A tanuló
találkozása önmagával
Nyelvórákon gyakran olyan szintű önismeretre lehet szert tenni, mint egy
jobb önismereti tréningen. Nyelvtanulóként mindenki a startvonalról indul, és
újra megtapasztalja, hogy milyen volt más területeken a kezdő lépéseket megtenni.
Minél idősebb és minél okosabb valaki, annál több vesztenivalója van. Nem
könnyű kezelni azt a helyzetet, hogy kezdő nyelvtanulóként a nyelvi eszközök
minimálisan állnak csak rendelkezésre ahhoz, hogy valaki kifejezze magát. Nem
tud sem nagyon okos, sem vicces lenni, pedig egy egészséges tanulónak igencsak
szüksége van arra, hogy különleges legyen, hogy a többiek felnézzenek rá.
Hogyan tud innen mielőbb továbbjutni, minél sikeresebb lenni?
A nyelvtanár nem csak nyelvet, hanem nyelvtanulási
stratégiákat is tanít, különösen a kezdő szintű csoportokban. Annak
kiválasztása, hogy kinek milyen stratégiák lesznek a legmegfelelőbbek nem csak
próbálgatás útján dől el. Az, hogy tanárként milyen trükköket tudunk felkínálni,
nagyban függ attól, hogy a tanuló tisztában van-e a tanulási stílusával, erősségeivel,
tanulási igényeivel. Ehhez pedig mindenkinek ismernie kell önmagát legalább
olyan szinten, hogy mik a preferált csatornái az információ befogadására,
milyen körülmények között tanul a legsikeresebben.
A tanárképző programok általában kitérnek a három
fő tanulási irányultságra, amelyek azt jelzik, hogy valaki mely érzékszerveire
támaszkodik legszívesebben az új információk befogadásakor. Nem egy nyelvkönyv
tartalmaz olyan feladatsorokat (érthető módon általában az első fejezetek
valamelyikében), amelyek segítenek ezt megállapítani, sőt gyakran még tanulási
technikákat is javasolnak a különböző típusú tanulóknak. A vizuális, auditív és
kinesztetikus kategória azonban korántsem teljes.
Egy vizuális tanulónak, akit
képek, ábrák, színek használatára tudunk bíztatni és megtaníthatjuk neki a
színkódok, nyilak és gondolattérképek céltudatos használatát, nem csak az
auditív és a kinesztetikus tanuló lehet az ellentéte, hanem a verbális
kategóriába tartozó tanuló is, akinek viszont a saját szóbeli és írott
összefoglalások segíthetnek a legjobban, illetve számára időt kell teremteni az
órákon a csoportos megbeszélések számára is.
Egy másféle felosztás szerint
egy tanuló lehet aktív vagy reflektív. Az előző csapatban szeret dolgozni, a
„nézzük csak, hogy működik”-elv alapján szeret matatni, problémákat megoldani.
Számára is fontos, hogy időt kapjon a közös megbeszélésekre. A reflektív
tanulókat eközben békén kell hagynunk, mert ők legtöbbször egyedül, a
„gondoljuk csak át előbb” hozzáállással szeretnek nekikezdeni a munkának. Nekik
ahhoz kell idő, hogy önállóan tudják értelmezni és összefoglalni a tudnivalókat
és kérdéseket tehessenek fel.
Tanulóink lehetnek értelmező és
intuitív beállítottságúak is. Egy értelmező diák olyanokat kérdez, hogy „honnan
tudjam, ezt még nem tanultuk”, miközben emlékezni fog a megtanult szabályokra
és tényekre. Türelmes és aprólékos, rend van körülötte és nem szeret hibázni,
ami általában nem mondható el egy intuitív tanulóról, aki viszont unja a
magolást, kapcsolatokat keres dolgok között, eközben pedig gyors, újszerű és
szokatlan megoldásokat ajánl – viszont épp emiatt hajlamos szarvashibákat is
elkövetni, amelyekből viszont megint csak tanulni fog.
Hasonlóan nagy a különbség a
szekvenciális és a globális tanulók között. Az előbbieknek az segít, ha
logikus, kis lépésekre fűzzük fel a tanulnivalót, mert belekapaszkodnak a
részletekbe, ugyanakkor gyakran nem látják a fától az erdőt. Az utóbbiaknak
viszont épp arra van szükségük, hogy az egészet átlássák, mielőtt a
részletekkel kezdenének foglalkozni… Megannyi kategória és még tovább is
lehetne elemezni, hogy mi mindennel illene tisztában lenni önmagával
kapcsolatban egy tanulónak, hogy a lehető leghatékonyabban tudjon tanulni.
Vajon tudják-e tanulóink, hogy
ők melyik csoportba tartoznak? És ha igen, kipróbálják-e vajon a nekik
legmegfelelőbb tanulási technikákat? Az önmagával való találkozás sem könnyű
mindenkinek. Az a tanuló, aki egyedül van intuitív beállítottságával egy
matekos osztályban mer-e majd hibázni a nyelvórán, vagy inkább eltitkolja azt,
hogy ő az innovatív megoldásokat keresi szívesen, mert fél, hogy a többiek
szemében kisebb lesz attól, ha hibázik? Tetemes tanári bölcsességre van szükség
ahhoz, hogy mindenki eltaláljon önmagához, és el is tudja fogadni azt, akivel
találkozik a szembesülés során.
Ehhez a találkozáshoz tartozik
még az a gyakorlat, hogy a KER (Közös Európai Referenciakeret) ajánlásai
szerint egy nyelvtanuló nyelvi szintjét magának a tanulónak is értékelni kell a
„tudok állítások” segítségével. Ez az önértékelési mód szintén utat talált sok
nyelvkönyvbe az összefoglaló fejezetek részeként vagy a tankönyv végén. A
reális önértékelés megtanulása – különösen, ha az eredmények nem a
leghízelgőbbek – szintén kemény dió a diáknak. Naiman és társai szerint az
ideális nyelvtanuló szeret kommunikálni, keresi az olyan helyzeteket, ahol
használhatja a tanult nyelvet, elfogadja a bizonytalan nyelvi helyzeteket, kockázatot
vállal, saccol és mer hibázni, jó megsejtéseket tesz, szabályokat keres és
megpróbál idegen nyelven gondolkodni. Vajon tanulóink tudják ezt, illetve
tudják magukról, hogy ők ilyenek-e? Vagy csak egyszerűen (és szerényen)
szuperhősöknek látják magukat?
Serdülőkorban, amikor valaki
amúgy is szinte napról napra változik, az ember szinte rá sem ismer tegnapi
önmagára, nemhogy még reális önképpel is rendelkezzék. E nélkül azonban nem
lehet valós célokat kitűzni és sikert elérni. A tanár szerepe tehát abban is
rendkívül fontos, hogy kellő tapintattal segítsen kialakítani azt az önképet,
ami reális, de van benne elég pozitív elem ahhoz, hogy szembesülni lehessen
vele, és meg lehessen találni az ennek legmegfelelőbb tanulási módszereket.
Találkozás másokkal
Korábban említettem, hogy a tanulás
konstrukcióként értelmezhető. A Vigotszkij nevével fémjelzett szociális
konstruktivista irányzat emellett azt is hangsúlyozza, hogy a közösség
tanulásban betöltött szerepe óriási. A nyelvórákon ez egészen nyilvánvaló. Nem
csak azért, mert egy klasszikus nyelvi teremben a tanulópadok elrendezése más,
és a tanulók sokkal gyakrabban dolgoznak párban vagy csoportban, mint az egyéb
szakórákon, hanem azért is mert a tanulás maga leginkább az órákon folyik, nem
pedig otthon. A tanulás tehát közösségi termék és a tudás forrása sem
kizárólagosan a tanár.
Egy tanulócsoport sosem
homogén. Még akkor sem, ha gondos felméréseket követően a tanév elején
szintekbe sorolják egy évfolyam diákjait. Szeptember végére már jócskán lesznek
különbségek, de talán már a legelső óra végére is, hiszen a tanulási üteme
mindenkinek egyéni.
A nyelvi szintek mellett különböznek
a tanulók egymástól abban is, hogy mindenki más személyes tulajdonságokat visz
be a nyelvtanulási folyamatba. Van, aki ugyanolyan nyelvtudási háttérrel
folyékonyan fejezi ki magát, egy másik tanuló lassú, de precíz, megint más mindet
tud, de meg sem szólal. Idővel kiderül a csoporttársakról, hogy ki az, akinek a
legmegbízhatóbb a szókincse, kinek olyan élénk a fantáziája, hogy a kreatív
feladatoknál nélkülözhetetlen, kitől lehet nyelvtant kérdezni és ki az, aki egy
csoportos feladatnál tud figyelni az időbeosztásra amellett, hogy időnként
elsüt egy viccet, vagy elismeri mások munkáját, tehát kellemes dolgozni vele.
A nyelvórai munkaformák nagyban
támaszkodnak a tanulók sokféleségére, hiszen a kommunikációnak csak akkor van
értelme, ha a résztvevők tudása, véleménye, tapasztalata vagy karaktere eltérő.
Az iskolai barátságok és cimboraságok mellett egy jó nyelvi csoportban hamar
kialakulnak azok a munkakapcsolatok is, amelyek nagyon hasonlítanak a felnőttek
világának a kooperatív kapcsolataira. Lehet, hogy valaki egy tízperces pármunka
során éppen nem a legjobb barátjával dolgozik szívesen, hanem valaki olyannal,
aki jól kiegészíti az ő képességeit és sikeresen meg tudják oldani a feladatot.
Azok a kollégáim, akik szívesen
használnak kooperatív munkaformákat, mind arról számolnak be, hogy ezek a
feladatok a nyelvi gyarapodáson túl a szociális készségek fejlesztése terén is
pótolhatatlanok. Az egymás megismerése és elfogadása, a csoport tagjaiért való felelősségvállalás
hasznos tőkévé válik a felnőtt világban, ahol az ember nem válogathatja meg a
munkatársait, és tudnia kell szinte bárkivel együttműködni.
Találkozás a nyelvtanárral
Már az előzőkben is sokszor utaltam rá, hogy a
nyelvtanár feladata a nyelvtanulás folyamatában mennyire sokrétű és fontos, azzal
együtt, hogy a jó nyelvtanár legfőbb tulajdonsága, hogy idővel megosztja, sőt
átadja a munka felelősségét a tanulóknak. Emiatt manapság egyre inkább a
tanítás-tanulás folyamatáról és nem egyszerűen a tanításról vagy tanulásról
szokás beszélni. A mindennapi találkozás a tanárral a szigorúan vett szakmai
feladatokon túl is számos egyéb kihívást tartogat.
A tanár – egyfajta
nagykövetként – képviseli az idegen nyelvet, az idegen nyelvi kultúrát. Annak
érdekében, hogy a tanulók jókedvvel és eredményesen tanuljanak bármilyen idegen
nyelvet, diplomataként is kell viselkednie. Az osztályba lépve minden egyes
találkozáskor fontos tudnia, hogy milyen légkört teremt magam körül vagy éppen
mennyi stresszt indukál, például egy elégedetlen megjegyzéssel vagy egy beígért
dolgozattal. Éreznie kell, mennyire riasztó az az „újdonság”, amelyet aznap hozott
a tanulók számára és kezelnie kell a lelombozódásokat, a sikertelenségeket,
ugyanakkor észre kell vennie a legkisebb eredményeket is, hiszen semmi nem
motivál annyira, mint a siker. Nem bízhat abban, hogy diákjai nem fogják
észrevenni, ha fáradt, érdektelen vagy éppen készületlen: ezt ők azonnal
megérzik, hiszen ez a dolguk. És legfőképpen azt akarják látni, hogy a tanár
örül annak, hogy megint találkozik velük, még akkor is, ha erre történetesen
semmi oka sem lenne.
Rossz hírrel kezdtem a
tanulmányomat: azzal, hogy a tanulás útja sokszor göröngyös. Jó hírrel
szeretném zárni. A jó hír természetesen az, hogy ezekben a találkozásokban
rengeteg öröm van – főleg a tanár számára. Jó látni, ahogy diákjaink egyre
bátrabban mernek szembesülni a számukra idegen, új dolgokkal, és megfigyelni,
hogy megértenek és befogadnak, sőt olykor tovább is adnak új ismereteket és
értékeket. Izgalmas végigkövetni, hogy az ösztönös, én-központú és győzni akaró
tanulók hogyan válnak tudatos, autonóm, de egymást segítő csoporttá az évek
során, egész odáig, hogy én, mint nyelvtanár szinte feleslegessé válok.
Egyetlen tanári feladat van,
ami viszont sosem válik feleslegessé, még akkor sem, amikor a tanulók már a
siker környékén motiváltan és biztos célkitűzéssel dolgoznak a maguk sikeréért.
Amikor már tudják, hogy kik ők, és mit akarnak, hogy mik a preferenciáik, hogyan
tanulnak legeredményesebben, és hogyan tudnak társaiknak is hatékonyan
segíteni. Amikor már rájöttek, hogy aki többet tud, annak hasznos, ha valaki
másnak segít, hiszen a mások tanítása egy minőségileg más tudást eredményez
(ezért olyan bölcsek a tanárok!), tehát aki segít, az is tanul, és nem is
keveset.
Ez az utolsónak megmaradt
tanári feladat pedig megtartani a találkozás örömét. A találkozást az
ismeretlennel, a találkozást egymással. Igaz, úgy tűnik, hogy nincs semmi öröm abban,
hogy találkozunk egy csoport tanulóval, akik már megint nem csináltak leckét és
még mindig nem értik, pedig már hússzor elmondtuk… Egy bölcs kollégám szerint a
tanár egy olyan lény, aki képes meglátni és megerősíteni diákjaiban azokat a
felnőtteket, akiket még ők maguk sem ismernek, pedig ott van bennük.
Örömteli találkozásokat
kívánok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése