Osztály diákbizottság (ODB), diákönkormányzat (DÖK),
ifjúsági parlament, választott diákvezetők, diáknap, fordított nap, diákfórum. Megannyi
elnevezés, bizonyítéka annak a törekvésnek, amely a pedagógiát és pedagógusokat
is áthatja, amikor a diákok közösségi nevelésével, szűkebb-tágabb társadalmi
környezetért érzett felelősségük felkeltésével, állampolgári nevelésükkel vagy
egyszerűen és tágan értelmezve: a szocializációjukkal foglalkoznak.
Örök kérdés, hogy miben és milyen
mértékű beleszólást célszerű adni a diákoknak, és milyen életkorban érdemes
elkezdeni ez irányú nevelésüket. A kérdések megválaszolásához az evangélikus
pedagógia történetének egy jeles emlékével szeretnék hozzájárulni: Sztehlo
Gábor Gaudiopolisának bemutatásával, hátterének, értékeinek elemzésével.
Sztehlo Gábor
Sztehlo Gábor (1909–1974)
evangélikus lelkész volt, aki az egyházi szolgálat mellett a népfőiskolai
mozgalom fő szervezője, majd kórházi lelkész és a Jó Pásztor bizottságban
egyházát képviselve a zsidó törvények áldozatainak támogatója lett. Az 1944–45-ös
üldöztetések idején a Svájci és a Nemzetközi Vöröskereszt támogatással 32
otthont hozott létre, amelyben mintegy 1500 gyermek és az őket ellátó közel 500
felnőtt lelt menedéket. Így ragadt nevéhez a „Gyermekmentő” jelző, és kapta meg
1972-ben a Yad Vasem Intézettől a Világ Igaza-díjat.
A
mentőmunka nem ért véget a háború után, az otthon és szülő nélkül maradt
gyerekeket összefogva először a Jó Pásztor, majd önállósodva a Pax alapítvány
támogatásával gyermekotthont vezetett az 1950. január 7-i államosításig. Itt
valósult meg a pincei beszélgetésekben érlelődő álom, a Gaudiopolis, az Öröm
városa.
A
téma kutatójaként nemcsak a Gaudiopolis születése és működése izgatott, hanem
azok az előzmények, amelyek Sztehlo Gábor életében, munkájában felismerhetők,
tetten érhetők.
Előzmények
Biztosak lehetünk
abban, hogy Sztehlo Gábor nevelési elvei az evangélikus egyház tanításában
gyökereznek: a gyülekezeteiben élő egyház működésében, felfogásában erőteljesen
jelen van az önkormányzatiság. A presbitériumi rendszer jól mutatja, hogy a
hívők közössége, a presbiterek felelős döntése nélkül lehetetlen a hosszú távú
megmaradás.
Sztehlo
Gábor teológiai évei alatt Finnországba kapott stipendiumot, ahol nagyon erős
hatás érte. Egyrészt a finnek ébredési mozgalma, másrészt személyes élménye egy
népfőiskolai otthonban. Lelkesedése tükröződik a Soproni Teológusotthonba
érkező levéléből[1]:
„Csodálatos benyomást tett rám, mert tulajdonképpen minden különösebb vezetés
nélkül vagyunk, […] a 11 fiatal fiú szabadjára van engedve, mégis, nem kezdenék
meg az étkezést anélkül, hogy mindenki az asztalhoz ne ült volna és ne
énekeltek volna el egy valamilyen verset, minden nap mást és mást. Hiába, a
fiúk mind olyan vidékről valók, ahol a felébredtek laknak és kettő kivételével
mind felébredt családból származnak. Az ilyen közösség utáni vágy beléjük van
nevelve.”
A
következő tetten érhető állomás a hazai népfőiskolai mozgalom, és ezen belül az
evangélikus népfőiskolák létrehozása, működtetése. Sztehlo Gábornak
elévülhetetlen érdeme az első evangélikus népfőiskola (Nagytarcsa)
megteremtése, vezetése, majd a népfőiskolai mozgalom kibontakoztatása.
A
népfőiskolák óriási jelentőségét az adja, hogy a négy vagy hat elemit végzett
parasztfiatalok szinte semmi útravalót nem kaptak a mindennapi életben való
eligazodáshoz és a korszerű gazdálkodáshoz. Az ő továbbképzésüket szolgálták
ezek az intézmények. A korabeli kiadványok jól mutatják, hogy milyen gyakorlati
ismereteket tanítottak, és milyen szellemben éltek együtt több héten keresztül.
„Az
intézet rendeltetése az evangélikus mezőgazda, iparos és tanulóifjúságnak a
Biblián és hitvallásaikon alapuló keresztyén életre való eljuttatása és a
mindennapi életben szükséges gyakorlati és elméleti tudással való
felszerelése.” (Sztehlo 1943) A népfőiskolák jelmondata: „A közösségért való
élet felelősségteljes élet” (Sztehlo 1943). A tanfolyami közösség a maga
életével a falusi lét modelljét teremtette meg, és ehhez igazodó önkormányzati
szervezetet hozott létre. A résztvevők által vezetett rováskönyv és önképzőköri
jegyzőkönyv a következő tisztségeket rögzítette:
·
gazda (a munkák
irányítója),
·
számadó (a
konyhán a bevételek, kiadások ellenőrzője),
·
kisbíró (rendőr),
·
naposok (konyhai
segítők),
·
takarítók (a
tisztaság és az udvar rendben tartói).
Ők a
mindennapi élet megszervezésének felelősei.
·
Az önképzőköri
elnök,
·
a jegyzőkönyvvezető,
·
a krónikaíró
a tanulás
szervezői, híradói voltak.
Még
egy fontos gondolatot emelnék ki, hogy jól érzékeljük a népfőiskolai
nevelőmunka alapvető módszerét, hogy a nevelés aktív részeseivé tegye a
népfőiskolásokat[2]:
„Ezekben az intézményekben nevelődött és
nem nevelték a parasztfiút azzá, amivé tehetsége és hivatása rendelte.”
(Sztehlo 1943)
A
mára már közismert 1944–45-ös mentőmunka idején is foglalkoztatni kellett a
gyerekeket. A szülők nélkül menedéket kapó, elárvult, tragédiákat, az ostromot
átélő gyerekkel rendszeres és érdekes életet kellett élni, hogy a csüggedés,
kétségbeesés ne legyen úrrá rajtuk. Tanultak, játszottak és előadásokra is
készültek, színműveket mutattak be. Az önellátásban, önkiszolgálásban is részt
vettek, ki-ki életkora és fizikai ereje szerint. Példamutató volt a Bogár utcai
otthon, ahol Stiaszny Éva, a fiatal evangélikus pedagógus végzett áldozatos munkát
(Bartosné 2005). A Bogár utcai otthon derűje a bombázás miatti kényszerű
költözést követően több gyerek számára is a Sztehlo-család Légrády villabeli
otthonában folytatódott. Különösen a kamasz fiúkat izgatta, mi lesz a háború
után, hogyan fognak, hogyan lehet élni. A pince sötétjében álmodoztak egy jobb
világról. Beszélgettek Sztehlo Gábor finnországi tapasztalatairól, vitatkoztak
társadalmi kérdésekről, hitről, Istenről és a Fiúk városa (Boy’s town) filmélmény alapján egy gyerekvárost
építettek a jövőben.
Ez
érhető tetten Gröbler András (11 éves fiú) 1944–45-ben vezetett naplójában is.
A Völgy utcai Széchenyi villában február 21-én, szerdán: „…délelőtt fát hordtam
a házmestertől és a kert aljából. […] Délután ’parlament’ volt. Engem szén- és
kokszhordásra jelöltek ki. Február 23. péntek […] Reggeli után megint kokszot
és szenet cipeltem szét a szobákban […] Délután megbeszélés folyt. Valami
közösséget akartak csinálni. Két elnököt (senatort) választottunk. […] Február
24., Szombat […] Délután a közösség folyóiratát beszéltük meg.”[3]
Az ostrom után egyesültek az otthonok. Volt, aki haza tudott menni, volt,
akiért senki se jött el.
Ha
az önkormányzatiság további szellemi forrásait, rokonságát keressük, meg kell
említeni, hogy a korabeli olvasmányok között megtalálható volt A. Sz. Makarenko:
Új ember kovácsa, illetve G. Belih –
A. Pantyelejev: SKID köztársasága.
Mindkét könyvet felolvasták a gyermekotthonban.
A Gaudiopolis születése
Sztehlo Gábor a
növekvő gyerekcsapattal a Budakeszi útra költözött, a Weisz és Mauthner család
nyaralóit kapták meg gyermekotthon céljaira. A nagyon izgalmas történetből,
most az önkormányzat születésére és működésére koncentrálunk, kiragadva a több
lábon álló nevelési rendszerből (családias otthonok, munkaiskola,
önkormányzatiság).
A
magyar Fiúk városa az iskola
megindulásával egy időben, 1945 szeptemberében született. A megalakulás
közvetlen kezdeményezője Szőke Balázs sárospataki tanár volt, de mint már
tudjuk, a gondolatot 1945 januárja óta hordozta magában a formálódó közösség.
Szőke Balázs hamar azonosult Sztehlo Gábor ilyen irányú elképzeléseivel, és
elvállalta a felnőtt kezdeményező, irányító szerepet.
Merkler András, a gimnázium második osztályának
tanulója, közös naplójukban 1946 márciusában így emlékezett vissza a Gaudiopolis
születésére. „Szeptember egyik estéjén Szőke tanár úr bejött hozzánk, és
elkezdtünk beszélgetni arról, hogy mi, az Amerikában levő »Fiúk városa«
példájára, alapíthatnánk egy kis államot. Persze mindenki helyeselte a dolgot.
Mindjárt megkezdődött a miniszterek választása. Az államelnöki címet, mert
Szőke tanár úr kezdte el, Szőke tanár úrnak adtuk. Ezen a népgyűlésen
választottuk meg az összes minisztereket és mindenféle rangot viselő fiúkat.
Aztán azt a kérdést tárgyaltuk meg, hogy mi legyen az állam neve. Több ötletet
adtak, de végül is azt határoztuk, hogy három napon belül adja be mindenki az
ötletét. Végre kihirdették az állam nevét. Legyen ÖRÖMVÁROS, ami görögül annyit
tesz, GAUDIOPOLIS. Így alakult meg 1945 szeptemberében a Gapo.”[4]
A megalakulás körülményeihez még hozzá kell tenni,
hogy a népgyűlést – amely már bevált forma lehetett a közös programok, célok,
feladatok megbeszélésére – a Farkastanya (központi épület) ebédlőjében
tartották, és minden iskoláskorú fiú és lány ott volt. A Gaudiopolis névadója
ismeretlen, de ha a Sárospatakon működő népfőiskola önkormányzati rendszerének
nevére, a Szeretetfalvára gondolunk,
akár Szőke Balázs, akár Sztehlo Gábor ötlete is lehetett.
A gyermekváros államformáját tekintve köztársaság
volt. A szeptemberi népgyűlés által megválasztott minisztertanács tagjai a
miniszterelnökön kívül a kultuszminiszter, a belügyminiszter, a gazdasági
miniszter, valamint a házak képviselői, az elöljárók voltak. Választottak még
sajtófőnököt (faliújság-szerkesztőt), államtitkárokat és rendőröket.
A kultuszminiszter volt a szervezője a
vitadélutánoknak, előadásoknak, versenyeknek, szórakoztató műsoroknak. A
gazdasági miniszter a gyermekköztársaságban folyó munkák irányítója,
nyilvántartója volt, és ő gondoskodott arról, hogy a „Gapo” önálló pénzügyi
alappal rendelkezzék. A pénzt – saját elképzelésük szerint – egyének
jutalmazására, ösztönzésére, valamint közösen meghatározott céljaik
megvalósítására fordították. A belügyminiszter a fegyelem őreként a vitás
kérdések békés rendezésére törekedett, és a korabeli viszonyoknak megfelelően ő
adott „vízumot” a hazajáróknak.
A miniszteri tárcák
megnevezése és a miniszterek feladatköre ebben az időszakban még többször
változott. A gyermekállam célja viszont már ekkor megfogalmazódhatott, bár
dokumentumértékűen csak 1946. februárjában – az Alkotmányukban – rögzítették.
A
Gaudiopolis Ifjúsági Állam Alkotmánya (törvénykönyve) és Büntető törvénykönyve
teljes terjedelmében megmaradt. Izgalmas olvasmány, és megható, amikor egy-egy
nyolcvan felé ballagó Gapo-polgár, a mai napig emlékszik fő célkitűzésére, az
1. §-ra: „Gaudiopolis Ifjúsági Állam célja: Krisztus evangéliumának szellemében
társadalmi korlátokat megszüntetve, önálló, öntudatos, önismeretre és
önbírálatra törekvő gyakorlatilag ügyes és elméletileg képzett magyar embereket
nevelni.”
A
dokumentum rögzíti az anyaállamhoz (a fenntartó Pax alapítvány) való viszonyt,
az államformát, a törvényhozást, az állampolgárok jogait és kötelességeit, az
igazságszolgáltatást.
A Gapo gyermekotthon hétköznapjai
A nyári programok (tihanyi nyaralás,
rokonlátogatások, gyalogtúrák, cserkészpróbák stb.) után 1946 őszére ismét
kialakult az ifjúsági állam életének rendszere. Az előző évhez képest új vonás
volt, hogy állandósult a munkavégzés, amelyet az iskolakezdéssel egy időben
megnyílt műhelyek biztosítottak valamennyi kilenc éven felüli Gapo-polgár
számára. Az önkormányzat jelmondatává vált: „munka nélkül nincs élet”. A lányok
babagyárat alapítottak – igazgatója Aczél Ildikó, az egyik kislány volt. A
kezük nyomán készült népművészeti babák állítólag még exportra is kerültek.
A
gyerekek munkavégzésének nyilvántartására nagyon ésszerű megoldást találtak.
Minden polgár állampolgársági könyvet kapott, amelyre a tulajdonosa és a miniszterelnök nevét, valamint a Gapo célját írták.
Benne az elvégzett munkákat vezették. A fényképes igazolvány az elismeréseket
és a büntetéseket is tartalmazta. Ahogy maga a Gapo-polgárság, úgy az
állampolgársági könyv és a Pax jelvénye is büszkeséggel töltötte el a fiatalokat.
A jelvényt ruhájukra varrták, az állampolgársági könyvet maguknál tartották,
így az államon kívül is a Gapóhoz tartozás fontos dokumentumai voltak.
A gyerekek által végzett munkák egy része termelő
munka volt. A kisebbek furnérlapból – Weingruber Éva (felnőttként később
divattervező) rajztehetségét hasznosítva – sematikus állatfigurákat
fűrészeltek, amelyeket csiszolva, festve, lakkozva, celofánzacskókba
csomagoltak. A konzervdobozok anyagából, valamint gipszöntéssel
karácsonyfa-díszeket készítettek. Bonyolultabb játékokkal, például kisautóval
is próbálkoztak. A nagyobbak falikart, virágállványt, gyertyatartót, kugli- és
sakkfigurákat esztergáltak, amelyeket páccal vontak be. Ezek a termékek piacra
kerültek, és bevételt biztosítottak az állam és polgárai számára.
A munkák másik része
kiadásmegtakarító volt. Ezek közé tartoztak a cipészműhelyben, a varrodában és
az asztalosműhelyben végzett javítások, valamint az önellátást, önkiszolgálást
biztosító tevékenységek (fahordás, élelembeszerzés, kertgondozás, konyhai munka).
Ide sorolható egy nevezetes tűzeset is, amely a faszerkezetű Mauthner villában
működő konyhában keletkezett. Szerencsére idejében észrevették és a
vízhordásban fáradhatatlan gyerekek segítségével sikerült eloltani, és
megmenteni az épületet.
Az önkormányzat által is
támogatott, óhajtott építkezések megindulása újabb feladatokat adott a
polgároknak. Ezeket a gyermekotthon vezetősége fizette ki az ifjúsági államnak.
Az elgondolás lényege, hogy a gyerekek munkájával a Pax pénzt takarít meg, amelyet
teljes egészében vagy részben kifizetett a Gapónak. A pénz felhasználásáról –
közös célra fordításáról, egyének jutalmazásáról – az önkormányzat döntött.
A gyermekotthon soha nem
bővelkedett anyagiakban, így nem volt ritka az sem, hogy természetben fizette
meg a polgárok munkáját. Bármennyire is kezdetlegesnek tűnik a megoldás, akkor
óriási jelentősége volt, ha a gyerekek szüleiknek, hozzátartozóiknak – akik
csak jegyre kaptak élelmet – lisztet, margarint, szardíniát vihettek.
1946 ősze Szőke Balázs
távozásával további változást hozott, helyette Sztehlo Gábort választották meg
a polgárok államelnöknek. Az ő kezdeményezésére vezették be a hetenkénti
tisztító gyűlést, ahol „mindenki beszámol heti munkájáról. Itt mondják meg a
fiúk kifogásaikat egymás ellen”.[5]
A Gapo céljával összhangban ez a fórum önvizsgálatra, önbírálatra késztette a
polgárokat, amely egészséges kritikai szellemet eredményezett, önismeretet
fejlesztett, és nem utolsósorban sok konfliktus kulturált megoldására nyújtott
alkalmat.
A Gaudiopolis hangulatának és a gyerekek
önállóságának egyik hiteles nyári története, amikor a Farkastanya és a
Fecskefészek lovagháborúba kezdett. A fecskebeliek ellopták a Farkastanya „lovagjainak”
keresztes, halálfejes lobogóját. A Farkastanya lovagjai vissza akarták szerezni,
tehát hadba indultak a Fecskefészek ellen. A védők eltorlaszolták magukat
otthonukban (miközben a zászló a kerti filagóriában volt elrejtve). A
farkastanyások úgy döntöttek foglyot ejtenek, és ezzel kikényszerítik a zászló
és fogolycserét. A tervet sikerre vitték, a fogoly az élelmiszerraktárban
csücsült, amíg a tárgyalások lezárultak. Egész napos, igazi fiús kaland volt,
amelybe – jelezve a bizalmat és önállóságot – egyetlen felnőtt sem avatkozott be.
Ahogy a Pax létszáma
emelkedett, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy kinőtték a Budakeszi úti telepet,
sem az iskola, sem a gyerekek nem férnek el a házakban. A gyerekek maguk is
érezték a gondot, és saját tevékenységeik sikere nyomán terebélyesedő
öntudatukkal közösségük újabb perspektíváját sejtették meg a megoldásban. A
Gapo-polgárok aktív résztvevői lettek az iskolabarakk, majd a lakóházak
építésének.
Ügyük közéleti szereplésre
késztette őket, aktív „külpolitikába” kezdtek. Küldöttséget hatalmaztak fel, hogy
tárgyaljon a „magyar állammal”, szerezzenek anyagi eszközöket az iskola
építéséhez. A siker további merész célok elérésére ösztönözte őket. Így írt
erről Horváth Ádám, a Gapo kultuszminisztere 1947 tavaszán: „Van egy gyakorlati
célunk is. Ide irányul mostani összes munkánk. Szeretnénk kiépíteni, azaz felépíteni
az otthont. Mai helyzetében nem egész alkalmas elosztásban, egymástól távol
álló épületekben lakunk. Szeretnénk egy egységes és elképzelésünk szerint
alkalmas otthont építeni […] más otthonban az ilyen munka talán kényszerrel
történhetne csak. Mi a saját ötletünkből, saját akaratunkból építettük azt is
(mármint a Gapo-házat – kiegészítés a szerzőtől.) és szeretnénk építeni az
egész otthont is. És ebben a munkában még magunk közül sem kényszerítünk
senkit. Aki szeret dolgozni, és aki tud a közösségért dolgozni, az segít.
Biztos azonban az, hogy olyan nem lesz, aki nem akar segíteni. Hiszen a saját
otthonunkat, a saját tulajdonunkat akarjuk növelni. Vajon ki az, van-e olyan
ember, aki a sajátját ne akarná növelni vagy szépíteni?” (Horváth 1947)
A Pax és benne a Gapo
legszebb napjait élte, amikor nem kis részben a fiúk munkájának eredményeként a
Budakeszi út 77/79-es telken házakat avatott. Az emlékezetes ünnepségen sok
polgárt tüntettek ki az építkezésben való részvételéért.
Ahogy 1949-re a Pax gyermekotthonok
felfelé ívelő pályája megtört, úgy esett vissza a Gapo lendülete is. A
műhelyekben változatlanul serénykedtek, kisebb munkák a telepen is adódtak,
folyt a röplabdapálya-, útépítés, kertészkedés, de olyan távlat, amelyért a
fiúk egy emberként mozdultak volna, már nem volt.
Több tényező is próbára tette
a gyerekközösséget. Az egyik az úttörőmozgalom terjedése és terjesztése volt. A
Gaudiopolis alig múlt egyéves, amikor már 1946. október 18-án megérkezett az
első felhívás a Budapest Főváros tanfelügyelőjétől az úttörő-gyermekmozgalom
helyi szervezésére. Többször is elhárították a kezdeményezést, de 1949-re már
elkerülhetetlen volt a bevezetése. Egy másik fontos esemény, hogy nagy számban
érkeztek fővárosi beutalt gyerekek, akik járatlanok voltak a Pax nevelési
rendszerében és éretlenek a Gapo törvényeire.
A Gaudiopolis jelentősége a
gyermekotthonban
Több tényező együttesen
bizonyítja, hogy a Gaudiopolis virágkora az 1946–48 közötti időszak volt.
1. Az önkormányzat rendszere komplex nevelési tényező
volt azáltal, hogy a gyermekközösség a maga rögzítette szabályok szerint élt. Fórumot
teremtett minden tagja számára, ahol demokratikus jogaikat gyakorolhatták
(kezdeményeztek, döntöttek a közösség életével kapcsolatos kérdésekben,
vezetőket választottak, ellenőrizték, értékelték őket). Biztosította tagjai
egyéni fejlődését. A közösség társadalmi életében részt vevők alkalmassá váltak
az otthonon kívüli társadalmi életbe való bekapcsolódásra.
2. Az
önkormányzat ebben a terminusban végezte a legtöbb tevékenység szervezését a
maga keretein belül (ügyelet ellátása, ébresztő, reggeli torna, szilencium,
sport- és kultúrprogram, önkiszolgáló és értékalkotó munka végzésének
szervezése, a fegyelem támogatása).
3. Az önkormányzat a Pax bővülését a maga céljának
érezve, az egész gyerekközösségnek távlatot adva mozgósított a kivitelezésre
(építkezések).
4. Az építkezés eredményeként a gyerekköztársaság
mennyiségileg is gyarapodott, bázisa kibővült, több ház és több gyerek került
hatóköre alá.
A Gaudiopolis szervesen illeszkedett a Pax nevelési
rendszerébe. Legkisebb szervezeti egysége, az elöljáróság, a családi egységnek
felelt meg. Mind a „mamák”, mind az iskola tanárai számítottak működésére,
hatására, nevelő erejére. A Gapo elismerését jelzi a Pax Szervezeti és Működési
Szabályzata is, amely az ifjúsági államot önálló szervezeti egységnek tekinti
az otthonon belül, és a miniszterelnököt a heti megbeszélések meghívottjai közé
sorolja.
A Gaudiopolis a kezdetekben minden polgárra kiterjedt. A
lányokat azonban kevésbé tartotta izgalomban, és 1947-ben el is költöztek a
Budakeszi úti Leányvárból. A legteljesebb módon a tizenkét éven felüli fiúk
élték meg az állampolgárságukat, a kisebbek nem mindig értették és – a
visszaemlékezők írását olvasva –
időnként meg is szenvedték a nagyobbak irányítását.
Sztehlo Gábor hosszú idő távolából, 1961-ben így
értékelte a Gapo pedagógiai szerepét: „A
fiúk által alkotott és népgyűléseik által szentesített törvények sokkal
erőteljesebbek, mint a felnőttek beleszólása. Az évek folyamán az önkormányzat
bizonyos szokásokat alakított ki, melyek jogokká, illetőleg kötelességekké
fejlődtek. Az újonnan jövő már ezeket találta, és így vagy beleélte magát, vagy
szakítania kellett a közösséggel. Megjegyezni kívánom, hogy ebben a
gyermekállamban ugyanazok a társadalmi, jogi és lelki problémák merülnek fel,
mint a felnőtteknél. Pompás alkalom ilyenkor – a felnőttek példáján okulva –
egy-egy ilyen problémát megoldani. (Jogtalanság megtorlása, vallásszabadság,
származási kérdések, önkényeskedés, terror, klikkrendszer.)”[6]
Mit üzen a Gaudiopolis a ma nevelőinek?
A háború után születőben lévő
új társadalom új embert igényelt. Hogy milyen legyen az új ember, a Pax
gyermekotthon e kérdésre példaként állítható választ adott. A gyerekek számára
vallásszabadságot, öntevékenységet, önálló személyiséghez való jogot
biztosított. Az általánosítható tapasztalatok közé sorolandó és máig ható példának
állítható az igen sokféle és a gyerekek által végezhető tevékenységforma, amely
kinek-kinek egyéniségének megfelelő, sikert ígérő választási lehetőséget
biztosított, így járulva hozzá a háborús élményekből való gyógyuláshoz és
további fejlődésükhöz. Értékeit tekintve a korszak legkomplexebb pedagógiai kísérlete
a Gaudiopolis volt.
A háború után a kibontakozás egyik alternatívája a
polgári demokrácián alapuló társadalmi rend lehetett volna. Ennek a reménynek
felelt meg a Gaudiopolis. A Gapo szelleme,
rendszere, terminológiája és gyakorlata polgári demokratikus alapokon
nyugodott. (A felnőtt vezető részvétele is rögzített, sőt a néptribuni rendszer
által korlátozott, azaz ellenőrzött volt.) Ma is tudnunk kell, hogy a
nevelési intézmények mini-társadalomképe formálja a gyerekek állampolgári
felfogását, későbbi társadalmi aktivitását.
A Gapo lakói gyermeki méltósággal, büszke öntudattal
élhették meg, hogy polgárként köztársaságuk, és ezáltal saját életük gazdáivá,
felelős vezetőivé váltak.
A magyar pedagógiai
gyakorlatban több helyütt is felbukkant a közösségi szerveződés és irányítás
köztársasági, minisztertanácsi formája. Számukra pedagógiatörténeti adalékul,
mintaként szolgálhat a Gaudiopolis.
Az iskolák azonban nem
azonosíthatók a gyermekotthonokkal, ahol – kis túlzással – „éjjel-nappal”
együtt élnek a gyerekek, teljes életüket szervezheti a nevelők közössége. Éppen
a tevékenységek sokféleségével és a diákok közösségi (társadalmi) aktivitásának
biztosításával mozgósíthatók leginkább a gyerekek saját fejlesztésükre. Minden
ilyen kísérlet fantasztikus erőket szabadít fel. Nagy felelősség pedagógusként
részt vállalni ebben.
A reális értékeléshez ismét
idézzük Sztehlo Gábort: „A fiúk által alkotmányos alapokra helyezett
Gaudiopolis mégis sok olyan dolgot oldott meg, ami előtt mi felnőttek
tanácstalanul álltunk volna, és nagy segítségére volt az otthon vezetőségének a
rend fenntartásában. Gaudipolis önkormányzatát demokratikus játéknak is lehet
tekinteni. Jó pedagógiai módszer volt, […] és e nélkül a „demokratikus játék”
nélkül sok jó tervet, kezdeményt nem tudtunk volna megvalósítani. Legtöbbet […]
a közösségteremtés és a megbékélés terén köszönhettünk a Gaudiopolisnak; az
ifjúsági köztársaság össze tudta fogni azt a sokféle, sokfelől érkezett
gyereket; a hazulról hozott előítéletek, ellenségeskedés eltompultak, az
érdeklődés más irányt vett, haragnak, elfogultságnak nem volt helye, és szépen
kialakult a testvériség érzése. Gaudiopolis, mint a neve is mutatja, az öröm
városát, a boldog közösséget akarta megteremteni, minden veszteség, szomorúság
ellenére.
Ez pedig, ha játékosan, ha
komolyan, mégis sikerült ezeknek a fiúknak.” (Sztehlo 1994)
Evangélikus nevelési és
oktatási intézményeinkben vajon meg tudjuk-e teremteni a mi
Gaudiopolisunkat?
Felhasznált irodalom
Bartosné
Stiaszny Éva 2005. Háborúban békességben. Luther Kiadó, Budapest
Horváth Ádám 1947.
Mi a Gaudiopolis? Fővárosi Levéltár XXVI/743
iratanyaga
Sztehlo Gábor (szerk.) 1943. Magyarországi evangélikus népfőiskolák. Orosháza
Sztehlo Gábor 1994. Isten kezében. Sztehlo Alapítvány
Budapest
[1]
Országos Evangélikus Levéltár, a Soproni Teológusotthon iratanyaga; Sztehlo
Gábor levele Helsinkiből, 1932.III. 9.
[2] Érdemes még tudnunk, hogy a sárospataki református
népfőiskolán, az úgynevezett „Szeretetfalván” is önállóan éltek a fiatalok.
[3]
Gröbler András naplója Svájcból érkezett haza. Magángyűjteményben található.
[4]
A gimnázium második osztályának naplójából, 1946. Magángyűjteményben található.
[5]
Korabeli összefoglaló a Gaudiopolis életéről. Kézirat, magángyűjteményben
található.
[6]
Országos Evangélikus Levéltár, Sztehlo –irathagyaték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése