III. Az újjáéledés
és másodvirágzás kora (1777–1848)
A
felvilágosodás újítást hozott az evangélikus oktatás történetében. A győri Ráth
Mátyás és a szarvasi Tessedik Sámuel alakja kiemelkedő ebben az időben.
Az
állami rendelkezések (az I. Ratio Educationis, 1777) új helyzetet, modern
tartalmi megújulást teremtettek az oktatásban, amikor a következőket rögzítették:
·
Az egész országra kiterjedő egységes tanügyi rendszert kell
létrehozni.
·
Az állam minden iskolára terjessze ki a felügyeletet.
A protestáns egyházak – köztük az
evangélikus egyház –, sem az I. Ratio Educationis (1777), sem a II. Ratio
Educationis (1804) állami felügyeletét nem tartották a maguk számára
kötelezőnek, és saját iskolarendszert, illetve felügyeletet hoztak létre.
Az I. és II. Ratio Educationis viszont
hatására megváltozott a magyarországi iskolaszerkezet: a népiskolák mellett megjelentek
a középfokú iskolákban kisgimnáziumok és nagygimnáziumok (líceumok). Ez
egyrészt negatív, másrészt pozitív hatással volt az evangélikus iskolákra. A
negatív vonulat az állami felügyelet erősödésében figyelhető meg. A pozitív következmény
abban nyilvánult meg, hogy az evangélikus líceumok gyors fejlődésnek indultak
és országosan meghatározó szerephez jutottak. A pozsonyi, a késmárki, a lőcsei
és eperjesi líceum nevelte ki a 18–19. századi magyar, német és szlovák
értelmiség nagy részét.
A nyelvoktatás mellett megjelent tantárgyként
a földrajz és a történelem, és fejlődött a matematika, a geometria, a
csillagászat, a természettudomány és a botanika oktatása. Az alsófokú
iskolákban minden nemzetiség a saját anyanyelvén tanulhatott. A felsőbb
iskolákban három évig grammatikát, két évig retorikát és poétikát, majd két
évig akadémiai tárgyakat tanítottak. Ezen utóbbi intézmények működése nem
mindig bizonyult tartósnak, ugyanis a pénzügyi és személyi körülményektől
függően időnként megszűntek, esetleg újjáalakultak. Ennek megfelelően az
intézmények teljesítménye sem volt egyenletes, virágzó és stagnáló időszakok
váltották egymást.
A korban egyre jobban elterjedt a
házitanítóság is. A külföldről hazatért ifjak valamelyik főúri háznál vállaltak
nevelői állást, melynek során lehetőségük nyílt a főúr magánkönyvtárának
használatára. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a házitanítóskodás
megfelelő kapcsolatokat biztosíthatott a későbbi elhelyezkedéshez, mint például
Hunfalvy János esetében, aki Podmaniczky Frigyes nevelője volt Aszódon. Gyakran
a házitanítóság útján összegyűjtött pénzből fedezték az ifjak a külföldi
egyetemen folytatott tanulmányaikat.
II. József a türelmi rendeletét 1781.
október 25-én adta ki, melyben a felvilágosult abszolutizmus elvei szerint
rendezte a királyság vallásügyeit. A rendelet szabadabb vallásgyakorlást
biztosított a protestáns és görögkeleti alattvalóknak, egyúttal pedig
engedélyezte számukra a hivatalviselést is. Az állam támogatta az egyházak
társadalmilag hasznosnak ítélt tevékenységeit, elsősorban az oktatással
foglalkozó munkát.
Az evangélikus egyház az 1790-91. évi
26. törvény óta rendelkezett tanügyi autonómiával, amely kimondta, hogy „...az evangélikusok és a reformátusok jogot
nyertek arra, hogy saját iskoláikban teljes önállósággal maguk állapítsák meg a
tanítás rendjét, módszereit és szabályait, mindaddig, amíg a tanügy országos
rendezéséről az országgyűlés nem intézkedik.”
A 19. század elején egyre több helyen
létesült olyan falusi és városi iskola, ahol a latin nyelv már nem volt
tantárgy. A fejlettebb városok iparos és kereskedő polgárságának igényeit
egészítette ki az ún. polgári iskola, amely az általános műveltség kialakítása mellett
bizonyos gyakorlati és technikai ismeretet nyújtott.
A reformkorban az alsóbbrendű iskolákból
Aszódon, Pesten, Iglón, Mezőberényben (utóbb Szarvason) és Nyíregyházán
evangélikus gimnáziumok lettek.
A már eddig is működő és az egyre
szaporodó evangélikus iskolák egységes tanrendszerének kiépítésében Schedius
Lajos egyetemi tanárnak és a pesti evangélikus gimnázium tanárainak volt nagy
szerepe. A reformkorban jelent meg a Schedius-féle tanterv (1806-ban és
1837-ban) és a zayugróczi tanterv (1842-ben). A Schedius-féle tanterv – mely még
német nyelven íródott – erőteljes neohumanista hatásról tanúskodik. Bevezette a
rajz és a testnevelés oktatását, és a tantárgyak között megnövelte a matematika
és a történelem súlyát. Alapvető célként tűzte ki, hogy a tanulók a társadalom
számára hasznosak legyenek, emellett fontosnak tartotta a pedagógiai munkában a
szemléltetést és a gyakorlatiasságot. Talán nem véletlenül, hiszen ebben a
korban az oktatás területén Johann Heinrich Pestalozzi hatása figyelhető meg.
A zayugróczi tanácskozáson az
evangélikus egyház elfogadta „a magyarhoni ágostai hitvallású evangélikusok
iskolai rendszerét”. A tanítás célját a természetes képességek
kibontakoztatásában, a humanitásban és a patriotizmusban jelölte meg. Mindenkit
a szép és igaz emberi tudás magaslataira kívánt elvezetni.
Az iskolák tantervét – melyet az
országos törvény írt elő –, tantervi utasításait, rendtartását és a tanulókra
vonatkozó fegyelmi szabályozást az egyházkerületi presbitériumok és az iskolák
tantestületeinek meghallgatásával az egyetemes közgyűlés határozta meg. A helyi
viszonyok által indokolt módosítások az egyházkerületi presbitérium és az
egyetemes egyház presbitériuma jóváhagyásával léphettek életbe. Az önkormányzati
testületek a közgyűlésen, illetve a presbitériumi üléseken foglalkoztak a
nevelési és iskolai ügyekkel. Az önkormányzati testületek iskolai bizottságot
is szerveztek, amely az iskolai ügyekben: véleményt nyilvánított, javaslatot
tett, felügyeletet látott el, ellenőrzést végzett, közvetlen irányítást
gyakorolt és intézkedéseket foganatosított. Az iskolai bizottság a kiküldő
önkormányzati testületnek volt alárendelve, közvetlenül attól vette
utasításait, afelé tartozott felelősséggel és annak számolt be működéséről. A
fenntartó testület minden közép- és középfokú iskola mellett helyi iskolai
bizottságot szervezett az iskola közvetlen irányítására és felügyeletére.
Jelentős szerepe volt az evangélikus
iskolarendszer kiépítésében Hunfalvy Jánosnak, Hunfalvy Pálnak, Vajda Péternek,
Tavasy Lajosnak és Péterfy Sándornak a „tanítók atyjának”.
A nemzeti érzés kibontakozását
segítette elő az 1844-ben bevezetett nyelvtörvény a magyar nyelv hivatalos
használatáról. Ennek bevezetése az iskolákban nem volt egységes: a pesti
Evangélikus Gimnáziumban csak 1847-ben lett magyar a tanítás nyelve.
Több nemzedéken
keresztül jelentős hatással volt a magyar művelődésre a soproni Evangélikus
Lyceum. A Lyceumban működő Lyceumi Magyar Társaság rendes tagjai irodalmi
dolgozatokat írtak és bíráltak, a rendkívüli tagjai könyvekből és hírlapokból tartottak
felolvasásokat, vagy közös színielőadásokat rendeztek. Az itt folyó munka
hatással volt a diákönkormányzati mozgalomra is, hiszen annak tagjai
gyorsírókört, tornaegyletet, zenekart és egyéb diákszervezeteket létesítettek
(Fabiny 27. o.).
A reformkorban a nemzeti öntudatra
ébredés nemzetiségi konfliktusokhoz vezetett. Az evangélikus egyházban
elsősorban a magyar-szlovák viszony éleződött ki, amikor egyre erőteljesebb
lett a pánszláv nemzetébresztő mozgalom.
A liberális nemesség eljutott ahhoz a
felismeréshez, hogy mivel Magyarországon a polgári fejlődésből hiányzik a
kereskedelemmel és pénzügyekkel foglalkozó réteg, a zsidóságot integrálni kell
a magyarságba. Eötvös József 1841-ben jelentette meg a zsidó emancipációról
szóló könyvét. A pesti Evangélikus Gimnáziumban a diákok fele zsidó vallású
volt, ugyanis 1919-ig nem volt zsidó gimnázium Budapesten, a zsidó lakosság pedig
előnyben részesítette az evangélikus oktatást.
A tanítóképzést és kántorképzést minden
esperesség és egyházkerület maga próbálta megoldani. Az első tanítóképzőt
Sopronban szervezték, amely az evangélikus főiskola részeként működött.
Az 1848. évi XX. törvénycikk 3.§. – amelyre évtizedek múlva is
hivatkozott az evangélikus egyház –, kimondta: „Minden bevett
vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által
fedeztessenek…”
1848/49-es forradalom és
szabadságharcban az evangélikus iskolák számos tanára és diákja vett részt.
Sokan hősi halált haltak, börtönbe kerültek, vagy a száműzetést választották. A
szabadságharc vége után a tanárokat megfosztották állásuktól.
Az abszolutizmus kora komoly nehézséget
jelentett az evangélikus iskolák számára. 1850-ben kötelezővé tették a német
nyelvet az iskolákban. Az evangélikus iskolák bátran küzdöttek e szabályozás
ellen: a soproni líceum, az eperjesi kollégium, a miskolci algimnázium
szabotálta a rendelkezéseket (Fabiny 31.o.). Az Entwurf der Organisation der Gymnasien und Realschulen
in Oesterreich (Az ausztriai
gimnáziumok és reáliskolák szervezetére vonatkozó szabályzat) szigorú
követelményeket állított az oktatással szemben, ezért sok gimnáziumot algimnáziummá
minősítettek. A jogi megszorítások csak 1860 után enyhültek.
A dualizmus idején (1867–1919) az
evangélikus iskolarendszerben bevezették az érettségit, kötelezővé vált a
szaktanárok alkalmazása és felállították az Egyetemes Tanügyi Bizottságot.
Az Egyetemes Tanügyi Bizottság 1864-tól
1948-ig működött, bár az első években nehezen indult meg a munka. A bizottság
évente 6-8 alkalommal ülésezett, melyek jegyzőkönyvei fennmaradtak és
megtekinthetők az Evangélikus Országos Levéltárban. A bizottság munkájáért az
egyetemes felügyelő volt a felelős. A tényleges munkát a bizottság elnöke által
irányított 15-20 fős bizottság végezte. A bizottság elnöke az 1880-as években
Hunfalvy Pál, az 1900-as évek elején Zsilinszky Mihály, később Szigethy Lajos,
majd Kapi Béla püspök (1938-1942), ezután Bánkuty Dezső (a BEL[1]
igazgatója), majd 1947-től 1948-ig Kuthy Dezső püspök. A bizottság tagjai
között található püspök, esperes, lelkész, felügyelő, evangélikus iskola
igazgató-tanára, egyetemi tanár, gimnáziumi tanár és a jegyzőkönyveket készítő
jegyző.
A bizottság tanügyi szervezési
feladatokat látott el, megszervezte az egységes evangélikus iskolarendszert.
Feladata volt az evangélikus iskolák munkájának részbeni irányítása. Gondoskodott
az állami törvények, rendeletek bevezetéséről. Az iskolákat félévenként
beszámoltatta (jelentések); a tanfelügyelőkön keresztül ellenőrizte az
iskolákban folyó munkát; működtette a tanárvizsgáló bizottságot; tanügyi
törvényjavaslatokat vitatott meg, véleményezett; statisztikai jelentéseket állított
össze; magánvizsgákat engedélyezett; pályázatokat (irodalmi, tanügyi) bírált
el; evangélikus tankönyvek kiadására és más kiadású tankönyvek iskolai
használatára adott engedélyt; tanítói és tanári módszertani találkozókat
szervezett; kiadványokat készített (például Evangélikus Egyház és Iskola című folyóirat).
A bizottság a munkájáról évente beszámolt az egyetemes közgyűlésen.
1869-ben jelent meg az acsai tanterv és
1883-ban a Bőhm-féle tanterv. Az acsai tanterv reagálás volt Eötvös József gimnáziumi
tervezetére. Az utolsó önálló evangélikus tanterv – a Bőhm-féle tanterv – az
önmagát értő, megállapodott erkölcsi jellem kialakítására törekedett. Fontosnak
tartotta az értelmi erő oly mérvű kifejlesztését, hogy a tanuló képessé váljék
önálló ítéletalkotásra: „az ifjú lélekben rejlő erkölcsi csírákban feléled
az önállóan felismert és megítélt ideálok iránti lelkesedés, s képződik ezen a
biztosan lerakott alapon az élet reális viszonyai közt az önálló egyéniség, az
erkölcsi jellem”.
A dualizmus idején az egyházi iskolák
államsegélyben részesültek. A támogatás ára viszont az volt, hogy az állam a
szakfelügyeleti rendszeren keresztül ellenőrizte az iskolák működését. Az
állami befolyás növekedése sok vitára adott okot az egyházban, mivel többen féltették
az egyház autonómiáját.
Ebben a korban tudós tanárok tanítottak
az iskolákban. A cél a művelt, hazafias és vallásos emberek nevelése volt.
Herbart és tanítványai hatására az oktatásban fontos szempont lett a tanárok
lélektani képzettsége és a diákok erkölcsi nevelése, mivel a alapproblémaként a
bűn, illetve a bűn elleni küzdelem került előtérbe.
A 18. század végétől a leányoktatásra
egyre nagyobb gondot fordítottak. 1776-ban Eperjesen, 1783-ban Lőcsén, 1796-ban
Rozsnyón szerveztek leányosztályokat úgy, hogy kettéválasztották az elemi
osztályokat fiú- és leányosztályokra. A leányoktatásban az alapkészségek
elsajátítása mellett a fő hangsúly a gyakorlati nevelésre például a
kézimunkázásra, varrásra irányult. A középfokú leányoktatást szolgálták a 18.
század végén megszervezett – a népiskolák továbbfejlesztéseként létrejövő –
polgári leányiskolák. 1808-ban Miskolcon, Késmárkon, Pesten 1818-ban szerveztek
külön leányosztályt, majd 1883-ban leány polgári osztályt (Szelényi 187-188.
o.).
A módosabb családok nevelőnőt
alkalmaztak, vagy német és svájci nevelőintézetbe adták leányaikat. A hazai
nevelőintézetek kevés növendéket fogadhattak be, a magas tandíjat is csak kevesen
tudták megfizetni. A 19. század közepétől megfigyelhető az „enyelgő, időtöltő,
fényűző” (Szelényi 189. o.) nevelést felváltó ésszerűbb nevelés. Előtérbe
került az élő idegen nyelvek tanítása, a művészeti nevelés, az irodalmi, történelmi,
földrajzi és más „tudományosabb” ismeretek tanítása.
Sorra nyíltak az evangélikus
leánynevelő intézetek: az első Rozsnyón az 1886/87. tanévben, Aszódon az 1891/92.
tanévben, Modoron 1892-ben, Kőszegen 1899-ben.
A 19. században a jelentősebb evangélikus
fiúgimnáziumok a következők voltak: Sopronban, Szarvason, Eperjesen,
Pozsonyban, Pesten, Selmecbányán, Nyíregyházán, de újabbak is indultak:
Bonyhádon, Békéscsabán stb. A tanulóifjúság elhelyezése érdekében
iskolabővítésekre és új iskolák alapítására is sor került. Ezekbe az iskolákban
nemcsak evangélikus, hanem más vallású – köztük jelentős számban zsidó vallású
– tanulók is jártak. Ennek oka abban keresendő, hogy megnövekedett a képzett
állami tisztségviselők, a mérnökök, ügyvédek és orvosok iránti kereslet. Emellett
és nem utolsó sorban az evangélikus iskolákat a liberális szellemiségért és a
magas szintű oktatásért keresték.
1904-ben a Budapesti (Fasori) Evangélikus
Gimnázium új épülete nyílt meg, és hamarosan a világ egyik legjobb
középiskolájaként működött.
A leányoktatás fejlődését mutatja az
1920-ban alakult Veres Pálné Leánynevelő Intézetből szervezett Budapesti
Evangélikus Leánykollégium (1927-ben ez volt az első leánykollégium az országban),
majd az érettségit és ezzel az egyetemi továbbtanulás lehetőségét biztosító
leánygimnázium megszervezése 1933-ban. Dunántúlon a kőszegi Gyurátz Ferenc
Evangélikus Leánygimnázium tűnt ki a hazai leánygimnáziumok közül. (Zomboryné
83-89. o.)
Sorra alakultak újabb tanítóképző
intézetek is Felsőlövőn, Nyíregyházán (melyet később áthelyeztek Eperjesre),
Szarvason, Selmecbányán, Nagyrőcén (szlovák nyelvű).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése