viselő lelkészek töltötték be. Ez az állammal szorosan összekapcsolódó szervezet anyagilag is függött a kincstártól.

A városokban – uralkodó nem lévén –, a választott testületekre (tanács, szenátus) hárultak ezek a feladatok. A konzisztórium sokszor egyúttal a városi végrehajtó hatalommal rendelkező testület is volt, néhány lelkésszel kiegészítve. Szakmai felkészültség hiányában, több esetben a közeli egyetem teológiai fakultása küldött szakértőket vagy szakvéleményt. A központosított irányítás miatt a gyülekezeti önállóság nem alakult ki, hiszen legfeljebb néhány tisztségviselőt választhattak maguk.

Svájcban a kantonális rendszer okozta a sajátos fejlődést, ahol ennél fogva a gyülekezetek önállósága jelentősebb, mint a német evangélikusoknál, bár a felsőbb szintek régiónként eltérnek egymástól. Az angol reformáció felülről elrendelt volt – VIII. Henrik válását nem hagyta jóvá a pápa, ezért a Lutherrel folytatott vitája miatt neki és utódainak adományozott „a hit védelmezője” (fidei defensor) cím ellenére elszakadt Rómától. A címet a jelenlegi uralkodó, II. Erzsébet is viseli. A skandináv és balti (ekkor egyértelműen svéd dominanciájú) fejlődési ágban az anglikán gyakorlathoz hasonlóan, a katolikus szervezet átvételével történt a reformáció. A gyarmatokon folytatott misszió eredményeként létrejött egyháztestek kezdetben az anyaország berendezkedést követték, hasonlóan jogrendszerük többi eleméhez. A függetlenségük elnyerése után sem következtek be jelentős változások.

Az előbbieken csak az I. világháború utáni helyzet változtatott radikálisan: megszűnt a sok német apró államocska, ezért az egyház kezébe vehette saját sorsát. A legtöbb német egyház ekkor vezette be a püspöki (egyházelnöki) irányítást. Az egyházi adózás egységesítése és a központi lelkészi fizetés bevezetése már a diktatórikus időben történt. A második világháború óta számos egyházegyesülés történt.

A magyarországi evangélikus egyházszervezet kialakulása

Magyarországra a reformáció tanítása hamar elérkezett. Már Mohács előtt a német nyelvű városokban kereskedők, katonák, diákok közvetítésével felbukkantak Luther iratai, hamarosan országszerte ebben a szellemben prédikáltak. Mária királyné, (a császár húga) környezetében is számosan rokonszenveztek a reformáció ügyével. A rákosi országgyűlés eretnekként megégettette volna az összes lutheránust. Ezt a török veszély nem tette lehetővé.

Az első években itt is sok templomban zajlottak párhuzamosan az alkalmak, a hitvallásos alap megelőzte a szervezetit. Az Ágostai Hitvallás mintájára létrejöttek a Bányavárosi (Hétvárosi), az Öt (Szabad Királyi) Városi és a Szepességi Hitvallások. A reformáció sajátos következménye a magyar (és még számos európai) nyelv írásbeliségének megteremtése, és az igazi közoktatás alapjának lerakása. (A kolostori iskolák ugyanis csak a szűk elit képzését végezték.) A gyülekeztek életében a patrónusok (földesúr vagy városi tanács) meghatározó volt. A felettes egyházkormányzat nem egységesen épült ki, az egyházmegye hol senioratus (testvériség, vezetője: senior „idősebb”), hol dékánátus (tíz gyülekezet, vezetőjük néha a püspöki jogokat is gyakorolja). Nem a szorosan vett területi elven szerveződtek ezek az egységek, inkább nyelvi alapon, ami nagyjából az adott társadalmi helyzetnek is megfelelt.

Az evangélikus és református irányzatok a 16. század végén elváltak, de közös énekeskönyveket még száz éven keresztül használtak. Az evangélikus egyház kerületei a zsolnai zsinat (1614) után a következő módon alakultak: Dunántúl, Nyitra, Biccse, Breznó, Gömör, Szepes-Sáros. Erdélyben minden evangélikus a szász szervezetbe tartozott, a magyarok is.

Az ellenreformáció hamarosan megkezdte az evangélikus és református szervezet ellehetetlenítését. 1671–81 között köszöntött be a mélypont, a gyászévtized. A gályarabságra küldött prédikátorokon kívül még rengeteg embert száműztek. Az 1681. évi soproni országgyűlésen sikerült a protestáns főuraknak az akkori Habsburg fennhatóságú területen vármegyénként két–két településen, a szabad királyi és a bányavárosokban és a véghelyeken korlátozott istentisztelet-tartási lehetőséget kivívni. Ezek az úgynevezett artikuláris (becikkezett) helyek, melyek általában kisnemesek által lakott, nehezen megközelíthető aprófalvak voltak.

A Rákóczi-szabadságharc alatt bár államegyházjogi szabályozás nem született, a protestánsok mozgástere megnőtt.

A török megszállás után a kiüresedett Dél-Dunántúlra és Alföldre német bevándorlók érkeztek, illetve az ország észak-nyugati részéről szlovák telepesek költöztek. A lakatlan terület nem a tulajdonosnak, sem az uralkodónak nem hoz bevételt, ezért még a vallásszabadság lehetőségét is felkínálták a betelepülőknek. Komoly vita alakult ki, hogy a soproni határozatok hatálya kiterjed-e arra a területre is, amely meghozatalkor még más állam fennhatósága alatt állt. Ennek vetett véget III. Károly király (német-római császárként a VI.), amikor 1731. március 21-én kiadott határozatában mindkét protestáns egyház számára egységes szervezetet írt elő: gyülekezet/megye /kerület. Minden szinten szerepet biztosít a világiaknak is. A kettős elnökség (lelkész és felügyelő) intézménye innen ered, és csak a Habsburg-államok területén terjedt el, hasonlóan az Ágostai Hitvallás említésére az egyház nevében.

1734.október 20-i keltezéssel jelent meg a kiegészítés, ami négy–négy kerületet rendelt mindkét egyháznak. (Ekkor még a Bánát török terület, Horvátországban tilos a protestantizmus, a terület egy része katonai határőrvidék, Erdély közjogilag nem tartozik Magyarországhoz, miközben ott Európában egyedülálló vallásszabadság van.) A református egyház még ebben az évtizedben a bodrogkeresztúri zsinaton megszervezte a négy kerületet (Dunántúl, Dunamellék, Tiszáninnen, Tiszántúl.) Az evangélikusság esetén a Türelmi rendelet utáni gyülekezetalapítások kapcsán alakult ki a négy kerület (Dunántúl, Dunáninnen, Bánya, Tisza). Az ország evangélikusságának egységét jelezte az országos felügyelői tiszt bevezetése. II. József megengedte a templomépítést és a gyülekezetalapítást száz család meglétekor, de a templomoknak még nem lehetett tornya. A korlátozásokat öccse, II. Lipót oldotta fel.

A szabadságharc után az egész magyar közjogi szervezet átalakítását tervezték, ennek során az egyházak is hat–hat kerületet vezettek volna be, ám mire a szabályozás elkészült, okafogyottá vált.

A 19. század közepén a barcasági magyarok – akik eddig a szász egyház tagjai voltak – a magyarországi egyház tagjaivá lettek. A századvégén a nemzetiségi feszültségek miatt a Dunáninneni kerület területi változásokon ment át. Ekkor megszűnt a kerületi alárendeltségű, szabad királyi városi gyülekezetek sajátos jogállása is. Horvát-Szlavónország területe is egyházi szervezetet kapott.

A világháborúk a földrajzi beosztást is jelentősen érintették, a köztes szakaszban épült ki mindenütt a presbiteri rendszer. A demokratikus közigazgatási szervezet elemei a megmaradtak a diktatúrában is, de központi irányítás és formális állami kontroll alá kerültek. 1952-ben a kerületek száma kettőre csökkent. A rendszerváltozás után a zsinati munka újra ismét elkezdődött az egyházban. 2000-től három kerület állt fel, majd 2006-ban a zsinat és a közgyűlés egybeolvadt.