Enyedi Ágnes: Találkozások a nyelvórán 1.

Az élő idegen nyelv nem egyszerűen iskolai tantárgy, az idegen nyelv tanulása pedig nem csak egy egyszerű tanulási folyamat. A nyelvtanulást felfoghatjuk egy sajátos szubkultúraként is, ahol folyamatosan különféle izgalmas találkozások történnek. Tanulmányomban öt ilyen találkozást szeretnék kiemelni, melyeken keresztül a nyelvtanulást és a nyelvtanárok szerepét is egy kicsit más szempontból láthatjuk.

Elsőként magával a tanulással való találkozást vizsgálom meg, másodikként az idegen nyelvvel és az idegen nyelvi kultúrával való ismerkedésről osztok meg néhány gondolatot. Az idegen nyelvet tanuló diák önmagáról is megtud jó pár olyan dolgot, amellyel korábban csak kis valószínűséggel volt tisztában. Ez az önismeretszerzés is egyfajta találkozás, nem is mindig könnyű. Negyedikként a tanulótársakkal létrejövő találkozás következik, hiszen a közös tanulás – különösen a modern nyelvpedagógiában alkalmazott munkaformákon keresztül – valódi munkakapcsolatokra épülnek, ahol az osztálytársakkal és barátokkal új minőségben, azaz munkatársként találkoznak a tanulók. Végül arra térek ki, hogy mi a szerepe a sokféle találkozás között annak, hogy a tanuló velem, a nyelvtanárral találkozik, és legalább is egy ideig együtt tesszük meg azt az utat, amely a használható nyelvtudás felé vezet.

Találkozás a tanulással

Rossz hírrel kell kezdenem: tanulni nem egyértelműen kellemes és felemelő, hanem általában kockázatos és kényelmetlen dolog, néha fájóan az. Az ember ösztönösen az állandóságot keresi, hiszen ez nyújt biztonságot. A változás veszélyt rejt, mert felborulhat körülöttünk a rend. Ha a tanulást a pedagógiában ma egyik leginkább elfogadott módon, Piaget vagy Papert nyomán konstrukcióként fogjuk fel, tudnunk kell, hogy tanulóink – legyenek bármilyen életkorban – már meglévő ismeretekkel, elvárásokkal, elképzelésekkel érkeznek az iskolába, és számukra ezekkel az ismeretekkel, elvárásokkal és elképzelésekkel kerek a világ.

Minden olyan új dolgot, ami beleillik az addig felépített (konstruált) rendszerbe könnyen megértenek és megtanulnak. Ha viszont valami olyat kellene beleépíteni az addigi rendszerbe, ami nagyon nem illik oda, akkor általában két dolgot tesznek. Egyrészt tiltakoznak az új építőkocka ellen, eldobják, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha az nem is létezne. Pontosan ez történik, ha a legjobb barátunkról valami olyat tudunk meg, ami nem fér bele a legjobb barátról alkotott képbe. Ilyenkor nem hisszük el, kételkedünk benne, elhessegetjük a gondolatot egész addig, amíg a bizonyosság oda vezet, hogy egy világ omlik össze bennünk. És éppen ez a második dolog az, amit tehetünk: lebontjuk az addig gondosan felépített képet az eladdig számunkra kerek világról, és elkezdjük újra építgetni (gyakran az alapokról), hogy az új ismeret is elférjen benne. Fájdalmas dolog ez. Aki szeret kötni, pontosan tudja, hogy mennyire bosszantó az, ha észreveszi, hogy elvétett egy szemet valahol az elején és le kell fejteni vagy 20 centit, mert így nem fog kijönni a minta. Senki nem bont vissza örömmel semmi olyat, amit maga alkotott.

A tanulás során viszont állandóan szembesülünk azzal, hogy az addig felépített rendszerünk nem teljes, nem tökéletes, és gyakran dől romba kisebb vagy nagyobb mértékben. Így jár az a tanuló, aki a német vagy francia órák kezdete előtt úgy hitte, hogy egy nyelv egész komfortosan elvan anélkül, hogy a főneveknek nyelvtani neme lenne, és csak hosszú harcok árán megy a fejébe, hogy a Fräulein szó miként lehet semleges nemű. Ugyanez a helyzet az angolul tanulónál, aki a szavak kiejtett és írásos formája között legalább olyan szoros kapcsolatot lát logikusnak, mint ahogy az magyarul is van, és aki aztán kezdőként még jó ideig magyar helyesírással próbálja leírni, hogy „bjútifül”. Még csak az sem kell, hogy a felépített rendszernek tudatában legyen valaki ahhoz, hogy a bele nem illő dolgokat váratlan nehézségekként, kudarcokként élje meg a tanulás során.

Nyelvtanárként sokszor hallunk olyasmit diákjainktól, hogy „de az én régi tanárom másképp magyarázta”, „én ezt egy igazi franciától másképp hallottam” vagy éppen hogy „a tanárnő ezt nem jól tudja”. Annak az igyekezetnek a jelét láthatjuk ebben, hogy a felépített rendszeren – nyelvtanulásról lévén szó: a köztes nyelven – ne kelljen változtatni, egy téves hiedelem javítása miatt ne kelljen visszabontani a felépített képet arról, hogy az idegen nyelv hogyan működik. És vajon hányszor történik meg a nyelvtanulóval, hogy valamit rosszul értelmez, vagy csak túl kreatívan alkalmaz egy szabályt? Mindannyiszor jön a „lépj vissza három mezőt”-érzés, sőt néha talán a starthoz is vissza kell menni. Nem örömteli kaland a tanulás, minden egyes változás bizonytalanságot rejt. A tanulás során éppen ennek a sorozatos bizonytalanságnak az elfogadását és a régi rendszerek elengedését kell megtanulnunk.

Az üzleti életben a változásmenedzsment külön szakterületté fejlődött. A szakemberek tudják, hogyan lehet a kockázatot csökkenteni, miként lehet az embereket lelkesíteni és továbblépésre bíztatni. Iskolai környezetben mindez nyilvánvalóan a tanár feladata. Egy jó nyelvtanár ki tudja alakítani azt a biztonságos nyelvtanulói környezetet, amelyben a kockázatvállalás ugyan kalandos, de nem veszélyes vállalkozás, illetve az újraépítkezés fájdalmáért kárpótolja a tanulót a haladás és a siker érzése, és elismerése.

Találkozás az idegen nyelvvel és az idegen nyelvi kultúrával

Azok a kollégáim, akik tanulmányaik során hallgattak kulturális stúdiumokat, illetve megismerhették az interkulturális tanulás fogalmát, pontosan tudják, hogy ez a találkozás sem zökkenőmentes. Ha a kultúra tanulásának a folyamatát egy utazás során vizsgáljuk, Damen modellje óta négy állomást szoktunk megemlíteni. Erre a négy állomásra egy nyelvtanuló úgy is eljuthat, hogy a lábát ki sem teszi az osztályteremből, hiszen az idegen nyelvi kultúrát magán a nyelven keresztül is meg lehet tapasztalni. Nem úgy, hogy kulturális témákról, híres emberekről, látnivalókról tanul, hanem egyszerűen azáltal, hogy egy más nyelvvel találkozik. A következőkben az utazók és a nyelvtanulók kultúratanulásának párhuzamát mutatom be.

Az első állomáson az utazó a turista-perspektíva rózsaszín szemüvegén keresztül szemléli az idegen nyelvi kultúrát. Minden egzotikus, friss és érdekes. A turistabusz biztonságából valós kapcsolatok ugyan ritkán születnek, de a benyomások erősek és általában pozitívak. Ugyanígy érez az első pár nyelvóra után egy kezdő nyelvtanuló is, akit a nyelvtanár ügyesen rávezet arra, hogy mennyi szót ismer már németül vagy angolul az anyanyelvén keresztül, vagy éppen feliratokról, zeneszámokból, filmekből. A későbbiekben ritkán lesz akkora sikerélménye a nyelvtanulónak, mint a legelső órán, amikor a nulla nyelvtudáshoz képest az óra végére már köszönni és bemutatkozni is tud. Ilyenkor egy angolul tanuló meg van győződve arról, hogy az angol a legkönnyebb nyelv a világon, mert csak szavakat kell egymás után tenni, se ragozás, se tegezés-magázás nem keseríti az életét. A tanári feladat ezen a szinten épp ennek a biztonságérzésnek az erősítése, a bátorítás az új felfedezésekre, a biztonságos út kijelölése.

Ez a naiv és felhőtlen szakasz viszonylag rövid ideig tart a kultúratanulás folyamatában. Az utazó számára hamarosan elkövetkeznek az első konfliktusok, az ellenséges fázis, a „megszoksz vagy megszöksz” szakasza. Természetes állapot ez, mely pusztán abból adódik, hogy az otthoni kultúra támpontjai érvényüket vesztették, nem adnak útbeigazítást, ugyanakkor az új környezet megértéséhez még nem jutott el az utazó. A másságok természetellenesnek, hibásnak tűnnek. Megjelenik a honvágy, mert az idegen kultúra egyre idegesítőbbnek és ellenségesebbnek látszik, ezt a pszichés állapotot nevezzük kultúrsokknak. Ebbe az állapotba kerül az a nyelvtanuló is, aki kétségbeesve kapaszkodik az anyanyelvébe, egyértelmű megfeleléseket keres szavak vagy nyelvtani szerkezetek között, mindent le akar fordítani, és ha ez nem sikerül az idegen nyelvet hibáztatja. Miért van az, hogy angolul, németül vagy franciául több igeidő van, mint a magyarban? Miért van erre szükség? Mi ennek az egésznek az értelme? Miért kell itt szórendet változtatni, ott meg egy teljesen illogikus prepozíciót használni? Tipikus és gyakori kérdések ezek egy olyan nyelvtanulótól, aki ezen a szinten vergődik. A legtöbb nyelvtanulónk ezen a fázison akad el és sokan itt fel is adják a tanulást. A nyelvtanár ilyenkor úgy tud leginkább segíteni, ha az idegen nyelv belső kapcsolataira hívja fel a figyelmet, az anyanyelvet pedig csak ott hívja elő, ahol feltétlenül fontos. A különbségek és nehézségek hangsúlyozása nem sokat segít, de az igen, ha a tanulót bíztatjuk arra, hogy ne próbáljon állandó megfeleléseket találni nyelvek között.

A következő szintre való eljutáshoz az utazónak időre, türelemre és sok tapasztalatra van szüksége, valamint arra, hogy az új kultúrát a maga logikájában és megértően szemlélje. Ez új rutinokat és viselkedést alakít ki benne, maga is megváltozik. Azok az utazók, akik sikerrel túljutnak a kultúrsokk fázisán, egyre több hasonlóságot fedeznek fel az otthoni és az új kultúra között, még akkor is, ha a hasonlóságok a felszínen eltérő formában jelennek meg. Egyre több furcsaságnak értik meg az okát, a belső logikáját, és nem érzik annak szükségét, hogy összehasonlításokat tegyenek a hazai kultúrával. Otthonosan mozognak az új kultúrában, jogot formálnak a bevándorlói státuszra. Hasonlóképpen az a nyelvtanuló, aki túljut az idegen nyelvvel való találkozás legviharosabb szakaszán, már legtöbbször jó úton halad; önmagától lát meg összefüggéseket, ráébred a tanult nyelv belső logikájára, biztosabban tippel, több siker éri. Nem fordít oda-vissza állandóan, hanem elkezd az idegen nyelven gondolkodni, megérti és élvezi a szójátékokat, nyelvi vicceket. Velük akkor tesszük tanárként a legjobbat, ha megerősítjük őket ezekben a felfedezésekben, erősítjük bennük a nyelvi tudatosságot.

A kultúratanulás negyedik szakaszában az utazó teljes jogú polgárrá válik az új környezetben. Érti és elfogadja ahogy működnek a dolgok, természetesen mozog a már nem is annyira új közegben. Ettől a szakasztól kezdve, ha tanárként jól végeztük a dolgunk, tanulóinknak egyre kevésbé van ránk szüksége. A tanulói autonómia nem csak az önálló tanulásban mutatkozik meg, hanem az önmotivációban, a tanulási célok önálló kitűzésében és az önértékelésben is. Jó lenne, ha minél több diákunkkal el tudnánk jutni ide, de már az is nagy szó, ha legalább néhánnyal sikerül. Ne feledjük, hogy a kultúra (és a nyelvi kultúra) tanulása hosszú folyamat, nem a nyelvi szinttől, hanem az attitűdtől és a viselkedéstől függ. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nyelvtanárként nem pusztán „felkészítjük” tanulóinkat arra, hogy majd a nyelvtudás birtokában találkozhassanak a célkultúra képviselőivel, hanem magán a nyelvtanuláson keresztül elkísérjük őket erre a találkozásra.