Gadóné Kézdy Edit: Schulek Mátyás, a Deák Téri Evangélikus gimnázium alapító igazgatója

Schulek Mátyás 1992-es újraindításától 2005-ig vezette a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumot. Több méltatást fogalmaztam már meg az ő életútjáról. Ebben a dolgozatban kollégáimat is megszólaltatom, hogy látták ők Igazgató Úr személyiségét, iskolateremtő munkáját.

A 90-es évek elején az Eötvös Collegiumban dolgoztam, ahol az igazgató Vekerdy József volt, tudománytörténész, fordító, tizenvalahány nyelven beszélő szanszkritológus. Akkoriban indult újra Deák Tér, és mivel tanítani szerettem volna, jelentkeztem. Mikor átadtam a kikérőt Vekerdy igazgató úrnak, meglátta Mátyás aláírását és felujjongott: "Csak nem a Schulek-dédunoka? Hát mi, kérem, együtt ültünk másfél évet! Kiváló ember!" Erről aztán én is megbizonyosodtam, szerencsére börtön nélkül.” Őze Katalin

„Olyan igazgató, aki egy fejjel magasabb nálunk.” — fogalmazták meg a kollégák. Ezt az állítást szó szerint is lehet érteni, de a lényeg, amiért minden beosztottja tisztelte, emberi és pedagógiai tapasztalata és hite volt.

Schulek Mátyás nyolcgyermekes lelkészcsalád második gyermekeként született 1935-ben. Lelkész apját és az egész családot kitelepítették, sok nélkülözésben volt részük. A sárospataki Református Kollégium meghatározó volt személyiségfejlődésére, tanári pályája alakulására, a modern protestáns gimnáziumról kialakított képére. Családja miatt nehezen vették fel egyetemre. Végül a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre került magyar– történelem szakra. 1956-ban szinte akaratlanul sodródott bele a politikai eseményekbe. Az egyetem forradalmi bizottsági elnökévé választották. 1957-ben öt év börtönbüntetésre ítélték. 1959-ben amnesztiával szabadult, ekkor kerülhetett sor elhalasztott esküvőjére is. Börtönéveire soha nem emlékezett gyűlölettel vagy keserűséggel. Derűsen emlegette a fordítói munkát, amelyet odabenn végzett, tisztelettel emlékezett meg bajtársairól.

Szabadulása után a Kelenföldi Egyházközségben mint segédharangozó és segéd-egyházfi dolgozott, volt villanyszerelő segédmunkás, az Április 4. Gépgyárban kitanulta a hegesztést, géplakatos szakmunkás bizonyítványt szerzett. Megbecsült szakemberként távozott a nehéziparból az ELTE bölcsészkarára 1965-ben. Hiányzó vizsgáit letette, megszerezte magyar-történelem szakos tanári diplomáját, majd estin elvégezte az angol tanári szakot.

1965 szeptemberében kezdett tanítani a Hűvösvölgyi Nevelőotthonban, majd 21 éven át gyakorolta tanári hivatását a kőbányai I. László Gimnáziumban. Tanított esti tagozaton, felnőtt tanfolyamokon is.

1989 elején az újrainduló Budapesti Evangélikus (Fasori) Gimnázium egyik alapító tanára lett.

1991 késő őszén kapott feladatot a Deák Téri Evangélikus Gimnázium megszervezésére, beindítására. 1992 szeptemberében indította az első évfolyamot az Aranytíz Kultúrházban négy főállású tanárral. Romantikus körülmények között, hősiesen igyekeztek tanítani a tanárok, és élték mindennapjaikat az „alapító ősökkel” – ahogy a legelső évfolyamot nevezte Igazgató Úr. Később apránként építette fel az iskola tanári testületét, alakította annak szellemiségét, fejlesztette tantervét, alapozta meg hírnevét.

„Mátyás gyakran szokott arról beszélni, hogy a Deák téri tantestület milyen nagyszerű. Erről mindig eszembe jut, hogy ő micsoda hatalmas szervező munkát végzett az iskola újraindításakor, a tanári kar összegyűjtésén; elképzelhetetlen. Mi akkor egy hegy tetején laktunk, nem volt telefonunk, és mikor elfogadták a pályázatomat, gyorsan akart értesíteni, bement hát a Nemzeti Múzeumba a férjemhez. Ő abban a percben épp a raktárban volt, de Mátyás úgy rohant, hogy nem bírta kivárni, míg kijön, így hát valaki bedörömbölt hozzá: "Itt van az evangélikus gimnázium igazgatója, kérdezi, hogy kell-e a feleségednek jövőre az állás." És onnan, a folyosó végéről kiabált Mátyásnak, hogy igen, ő meg az ajtóban állt, és már szaladt is tovább. Nagyon a szívén viselte az újraindítás minden apró gondját.”    Őze Katalin

Harmati Béla püspökkel „tárgyalták vissza” a gimnáziumépületet az állami iskolától, meglehetősen konfliktusos tárgyalássorozatban. 1993 őszén költözhetett a gimnáziumi közösség az ősi épületbe. Volt bátorsága kezdőket, fiatalokat felvenni: a tanárok felvételekor a hivatásszeretetet, elkötelezettséget vizsgálta, nem foglalkozott presztízs-szempontokkal. Ezekben az első években kovácsolódott össze a tanári kar, amely az élet rendjéből adódó természetes változások mellett a mai napig minimális fluktuációval tart össze. Kezdetben csak a legelkötelezettebb evangélikusok merték a Fasor után másodikként visszakapott nevenincs egykori leányiskolába adni gyermekeiket, Igazgató Úr nyugdíjba menetelekor már ismert és keresett iskolát adott át, szép és egyre javuló eredményekkel. Mindezen fejlődés hátterében a gimnázium értékrendjének, szellemiségének megfogalmazása, elfogadtatása és szilárd képviselete állt.

A Fasori Gimnázium megnyitása után meg kellett formálni a kevésbé nagy múltú Deák Téri Evangélikus Gimnázium arculatát. Igazgató Úr anekdotikus megfogalmazását minden tanár ismerte: „A volt fasori diákok külföldi kutatóintézetek tudósaiként felszerelték gimnáziumuk szertárait, a volt Deák tériek meg kihímezték a ballagási tarisznyákat.” A szerény célkitűzés jó alapnak bizonyult. „Keresztyén iskolát” akart csinálni, nem „versenyistállót”, a Nobel-díjasok nevelésének célja már foglalt volt, amikor a Deák téri épületet visszakapta az egyház. Sok irreális elvárástól mentette meg ez az alapozás a gimnáziumot, a belső építkezés, a lelkület kialakítása később meghozta gyümölcseit.

Schulek Mátyás az 1992-es iskolaalapítások idején egész evangélikus oktatásunk meghatározó személyisége volt. Az előkészítés időszakától részt vett a zsinat munkájában, egyházunk oktatásügyét képviselte a Közoktatáspolitikai Tanácsban, szerepet vállalt az evangélikus iskolaügy koordinációs munkájában. A mai sokelemű és ezerfelé széthúzó intézményrendszerben már ismeretlen az az öröm, lendület és összetartás, amely az első igazgatók közösségét jellemezte.

A Deák Téri Evangélikus Gimnázium alapértékeinek a keresztény szellemiséget, a közép-európai gimnáziumi modellt, a gyermek- és szülőbarát tanári közösséget tartotta. Sikerült olyan iskolát kialakítania, ahol szívesen fogadják, és nem tekintik sem ellenségnek, sem kioktatandó laikusnak a szülőket. A tanárok közötti jó kapcsolatot, egymás munkájának a megbecsülését a közös munka sarokkövének tekintette.

„Mátyás konfliktuskezelő képessége lenyűgöző volt. Mindig szakított elegendő időt arra, hogy mindkét felet türelmesen végighallgassa, senki ne érezzen részrehajlást. Míg kollégáit, a szülőket vagy a diákokat hallgatta, csak figyelt, nem szólt vagy kérdezett közbe, menet közben nem nyilvánított véleményt. Ennek volt köszönhető, hogy a tantestületben béke honolt, nem volt ún. "fúrás" vagy súlyos ellentét a kollégák között. Ez a béke sugárzott ki a diákokra is, amelynek köszönhetően sokkal kevesebb feszültség volt az iskolában, mint máshol.” Bércziné Mayer Viktória, korábbi igazgatóhelyettes

Egyik legnagyobb karizmája talán ez volt, a békességteremtés.

A gimnázium keresztény szellemiségének kialakítását biztos kézzel vezette azokban az időkben is, amikor egyházszerte vérre menő viták folytak arról, hogy „Mitől evangélikus az iskola?”. Igazgató Úr hite, egyházszeretete adta egész vezetői munkájának, minden döntésének alapját. Bizonyos értelemben naiv, gyermeki hittel tekintett az iskola ügyeire éppúgy, mint saját életének korántsem könnyű eseményeire. Hitte, hiszi, hogy őt az Úristen kitartott tenyerén hordozta egész életében.

Vallotta, hogy az iskola népe egy nagy gyülekezet, és kezdettől kampányolt az iskolalelkészi állások megalakításáért. 1989-ben kezdte meg tanulmányait az Evangélikus Teológiai Akadémián, amelyet 1992-ben fejezett be. 1993-tól kezdve hittant is tanított, valamint rendszeres szolgálatot vállalt a Kelenföldi Evangélikus Egyházközségben, és alkalmanként az iskolai istentiszteleteken. 1997-ben szentelték lelkésszé. Nagy büszkeséggel öltötte magára a Luther-kabátot. Ennek ellenére nem tekintette magát az iskola lelkészének, erre a posztra nyugdíjas lelkészkollégáját, Pintér Károlyt kérte fel. Mindketten sok időt töltöttek a tanári szobában, lyukas órákban beszélgettek a tanárkollégákkal. Ezekre a kedélyes beszélgetésekre – nem egyszer teológiai vitákra – a fiatalabbak, az egyházhoz távolabbról közeledők is szívesen emlékeznek vissza.

Kezdetben még arról is sok vita folyt az egyházban, hogy szükséges-e heti két hittanóra iskoláinkban, és tegyük-e kötelezővé az áhítatokon való részvételt. Ezekben az ügyekben Mátyásnak határozott álláspontja volt, amelyet keresztül is vitt.

Hatalmas olvasottsága, irodalmi és történelmi műveltsége, zeneszeretete okán rengeteg, a tanításhoz bárhogyan kapcsolódó témáról lehetett vele beszélgetni. Személyiségformáló erőnek tartotta az alapműveltséget. Csak mulatott a praktikum iránt lelkesedő nevelési irányzatokon, a „piacképes” tudást követelő szülőkön, annál nagyobbra értékelte a folyamatos önművelés igényének kialakítását. A könyvek iránti szeretete határtalan, egészen a közelmúltig be-betért az iskolai könyvtárba, hogy átnyújtson a könyvtárosnak néhány kötetet, amelyet fizetéséből, később nyugdíjából vett a tanulóifjúság épülésére.

Napjaink vezetéselméleti szakemberei törhetnék a fejüket, hogy mitől volt ragyogó iskolavezető Schulek Mátyás. Bár összesen négy tanári szakja és közoktatásvezetői végzettsége is volt, sok tekintetben fittyet hányt azokra az elvekre, amelyeket egy vezetői tréningen gyakoroltatnának mint a sikeres vezetés nélkülözhetetlen elemeit.

Számos szabályt, rendelkezést egyszerűen figyelmen kívül hagyott. Igaz, a hőskorban, a kilencvenes évek elején valamiféle ex lex állapotban működtek az egyházi iskolák. Sok mindent meg lehetett tenni, nem kötötték gúzsba a szabályzók a gimnáziumok életét. Az övét még kevésbé, kamaszos mosollyal mesélte el, hogy melyik törvényi helyet hogyan értelmezi – meglehetősen tágan. Nem esett a szabályzatok bűvöletébe, egyetlen „igazgatói utasítását” nem olvastam soha. Viszont rengeteget beszélgetett, gyerekkel, szülővel, tanárral, más iskolában dolgozó kollégákkal.

Hatalmas szervezetet biztosan nem lehetne így vezetni, de a 12 osztályos iskola összetartására ez a személyes, barátságos, informális vezetői stílus kiválóan megfelelt. Ott élt közöttünk, beszélgetett, megértett, tanácsolt. Hallgatta a kollégák órai történeteit, kérdezgette őket, részt vett kicsik-nagyok rendezvényein, kíváncsi volt mindenre, ami az iskolában történik.

„Olyan bölcsen beláttatta az emberrel, hogy van olyan, hogy nincsen válasz, nincs ismeret. Egyszer a Tudod, hogy nincs bocsánatról akartam érzékeltetni, milyen megrendítő, hogy ez a súlyos téma itt ilyen könnyed ritmusú zeneiséggel szól, választottam is valami Mozartot, de nem tudtam, hogy magyarázzam meg ezt. Kérdeztem Mátyást, mit mondjak, milyen zenei hatásra van Mozartnál is így, hogy könnyed, de mégse. »Hát Kati – mondta –, tudod, van olyan tizennyolc éves elég sok, aki ezt magyarázat nélkül is megérti, aki meg nem, annak meg úgyis hiába mondod.« Erre sokat gondolok, felszabadító volt, mert kezdetben szerintem a tanár hajlamos azt hinni, hogy olyan a gyerek, mint a számítógép: üres lap, beleírom, mentem, legközelebb pedig a keresőszóra visszaadja azt, amit beledolgoztam. Jó tudni, hogy nem ez van. Tehát igen, mindig szem előtt tartotta, hogy a gyerek az valódi, hús-vér élőlény.” Őze Katalin

Beosztottjainak meglehetősen nagy szabadságot adott. Abból indult ki, hogy az igényes értelmiségi ember magától is értelmes, szép munkát szeretne végezni, és ebben nem támogatja, hanem visszaveti, ha folyton noszogatják, szabályozzák, ellenőrzik. Amíg az ellenkezőjéről meg nem győződött, minden tanáráról feltételezte, hogy lelki-szellemi erejét megfeszítve, örömmel és jól dolgozik a gyerekek javára.

„Amit most a születésnapján is megköszöntem neki, az a nagy bizalom volt, amellyel minket kezelt. Még hátra volt egy évem az egyetemből, amikor már felvett félállásban. Még csak a gyülekezetben tanítottam hittant, egyszerű tanítói végzettséggel, amikor Harmati püspök úr engedélyével elkezdhettem hittant is tanítani a gimnáziumban. Megbízott bennem, hogy meg tudom csinálni. Hogy ez hova vezetett hittanos életemben, azt nem kell magyarázni. Ő küldött a tantervíró csapatba akkor, amikor éppen csak elkezdtem a teológiát...” Sólyom Anikó

Jóízűen mesélte, mondogatta a gimnázium alakításával, közelmúltjával és jelenével kapcsolatos anekdotákat. Jól ismertük már ezeket, némelyiket szó szerint. Kiválóak voltak ezek a történetek a csapatszellem erősítésére. Nem egyszer mulattunk ismétlődő szövegein, ám idővel ezek a gimnázium népmesekincsének részévé váltak.

Saját maga számtalanszor szeretettel emlékezik meg az igazgatóhelyettesekről, akik mellette dolgoztak, és akikre bizony rengeteg aprómunkát ráhagyott. Az adminisztrációval, tanügyigazgatással nem foglalkozott. Annak ellenére, hogy őt mindenki nagyra becsülte, tisztelte, nála jóval fiatalabb helyetteseit soha a kollégák előtt kínos helyzetbe nem hozta. Egyszer, nem sokkal az iskolába érkezésem után magam megválaszoltam egy kérdést, egy politikus meghívásával kapcsolatban a tantestületi értekezleten. Mátyás utána behívott az irodába: „Edit, én pontosan ellenkezőleg döntöttem volna. De ha most már ezt mondtad, így fogjuk végigcsinálni.” Nagyon jól esett, hogy a sok feladat mellett szabadságot, hatáskört is adott nekünk. Nem értettünk egyet mindenben, de mindig párbeszédben tudtunk maradni, és szinte soha nem döntött diktatórikusan. Tekintélyének forrása nem külsődleges tényezőkben, hanem személyiségében rejlett. Ehhez hozzátartozik, hogy a fiatal kolléganők némelyike nagyon tartott tőle, alig merték megszólítani a „Nagy Fehér Főnököt”.

„Még fiatal tanár koromban, mikor meglehetősen el voltam keseredve – azt hiszem azért, mert a végzős osztályomban volt olyan diák, aki azt gondolta, hogy neki fontosabb az egyetemi előkészítőre járnia, mint Erdélybe jönni velünk –, akkor mondta nekem Mátyás vigasztalásul: »Andris! A pedagógiának alapvetően két eszköze van: egy fal és egy vödör borsó!« Az elmúlt huszonöt évben ez párszor eszembe jutott." Fazekas Andrea

Amikor egészsége kezdett gyengülni, igen tervszerűen, fokozatosan, évek alatt vont bele az iskolavezetésbe. Mindig más alkalmakra kellett őt elkísérni, majd különféle helyzetben „helyettesíteni”: megbeszéléseken, értekezleteken, évzárón, érettségin. Makacs szelídséggel vett rá, hogy folytassam iskolavezetői munkáját. Sem előtte, sem azóta nem láttam ilyen átadás-átvételt. Annak ellenére, hogy visszavonulása után is részt vett, sőt, amennyire ereje engedi, a mai napig részt vesz az iskola életében, soha nem kritizálta, próbálta befolyásolni vezetői döntéseimet.

Túlságosan sokat élt és tapasztalt ahhoz, hogy karriernek tekintse az iskolavezetést. Többször úgy nyilatkozott, hogy négy drága gyermeke van, két lánya, egy fia és a Deák Téri Evangélikus Gimnázium. Nyugdíjba vonulása után is hosszú évekig kért még egy-egy osztályt, később szakköri csoportot, akikhez bejárt, hogy csillapíthatatlan szenvedélyének, a tanításnak hódolhasson, és érezzen egy kis iskolaszagot. Igazgatói éveit ő maga így értékelte:

„Mindenesetre egész igazgatóságomat úgy fogtam föl, mint egy nem rövid, de időnként igen nehéz élet végén egy csodálatos szép és értékes ajándékot az Úristentől, az Ő szolgálatának egy nagyon szép lehetőségét.”

„Visszaemlékszem a legrendhagyóbb szerenádra, amely a budakeszi Országos Rehabilitációs Intézet parkjában hangzott el: Mátyás épp a nagy műtétből lábadozott (szó szerint!); az akkor búcsúzó osztály pedig semmiképp nem akart lemondani arról, hogy Igazgató Úrnak énekeljen. Így hát felkerekedtek, és a kórház parkjában egyszer csak felzengett a Velem vándorol utamon Jézus...

Mátyás meghatódásáról nem írok, de a mankóval, kerekes kocsival odasereglő betegek megrendülését nem lehet elfelejteni. Többen odasúgták Mátyásnak: »Hát, magát aztán tényleg szeretik a diákjai!« Igazat mondtak.” Korompayné Sebestyén Nóra

Mandák Csaba: A jó vezető

Milyen a jó vezető? Hogy lehetek jó „Főnök”? Most akkor intézményt vezetek, szervezetet, vagy embereket? Számtalanszor tettem fel magamnak ezeket a kérdéseket akkor is, amikor osztályfőnökként egy kialakulóban lévő közösséget kísértem, amikor iskolaigazgatóként egy 14 évfolyamos intézményt vezettem, vagy amikor oktatás-fejlesztési projektekben dolgozva szakmai vezetőként, projektmenedzserként dolgoztam. Kerestem a jó példákat, amelyekhez igazodhatnék, és persze találtam is jó néhányat. Sok embert, akiket ilyen, vagy olyan okból példaképemnek tekinthetek.

Mégis, a forprofit szférában tett hosszabb-rövidebb látogatásaim mindig azzal a tapasztalással értek véget, hogy abban a világban mintha hosszabb ideig tartana egy-egy jó vezető vezetői sikeressége, egy-egy jól vezetett szervezet sikertörténete. De miért? Hiszen mi, pedagógusok eleve arra készültünk, hogy emberekkel foglalkozzunk, embereket segítsünk, kísérjünk, neveljünk, vezessünk. Ráadásul, mi a lélek emberei vagyunk… Miért nem a mi sikertörténeteinkből tanul a forprofit világ? Persze könnyű újra és újra beidézni a legfőbb okokat: a célorientáltságot, és hogy azonnali a jutalom és a büntetés is egy-egy jó, vagy rossz döntés után.

Bernard Marr

Azt hiszem elsősorban rajtunk, vezetőkön múlik, hogy mi lesz az iskolákkal, mi lesz a szakmánkkal, mi lesz az intézményesített neveléssel. Nekünk kell elkezdeni sikertörténeteket írni.

Hát akkor tanulok… Előkerestem egy, a szervezet- és menedzsmentfejlesztésben sikeres és népszerű szakember: Bernard Marr stratégiai elemző, a The Intelligent Company (Az intelligens vállalat) szerzője, az Advanced Performance Institute (www.ap-institute.com) vezérigazgatója gondolatait a jó főnök legfőbb jellemzőiről. Marr kilenc pontban fogalja össze a jó vezető ismérveit, ezt a kilenc gondolatkört vettem górcső alá a saját tapasztalataim (sikereim-kudarcaim) fényében.

A jó vezető tehát…

1. Határozott vezető pontosan körvonalazott célkitűzésekkel

A jó főnök tudja, hogy mit akar, és hogyan szándékozik elérni céljait. Ezt világosan kommunikálja a csapatának, amelynek tagjai ennek köszönhetően a lehető legjobb eredménnyel oldják meg feladataikat. Nem titok, hogy mik a távlati tervek, és ezeket miként lehet megvalósítani – a cég minden dolgozójának részesévé kell válni a stratégiának, amely sikerre viszi a vállalkozást.

A jó főnök, tudja, hogy ez csapatmunka. A szervezet (vállalat, iskola, tantestület) csak akkor lesz hosszútávon sikeres, ha összetartó, egymással és egymásért dolgozó csapatot alkotunk belőle. Nem az a fontos, hogy én tudjam, vagy hogy én tudjam a legjobban. Az a fontos, hogy MI tudjuk a legjobban.

2. Felelős önmagáért és a csapatáért

A jó vezető szigorú elvárásokat támaszt a csapatával szemben, de tudja, hogy ezen elvárásoknak neki magának hatványozottan kell megfelelnie. Minden alkalmazott felelős a cég sikereiért és kudarcaiért, de a legfőbb „hunyó” a vezető kell legyen.

Ezt tudtam, hogy így van. Tudtam már a legelején. De összekevertem azzal, hogy tévedhetetlennek kell lennem, és hogy nekem kell lennem a legjobb osztályfőnöknek, a legjobb szaktanárnak, a legjobbnak mindenben. Pedig számtalan nálam jobb osztályfőnök, szaktanár és karbantartó dolgozott a csapatban. És akkor dolgoztak a legjobban, amikor már meg mertem nekik mondani, éreztetni tudtam velük, hogy az ő területükön ők jobbak, mint én. Hagytam őket dönteni abban, amiben ők a jobbak. Nekem vezetőként kellett jól teljesítenem, hogy ők is biztosak lehessenek bennem.

3. Megoldja a problémákat

Aki gyorsan felfedezi, mi a baj, és azonnal van ötlete a megoldásra, el tudja kerülni a buktatókat, és sikerre viszi a vállalkozást. A jó vezető a munkatársakat is bevonja a probléma megoldásába, mert a közös gondolkozás további kiváló ötleteket szül és erősíti a csapatszellemet.

Itt egy kicsit elbizonytalanodtam Bernard Marr útmutatásában. Illetve csak az „azonnal van ötlete a megoldásra” résznél. Persze a következő mondat kiteljesíti a gondolatot és a csapat bevonását, de a saját személyes megélésem szerint én nagyon sokszor (sajnos tíz esetből legalább hétszer) leálltam ott, hogy „van ötletem a megoldásra”, és azt el is kezdtem megvalósítani. Nem mindig jött be. Ami viszont biztosan bejött – ehhez nekem bizony kellett vagy tíz év tapasztalat –, hogy nem maradhat probléma kezeletlenül. Hogy minden, amit a szőnyeg alá söprünk, agyonhallgatunk, félreteszünk, az csak még nagyobb problémákat szül, és szép lassan felmorzsolja, erodálja a közösséget. Ma már kizárólag az őszinte, nyílt, játszmák nélküli kommunikációban hiszek. A problémák tekintetében is, legyenek azok külsők, vagy belsők.

4. Nem mikromenedzser

Aki jól válogatja össze a munkatársait, nem kényszerül arra, hogy folyamatosan ellenőrizze és a napi apró-cseprő feladatok szintjén szigorúan dirigálja őket. A jó főnök tudja, hogyan kell delegálnia a feladatokat, és bízik a csapatában, amelynek tagjait soha nem vegzálja fölöslegesen.

Azt hiszem, ezt mostanra megtanultam. Be kell látnom, hogy elsősorban rossz példákból. Volt olyan főnököm, aki napokat töltött azzal, hogy a HACCP-nek megfelelő rozsdamentes melegítőedényt keresett az interneten az iskolai konyha számára egy olyan intézményben, ahol főállású gazdasági vezető, főállású műszaki igazgató, három konyhai alkalmazott és három karbantartó is dolgozott. És olyan főnököm is volt, aki ugyan elismerte, hogy jó órákat tartok, de megkövetelte volna, hogy az ő kedvenc témáját az ő módszereivel dolgozzam föl az osztállyal. Ma már delegálom a munkát és bízom a csapat tagjaiban. Ők pedig meglepődve és értetlenül néznek rám, hogy nem akarok minden részletről, minden egyes alkalommal tételes beszámolót olvasni. Még mindannyiunknak tanulnunk kell, hogy milyen csapatban, hatékonyan dolgozni.

5. Gyorsan és jól dönt

Egy szervezet működtetése során naponta ezernyi kisebb-nagyobb döntést kell hozni. Ha egy vezető lépten-nyomon leáll vacillálni, menthetetlenül eltéved a dilemmák dzsungelében. Így nem csupán a problémákat nem sikerül megoldani, de elveszti a beosztottak tiszteletét és bizalmát is.

Azt hiszem ez az a terület, amelyet leginkább az évek érlelnek. A tapasztalat, a rutin magával hozza, folyamatosan fejleszti ezt a képességet. Azt is, amikor már megtanulom, és elfogadom magamtól, hogy ér tévedni. És ha a kis tévedéseimet belátom – magam és mások előtt is –, akkor ezzel együtt csökken annak a feszültsége, hogy mi lesz, ha egyszer mégis tévedek, és ezzel együtt pedig csökken annak az esélye is, hogy valami nagy, meghatározó dologban fogok tévedni.

6. Odafigyel a munkatársaira

Az ügyfélnek mindig igaza van és a cég érdeke az első, de a vállalkozás halálra van ítélve, ha a vezető nem figyel oda a munkatársakra. Elvégre ők működtetik a céget, és ha lelkesen, boldogan teszik, az mindenkinek javára válik.

Egyszer régen olvastam egy cikket az Amerikai Űrkutatási Hivatal (NASA) működéséről. A NASA-nál a munkafolyamatnak nagyon fontos részét képezik az úgynevezett tervezési felülvizsgálatok. Ezek olyan tanácskozások, amelyeken bemutatják, hogy az adott projekt épp milyen fázisban van, és meghívnak mindenkit, akinek akár csak a legapróbb része is van a munkában. A vezérgondolat az, hogy bármilyen kis ember észrevehet valami olyat, amire a legnagyobb ember nem gondolt. Mindenki mindenkivel beszél, és mindenki mindenkiről tud. Ha a takarítók találnak két elhagyott anyacsavart, leállítják a következő startot, amíg ki nem derül, hogy honnét hiányzik. A takarítók viszont csak akkor mernek szólni róla, ha tényleg oda figyelünk rájuk és komolyan vesszük őket.

7. Elismeri a jó munkát

Mindenki szereti, ha díjazzák az erőfeszítéseit, ennek köszönhetően még lelkesebben folytatja munkáját. A jó vezető mindig pozitív visszajelzést ad, ha elégedett a teljesítménnyel. Ez megnyilvánulhat pénzjutalom vagy különféle bónuszok formájában, de a kollégák már azt is igen nagyra értékelik, ha a főnöknek van néhány jó szava a munkájukkal kapcsolatban.

Mert meggyőződésem, hogy elsősorban embereket vezetünk, közösségeket irányítunk. És, ha az emberek „jól működnek”, akkor működik jól a szervezet, akkor működik jól az intézmény. Az emberek pedig akkor működnek jól, ha kiegyensúlyozottak, magabiztosak, harmonikus közegben dolgozhatnak, ahol elismerik a munkájukat.

8. A jó főnök őszinte

A sunyi, kamuzó, kiszámíthatatlan vezető szétzilálja a szervezetet, amelynek az élén áll. Akkor is őszintének, egyenesnek kell lenni, ha az igazság netán fájdalmas. Az adott szó mindig betartandó. A bizalom elvesztése a vállalkozás bukásához vezethet.

Ahogy már a problémamegoldással kapcsolatban is írtam, ma már kizárólag az őszinte nyílt, játszmák nélküli kommunikációban hiszek. Ez persze néha fáj. De ez az egyetlen út számomra, s persze, ha egy csapat vagyunk, ha közösség vagyunk, akkor csak az őszinte, nyílt kommunikáció tarthat össze bennünket hosszú távon is.

9. Lendülettel, de kiegyensúlyozottan

A kiváló vezetők élnek-halnak a cégért, de azért tudják, hol a határ. A munka nem mehet a magánélet rovására, meg kell teremteni az egészséges egyensúlyt. A főnök is ember, akinek remélhetőleg boldog és szenvedélyes élete van a szakmai tevékenysége mellett, és ezt tudatosítania kell magában a munkatársakkal kapcsolatban is. Csak olyan mértékű elköteleződést szabad elvárni a kollégáktól, ami lehetővé teszi, hogy a „gyáron” kívül is bármilyen téren ki tudjanak teljesedni. A jó példával pedig a főnöknek kell elöl járnia.

Ezt most ki kellene emelnem, nagyobb betűmérettel, megvastagítva, bekeretezve mindannyiunk számára.

De amiért ki kell emelnem, az egyben már az összegzés is. Azt, hogy valaki jó vezetővé váljék, meg lehet tanulni. Meg lehet tanulni a technikákat, módszereket. Lehet gyűjteni tapasztalatokat, jó gyakorlatokat. Rátekintést nyújthatnak az ilyen összegzések, mint amit Bernard Marr jóvoltából olvashatunk. De meggyőződésem, hogy jó vezetővé az tud válni, aki az emberi, evilági útját komolyan veszi. Ha valóban a lélek útját járjuk, akkor jó emberekké, jó családapákká, jó családanyákká, testvérekké, barátokká, társakká válunk. Akkor olyan kapcsolatokban, családban, közösségekben akarunk létezni, tevékenykedni, ahol a nyílt, őszinte, játszmamentes kommunikáció a természetes, ahol megbízunk egymásban és tiszteletben tartjuk egymást. Ahol a legjobb osztályfőnök osztályfőnökként dolgozik, a legjobb matematikatanár matematikaórákat tart és az aktuális vezető vezet. Egymásban kölcsönösen megbízv

Koczor Tamás: Vezetői modellek a Bibliában

Mózes

Szembeötlő Mózes példája, aki mögött azért mégis ott van a zsidóság kihozatala a szolgaság földjéről, és őt látszik igazolni negyvenévnyi olyan pusztai vándorlás, melynek befejeztével fel tud mutatni egy egyben levő népet, mégha a végén ez a nép nélküle ér is el a végső célhoz. Ez a kényszerű szakítás, melynek során Mózes eltűnik a hegyen, ráadásul éppen abból a vezetői fiaskóból származik, amit nagyon is néven kell neveznünk ebben a vizsgálódásban, hiszen lehet, hogy ez borít fel mindent a végén.

Mózes személyének problematikus voltát rögtön az elején tetten érhetjük, hiszen hogy lehetne hiteles vezető, aki eleve kompromittált egy gyilkosság révén. Most tegyük félre azokat az álláspontokat, melyek azzal mentegetik Mózest, hogy ennek árán mentett meg egy embert, vagy hogy ez éppen Isten melletti elkötelezettségét bizonyítja. A gyilkosság az gyilkosság.

Másik problémánk az, illetve Mózes problémája, hogy úgy kell vezetnie a rábízottakat, hogy nem ismeri őket. Sok éven keresztül nem is találkoztak, ráadásul ő teljesen más szakterületbe ásta be magát, kicsit sem készülve vezetői babérokra, hacsak nem egy jól működő bárány-közösségben.

Mózest Isten választja, nem a nép. Sőt, amikor megjelenik mondván, hogy ő lesz most ebben a körben Isten képviselője – ami automatikusan együtt jár a vezéri szereppel –, a vezetettek elég morózusan fogadják őt. A bibliai vezetők Istenhez kötöttsége azonban annyira erős szempont, hogy a későbbiekben gyakran találkozunk azzal, hogy egy-egy vezetőt éppen az minősít, hogy mennyire ragaszkodik ahhoz, hogy ő Isten embere, illetve mennyire akarja szimplán a maga szempontjait érvényesíteni.

Így indul Mózes pályafutása, melyet ezek után akár sikeresnek is tarthatunk. Igaz, hogy ez a siker kizárólag az eredményeiben mérhető, hiszen a hangulat nem lehetett valami jó ebben a táborban. Hiába adott viszonylag biztonságos érzést az a tudat, hogy a vezető mögött ott áll Isten, ha közben a demokráciát ez a vezető csírájában fojtja el. Vannak, akik kissé gyanakodva gondolnak arra, hogy ez a sok füst, tűz, mely arra hivatott, hogy a szent helyektől távol tartsa az egyszerű népeket – növelve ezzel a titokzatosságot és a távolságot a vezető és vezetettek között –, vajon nem az egyiptomi királyi udvar okosságából származott-e. A hatás közben tökéletes. Ugyan ki merné átlépni a küszöböt, ki merne belépni a füst és tűz által körülhatárolt területre?

Nem is tanácsos, hiszen Mózes vezetési stílusához hozzátartozik az is, hogy kegyetlenül bünteti az ellenszegülőket. Saját testvérei is bajba kerülnek, amikor hatalmas öccsük ellen mernek szót emelni. Abban a történetben pedig, amikor ennek a hatalomnak biztosítékát, Istent le akarja cserélni a nép egy isten-szoborra, amely mellesleg borjút formáz, a megtorlás könyörtelen. Hogy ez a bosszú mennyire Isten műve, vagy mennyire egy vezető sajátos hatalmi lépése, nem könnyű eldönteni. Vannak, akik úgy vélik, hogy ez Mózes sértődöttségéből fakadó egyéni akció, és mire Isten szerepet kap, addigra ezt ő már le is tudta. Vannak, akik a sok ember halálát követelő megtorlást valamiféle áldozatnak tekintik, melyet Mózes idejekorán benyújt Istennek, bízva abban, hogy ezzel megmenti a többieket. Vannak, akik úgy gondolják, hogy ezt nem kellett volna.

Az viszont biztos, hogy a bibliai történetírás megteremti azokat a vezetési modelleket, melynek mentén hatékonynak érzi Isten jelenlétét. A pusztai vándorlás során a vezetési stílus a demokráciát minden szempontból kizárja. Mózes Isten embere, aki Isten hatalmát képviseli a fegyelmezetlen, folyton széteséssel fenyegető nép számára. Nincs módja arra, hogy figyelembe vegye a társadalomelméleti elvárásokat. Ezzel persze sok szimpatizánst veszít.

Ebben az autokráciában – bocsánat, teokráciában – üdítő színfolt Mózes apósának megjelenése. Ő egy okos midjáni pap. Amikor látja, hogy a veje képtelen elszakadni attól a szokásos vezetői hibától, hogy mindenhol ő legyen ott, mindenhol ő döntsön, akkor azt ajánlja neki, amit minden minőségirányítással foglalkozó szakember tenne ma is, nevesül, hogy ossza meg a feladatokat a megfelelő lépcsőzetességgel. Veszélyben látszik egy pillanatra, hogy vajon ezt a vezetéselméleti fogást lehet-e társítani azzal, hogy Isten csak Mózesé, de a lelkek szétosztásával ez is megoldódik.

Vannak, akik azt mondják, hogy ez az egész csupán a tehetséges Mózes vezetési rendszere, melybe belekeveri Isten nevét. Mások éppen fordítva gondolják: Isten alakítja ki ezt az autokráciát, mert ez menti meg népét a kultúrák kavalkádjában, illetve egy nagyon nehezen végigjárható pusztai út viszontagságai között. Ők azok, akik Isten közvetlen beavatkozásában hisznek, míg az előzők egy embert látnak, aki ugyan rajong Istenéért, de – talán maga előtt is szégyenkezve – illetéktelenül felhasználja a Mindenható nevét.

Itt kell megemlítenünk azt a fiaskót, amely lehet, hogy mindent felborít a végén. Ugyanis egy ponton Mózes szembe kerül Istennel, ami ugye kétségessé teszi azok állítását, akik arra gondolnak, hogy ez a vezetési forma csak eszközül használja az ő nevét. Ez az a történet, amikor a nép szomjazik, Isten pedig elmondja Mózesnek, hogyan adhat nekik inni, Mózes pedig ezt úgy adja tovább, mintha maga jött volna rá. Az, hogy ebből olyan komoly büntetés fakad, hogy végül nem mehet be Kánaánba, arra utal, hogy Isten mégiscsak szuverén hatalom, akit nem szabad pusztán eszközül felhasználgatni.

Könnyebbé válik vizsgálódásunk, ha kikerülve a történeti felvetéseket, a Biblia vezetőkről szóló tanúságtételét keressük, elszakadva a problémától, hogy vajon tényleg Isten maga cselekedett-e, vagy csak az ő emberei. A bibliai tanúságtétel úgyis át van itatva az Isten iránt érzett szenvedélyes szeretettel, így ebben nagyon nem tévedhetünk el.

Mózes tehát kemény vezető, de ebben a történelmi szakaszban erre is van szükség.

Gedeon

Nézzünk egy teljesen más korszakot: a bírák korát, és egy teljesen más vezetői egyéniséget: Gedeont!

Akkor találkozunk vele, amikor éppen feketén takarítja be a termést. Igaza van, a midjániak elvisznek mindent. Így aztán Gedeon a présházban csépel. Amikor megkapja Isten elhívását, nem hiszi, hogy tényleg kiválasztott lehet. Mózes után Gedeont vizsgálva, másodjára már készek vagyunk logikát felfedezni abban, hogy Isten elhívása teszi a bibliai embereket vezetőkké, de úgy tűnik kötelező az ódzkodás is.

Gedeon végképp bizalmatlan. Különböző bűvészmutatványokra veszi rá Istent, hogy megbizonyosodjék, tényleg ő ez az elhívott: egyszer azt kéri, hogy a kitett gyapjú legyen harmatos, és minden más száraz, aztán megkéri még a fordítottjára is.

Gedeon nagy nehezen elindul. Megható az a lelkesedés, amellyel az ország apraja-nagyja csatlakozik hozzá. Ezután jön a döbbenet: Isten sokallja a sereget, mintha tényleg elképzelhető lenne, hogy egy sereg túlzottan nagy létszámú lehessen.

Ezt az a gondolat alapozza meg, hogy a vezetőnek – ebben az esetben Gedeonnak –, nem a maga erejéből kell győznie, hanem Isten erejével. Vannak, akik azt mondják, hogy itt nem is annyira maga a győzelem számított, hanem inkább az, hogy a nép megbizonyosodjék arról, hogy Isten van, és vele van. A győzelem kérdésében pedig akár azt is el lehet mondani, hogy Gedeon nagyon is tudta azt, hogy van túlságosan nagy csapat, hiszen lehet lelkes egy nép, de a csata az más. Ott sokkal fontosabb a bátorság, a fegyelmezettség, a szenvedés elviselése, az ütőképesség. Így aztán hazaküldi azokat, akik félnek, családosak, vagy máson jár az eszük. Hazaküldi azokat, akik a hosszú gyaloglás után fegyelmezetlenül belehasalnak a folyóba, és úgy isznak, mint a disznó, míg a fegyelmezett, tenyerükből ivókat megtartja.

Valódi csata végül nincs is, hiszen egy ügyesen megszervezett csellel győznek. Ehhez azonban valóban fegyelmezett seregként kellett működniük. Gedeon ügyes csapatjátékos, támaszkodik beosztottaira, és éppen ezért sikeres is.

A hirtelen győzelem után is igazságosnak látszik Gedeon, legalábbis az Ószövetség szellemében, amely eleve feltételez egyféle keménységet az emberben. Aztán eltűnik. Elromlik az élete is, de ez igazából már nem számít. Azt, ami rábízatott, teljesítette.

A Gedeon-féle modell egészen más, mint a Mózes-féle. Más a vezető, de más a nép is. Egy lelkes, harcra kész társaság vezére lehet szellemes és gondolkozhat csapatban, míg egy folyton renitens nép élén kissé rigorózusnak kell lenni.

Dávid

Mindenképpen meg kell említenünk még Dávidot, a királyt. Vannak, akik kicsit túlságosan meseszerűnek tartják a pásztorfiú történetét, de ezeket az aggályokat tegyük félre, hiszen a lényeg sokkal inkább az, hogy a bibliai hitvallás mit akar elmondani Isten és Dávid kapcsolatáról, illetve – esetünkben – erről a sajátos vezetési modellről. Másfelől vegyük komolyan azok ragaszkodását, akik azt mondják, hogy amit olvasunk, az megállja a történetiség próbáját is.

Dávid uralkodását az érzékenysége teszi sajátossá. Az már az elején kiderül, hogy nyitott a művészetre, főképp a zenére. Csodás zsoltárokat tulajdonítanak neki. Van lelke. Sír, amikor kell. Tele van hirtelen jövő érzelmes döntésekkel, ugyanakkor kész az együttérzésre és az irgalomra. Ez az érzékenység mutatkozik meg Istennel való kapcsolatában is. Már fiatalon kész nekiugrani egy nála sokkal magasabb harcosnak, amikor sértve látja Istenét. Isten pedig ugyanilyen érzelmességgel szereti emberét.

Szép az, hogy ennek az emblematikus uralkodónak a történetéből nem hagyják ki a krónikások azt sem, amikor kegyetlenül visszaél a hatalom eszközeivel. Talán éppen azért, mert ez az a pillanat, amikor ez a szép érzékenység egy pillanat alatt odavész. Ez az a történet, amikor egy hirtelen jött vágy kedvéért gyilkossá lesz, hazudik és becsap mindenkit, akit csak lehet, sőt másokat is bűnbe ránt. Ráadásul mindezt a királyi hatalom eszközével teszi. A történet feloldása – és ez az, ami miatt a történet ellentmondásosan erősíti Dávid tekintélyét –, hogy Isten szavára nagyon fájdalmasan és nagy veszteségekkel a király visszatér az érzékenység útjára.

Emiatt a Dávid-féle modell egy újabb vonást tesz hozzá a vezetőről alkotott képünkhöz. A jó vezető érzékeny. A bibliai gyökerű vezető érzékenysége alapvetően Istenen tájékozódik. Felé a legérzékenyebb, de egyben tőle tanulja az emberek felé forduló empátiát is.

Pál apostol

Vannak, akik azt mondják, hogy a vezetési modell tekintetében a kereszténység ne figyeljen másra, mint a kereszténység korszakára, ezért forduljunk most az Újszövetség felé, ahol a gyülekezetkormányzás terén etalonnak látszik Pál apostol. Pedig ő is kompromittált, majdnem annyira, mint Mózes. Keresztényüldöző volt, mely nehézzé teszi vezetői lehetőségeinek kibontakoztatását.

Ennek ellenére sok közösség megteremtője lesz később. A helyzet adottságából fakadóan a legtöbb esetben szinte azonnal magára kell hagynia ezeket a gyülekezeteit. A magára hagyás azonban nem jelenti azt, hogy ne szólongatná vissza őket tanácsaival, leveleivel a hétköznapi élethez. Miközben valaki más viszi a hétköznapok gondjait, aközben Pál próbálja a kezdetekhez kötni a napi döntéseket, nem engedi, hogy túl nagy szellemi mozgástér alakuljon ki, mondván, ez az ő tanítása, és ez a tanítás a kereszténység.

Ez egyfelől nagyon jó a késői utódoknak, hiszen a messziről való tanácslás óhatatlanul elméletivé tesz sok kérdést. A teljesen nem ismert helyzetek lehetővé teszik az általánosításokat. Így alakul ki a keresztény teológia. Vezetési szempontból azonban ez kissé problémás. A vezető messze van az ügyektől, a helyi vezetőt gyengíti tekintélyelvű beavatkozása, olykor a tanácsai hatástalanok vagy éppen feszültséget szítanak.

Ez okozza aztán a legtöbb bajt. Vannak olyanok, akik kétségbe vonják Pál apostoli voltát, megkérdőjelezik keresztény jogosultságait. Pál pedig nagyon érzékeny. Komoly ember, aki nehezen bírja a kritikát. Olykor fenyegetőzik, máskor a régi szép időkre hivatkozik. Úgy érzi ő az egyedüli letéteményese a tiszta keresztény tanításnak, de ezt elég nehéz elfogadtatni a közvetlenül érintettekkel. Pál érzékenysége olykor önsajnálatba csap át, nyilvános bűnvallást tesz és alkalmatlannak tartja magát mindenre. De nem mond le – ugyanúgy, mint Mózes – arról, hogy mögötte ott van Isten.

Hogy érezhessük ezt a kontrasztot, el kell mondanunk, hogy Pál minden bizonnyal nem lehetett valami mutatós ember. Rosszul kommunikált. Ennek oka nagyrészt betegségei lehettek. Minden bizonnyal epilepsziás volt. A damaszkuszi úton szerzett vakságának köszönhetően talán idült kötőhártya gyulladása lehetett, de hogy rosszul látott, az bizonyos. Viszont amikor Jézusról kezdett beszélni, akkor kivirult, megszépült, vaksi szeme az örökkévalóságba tekintett. Krisztus nevében remekül kommunikált.

Nem tudhatjuk, hogy elég-e ez egy igazi vezetői modell felépítéséhez. Meg lehet belőle fogalmazni a keresztény missziói elkötelezettség paramétereit, de kevésnek tűnik, ha közösségvezetői jellemvonásokat keresünk benne.

Vannak, akik azt mondják, nem is kell. Ha például komolyan vesszük Dietrich Bonhoeffer gondolatát miszerint a keresztény közösséget nem más, mint a Krisztusba vetett hit tartja egyben – azaz tagjai ezen az egy ponton kötődnek egymáshoz, és máshogy nem is –, akkor azt is el lehet mondani, hogy a keresztény közösség vezetését – legyen az akár egy tanulóközösség – egyetlen kvalitás minősíti, a keresztény elkötelezettség. Ebből a szempontból Pál továbbra is etalon. Főleg, amikor ezt mondja:

„Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.

Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,5–11)

Az evangéliumok

Más szálon elindulva nagy jelentőségűek még az evangéliumok. Ezek azért nagyon érdekesek, mert egyfelől ott van annak a hagyománya, hogy a bennük megszólaló tanításokat Jézusnak tulajdonítják, másfelől igaz az is, hogy keletkezésükkor már kialakult gyülekezetek voltak, és ezek nagyon is megmutatták magukat a szövegekben. Vannak, akik azt mondják, hogy olykor Jézus tanításait a gyülekezeti fegyelem, de legalábbis a vezetési kényszer átírta. Míg Jézusnak nem kellett vesződnie struktúrával, közösségi kategóriákkal, addig apostolainak igen. A bensőségesen elmondott, személyes üzenetek némileg átíródnak, ha egy sokezres tömeget kell velük mozgatni. Így lett az elveszett bárányról szóló példázat lukácsi öröméből Máténál gyülekezeti közösségi elv, miszerint vigyázzunk az eltévedtekre, és mindenki fontos. Hasonló módon tevődött át a magvetőről szóló példázat hangsúlya a példázat magyarázatában a mag virulens volta helyett az ige elfogadásának kategóriáira. A búza és konkoly példázatának feltett kérdése – hogy kerül a rossz a világba? – a gyülekezeti fegyelmezés miatt már azt kérdezi, ki a konkoly-ember, és ki a búza-ember, és hogy viselheti egyik a másikat?

Másfelől a gyülekezetek Jézus tanítását mégiscsak komolyan vették. Így témánkhoz tartozónak látszik az, amit mond:

„Tudjátok, hogy a népek felett zsarnokoskodnak fejedelmeik, és vezetőik hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20,25–28)

A lukácsi verzióban egyenesen ezt olvassuk: „aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.” (Lk 22,26)

Az elv tehát megvan, a teljesíthetőség azonban erősen várat magára, hiszen nehéz megfogalmazni pontosan, hogyan is lehet vezetni úgy, hogy valaki egyidejűleg alárendelt is. Remekül passzol ez Pál Filippiekhez írt levelének fentebb idézett részletéhez, de ahogy ott egyenesen a mentalitás megváltozását kéri az apostol – ami többek szerint lehetetlen –, úgy itt is az a titok lappang, hogyan is lehetne mindezt átvinni a gyakorlatba. Sokak szerint elképzelhetetlen, hogy vezetési modellé válhat a jézusi és páli szellemiség.

Van, aki abban látja  a megoldást, hogy a mózesi-modellt követve, a vezetői szolgálat Isten felé irányuljon, tehát, ha valaki vezető akar lenni, Istennek kell szolgálnia. Ez szép összhangban is lenne az ószövetségi vezetői eszményképpel, csakhogy Jézus szavaiban egyértelmű, hogy az alárendeltség a vezetettek felé irányul.

Isten

A keresztény vezetési modellek összhangját az ószövetségi hasonló formációkkal azért is lehet hangoztatni, mert könnyen lehet, hogy Jézus is pontosan ezt tette akkor, amikor a farizeusok és írástudók vallási jellegű vezetéséből hiányolta Istent. Szerinte az eredeti képletben Isten volt a lényeg, a vezetők pedig Isten jelenlétét tartották vezetési stílusuk prioritásának.

Ha így az ószövetségi és az újszövetségi vezetési modellek egymás mellé kerülhetnek, akkor számunkra is ez a teljesen egyéni jézusi út adódik, ami könnyen lehet, hogy járhatatlan, de az is lehet, hogy ez az egyedüli, amin érdemes járni. Ez az út: Isten létének feltételezése.

Mert ebben minden bibliai vezetési modell megegyezik.

Hafenscher Károly: A presbiter mint középvezető?!

Egyetemes küldetés

Kiindulásunk legyen a presbiter szó eredeti értelme: idősebb. Ez azonban sem egykor, sem pedig ma nem életkort jelent, hanem a Krisztus-követésben „előbbre” lévőt, „haladót”, aki tapasztalt, megállapodott a hitben, s ezért rá lehet bízni az egyház dolgait, döntéseit, vezetését. (A katolikus egyház hivatalos szóhasználatában a presbiter teljesen más – papi – tisztséget jelent, ezért most erre nem térünk ki.)

A reformáció, a klerikális túlkapások ellenhatásaként, a gyülekezet közösségét emeli magasra, és azt tartja, hogy a testvéri közösségben megélt hit közös döntéseket is hoz magával. A gyülekezetben közös örömöt és gondot, egyben közös teherviselést és felelősségvállalást jelent.

Az egyház lutheri megújítása a maga egyházról szóló tanításával (ekkleziológia) új fejezetet hozott az egyház történelmében. Az egyetemes papság tanítását tudatosította a hívők között: azt az alaptételt, hogy minden megkeresztelt ember közvetlenül járulhat Isten elé, megszólíthatja, Vele párbeszédben élheti az életét. Ez a tény olyan lehetőséget és felelősséget kínál az ember számára, amely segít megtalálni a helyét és szerepét Isten és ember viszonylatában egyaránt. A lelkész, a pap, nem különleges, az egyházban kiemelt, sőt a gyülekezetből kiemelt személy, hanem az egyház ugyanolyan tagja, aki a hívők közössége jó rendjének érdekében sajátos feladatot (s vele nagyobb felelősséget is) kap: Isten igéjét hirdeti és a szentségeket kiszolgáltatja.

A korábbi hierarchikus rendben – ahol a pap (püspök) döntött el mindent, s a hívők serege ennek volt kénytelen engedelmeskedni –, az egyház döntései nem az egyház népében születtek meg, hanem az egyházvezetők hatáskörében. Ezt a rangot, tisztséget pedig nem széleskörű (ma úgy mondanánk: „demokratikus”) választás útján lehetett elnyerni, hanem más, néha igen bonyolult kritériumok alapján. Ez a metódus egyre távolodott a bibliai értelmezéstől és a kora keresztény gyakorlattól.

Reformátoraink nem az emberi, nem a papi tekintélyt tartották fontosnak, hanem az Ige tekintélyét, annak útmutatását. Az egyház pedig közös Igére figyeléssel és imádsággal választotta meg szolgáit, és ugyanígy az igehallgató és imádkozó közösségben hozta meg egyéb döntéseit. Természetes folyamat, hogy a feladatok, felelősségek és kompetenciák szétosztásakor kialakult egy szűkebb, de az egész közösséget képviselő vezetői csoport, akikre nagyobb jogokat, ugyanakkor nagyobb felelősséget is bízott a gyülekezet, az egyház.

Presbiteri rendszer

Mint minden emberi közösség, az egyház is magában hordozza a deformálódás, a hibák sorának lehetőségeit. Ez a képviseletre és kollektív döntésre alapozott módszer is sok esetben félrecsúszott, torzult, és nem, vagy csak részben töltötte be küldetését. De az alapelv jó: ha a közösség valóban az igére figyel és a szentségekből él, szoros életközösséget gyakorolva az egyház Urával, akkor a szervezeti és lelki dolgait közösen intézi.

Erre az elvre épült rá a magyar protestantizmus, s benne a magyar evangélikusság presbiteri rendszere. Annak ellenére, hogy bizonyos korszakokban ez az egyház is elpaposodott, nem egyszer a klerikalizálódás hibájába esett, a presbiteri tradíció megmaradt, újra és újra éledt, s ma is alapjában véve helyesnek tartva gyakoroljuk.

A Magyarországi Evangélikus Egyház nem presbiteriánus egyház. Az elsősorban a helvét reformáció irányaiból, kiemelten pedig a kálvini vonalból nőtt ki. A világ evangélikusságában és a magyar lutheránus egyházban egyaránt fontos szerepet kap a presbiteri tisztség és a presbiterek közössége. Nem szabad a presbiterek és presbitériumok funkcióját leértékelni, és végkép nem szabad azt semmibe véve mellőzni. De legalább olyan hiba túlértékelni, és a gyülekezet, az egyház életében „mindenhatóvá” tenni. A presbiter szolgáló ember, aki a hitéből fakadó alázatával feladatot kap és részt vesz a közösség döntéseiben, irányításában, felelősségvállalásában, segítésében.

A „hitben idősebbre” – mint vezetőségi tagra – fel kell néznie a közösségnek, hiszen „elől-járóként” példát mutat. Nem mindegy azonban, hogy milyen példát. Meg kell felelnie bizonyos feltételeknek ahhoz, hogy hatékonyan, a közösség bizalmát élvezve tudja gyakorolni hivatását. Ezek között vannak bibliai kritériumok és az adott közösség írott-íratlan szabályaiból adódó elvárások. A bibliai kritériumok hosszú listáját állíthatnánk össze. A jézusi tanítások, az Apostolok Cselekedetei könyvének magatartásmintái, az apostoli intések hangsúlyos gondolatai mind-mind ebbe az irányba mutatnak. Talán e keretek közt elég, ha két bibliai szakaszra, az apostoli levelekre utalok. Pál a Galatákhoz írt levelében ír a Lélek gyümölcseiről, az Efezusi levélben pedig a hit fegyvereiről (harci szerszámairól). Ezek akár a „presbiteri szolgálat leírása” címet is viselhetnék.

Hogy válik a gyülekezet megkeresztelt tagja hitben éretté, „idősebbé”, aki méltán végezheti a presbiteri szolgálatot? Nem úgy, ahogy egy rossz hagyomány kialakult, hogy ti. családi hagyatékként apáról fiúra (vagy anyáról lányára) adták tovább a presbiterséget, függetlenül attól, hogy az illető mit végzett a gyülekezetben, hol állt a hitben, milyen szolgálatra használt adottsága volt. Tudom, voltak, s vannak áldott életű presbiterdinasztiák, akik életüket, idejüket, energiájukat áldozták évtizedeken át az egyházért. Nagyra kell értékelni vállalásukat. De a presbiterség nem automatikusan öröklődik, hanem úgy válik valaki azzá, hogy a testvért a közösség megvizsgálja és méltónak találja.

Tanítványság

Mire van hát szükség ahhoz, hogy valaki méltóvá váljék e megtisztelő munkára és küldetésre? Mindenek előtt arra, hogy igazán tanítvány legyen és maradjon. Krisztus tanítványa. Nem véletlen az, hogy a Názáreti követőit így nevezték: tanítvány.

S ha tanítványnak lenni magas méltóság, akkor hozzá kell tennünk azt is, hogy tanítványnak maradni komoly és nem szűnő feladatot jelent. A jó pap holtig tanul – hangzik az ismert magyar közmondás. És csak a sírjára írhatják rá, hogy „befejezte tanulmányait...”. Meggyőződésünk szerint ez érvényes az egyetemes papság minden tagjára. Isten megkeresztelt gyermekei ebben a földi életben mindvégig tanulók, tanítványok maradnak.

Elszomorító példák sorát ismerjük, amikor felnőtt emberek, presbiterek a hitükben, a lelki-szellemi életükben, a keresztény gondolkodásukban megmaradnak (jó esetben) a konfirmandus gyermekek szintjén, és ezáltal nem gyermekivé, hanem gyermeteggé válnak. A presbiter, az „idősebb” testvér a tanulásban, a tanítványi életben előbbre jár, tanultabb, tapasztaltabb kell, hogy legyen. S ahogy ritka a mindennapokban a „magántanuló”, úgy ritka a presbiterek között az önképző. A tanulás – különösen is az egyházban – közösségi, csoportos műfaj. Az istentiszteleti igehirdetés elsősorban nem tanítás, inkább lelki táplálék. Bár van tanítói karaktere, de primer módon inkább a lelki kenyér szeletelésének és szétosztásának alkalma. A bibliaóra, a felnőttoktatás azonban olyan műfajok, amelyek minden gyülekezet alaptevékenységéhez hozzá kellene, hogy tartozzanak. Hogy tudna a gyülekezet kiskorúból nagykorúvá válni, ha nem tanítjuk. Ha a gyermek tanulás nélkül visszafejlődik, mennyivel inkább igaz ez a gyülekezetre. A presbiternek nem a szokásjogból elvárt feladata, hanem belülről jövő igényének kell lenni, hogy részt vegyen a gyülekezet tanítói alkalmán.

Helyes gyakorlatok sorát látjuk azokban az egyházközségekben, ahol a presbiteri ülésekhez kapcsolódóan bibliaórát tartanak. Követendő példa! Vannak közösségek, amelyek időt és anyagiakat áldoznak azért, hogy egy-egy hétvégére presbiteri összetartást szervezzenek. Ez kiváló alkalom lehet nem csak az amúgy is elnyújtott ülések folytatására, hanem a belső képzésre, egymás erősítésére.

Országos Presbiterképző Tanfolyam

A Magyarországi Evangélikus Egyház néhány éve – felismerve az ügy kiemelt fontosságát – megszervezte az Országos Presbiterképző Tanfolyamot. Ennek központja a révfülöpi Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központ lett. Évről évre megszólítunk minden gyülekezetet, s a lelkészeken keresztül a presbitériumokat, hogy küldjenek résztvevőket a presbiterképzésre. Jelenleg az ötödik országos tanfolyam zajlik. Lassan kezd elterjedni, hogy van ilyen lehetőség, bár az információ nagyon sok esetben nem jut el az érintettekhez. Sajnos, nem egy esetben a lelkészeknél akad el a hívogató, invitáló levél. (Jó lenne, ha mielőbb elkészülne a gyülekezeti és magasabb egyházkormányzati szinten szolgáló presbiterek névsora. Ez lehetőséget adhatna a közvetlen megszólításra.)

Az eddigi öt tanfolyamon közel háromszáz presbiter vagy presbiterjelölt vett részt. Ez azonban csak tizede egyházunk presbiteri létszámának. Reméljük, hogy a kilenctizede a presbitériumoknak nem úgy gondolja, hogy nekik nincsen szükségük képzésre, tanulásra. A presbiteri szolgálattal kapcsolatban nem beszélhetünk – egy, a közéletben terjedő kifejezést használva – túlképzettségről. Hitünk titkaiból, az egyház múltjából, a jelen ismeretanyagából mindig lehet tanulni.

A presbiterképző tanfolyam nem konferencia, ahol előadások és beszélgetések zajlanak. Ennek is megvan a fontos szerepe, szükség is van presbiter-konferenciákra. Sokan nagyon várjuk már az EPOT (Evangélikus Presbiterek Országos Találkozója) következő alkalmát. Hallatlan ereje lehet annak, ha érezzük magunk mellett a hasonló szolgálatot vállaló testvér jelenlétét, s egymás hite által épülünk.

A révfülöpi alkalmak azonban tanuló alkalmak, valódi tanfolyamok. Tantárgyakkal, előadásokkal, konzultációkkal, dolgozatokkal, vizsgával. Aki elvégzi, méltán kaphat oklevelet a presbiteri alapképzettségről. Tudatosan megválasztott, tanárokból (ők presbiterek) és lelkészekből álló előadók végzik a képzést. Összeszokott csapattá vált ez a hét ember. Mindegyiknek szívügye a presbiterek tanítása és az egyház megújulása.

Az oktatás átfogja az egyházi alapismeretek egészét. Fontos a következetes, részletes bibliai alapozás. Vető István cinkotai lelkész lendületes előadásai az Ószövetség rejtelmeibe vezetik be a hallgatókat, sok érdekes információt és élményt átadva. Szakács Tamás felsőpetényi lelkész az újszövetségi ismeretekért felel, precízen tanítva vezet el az evangéliumok, levelek és egyéb iratok összefüggéseire, tartalmi bemutatására. Tubán József csornai lelkész úgy tekinti át a résztvevőkkel az egyetemes és a magyar egyháztörténetet, hogy izgalmas utat járhatunk be kétezer évet összefoglalva. Dr. Fabiny Tibor egyetemi tanár, presbiter, teológus egyházunk tanítását mutatja be. Hittan ez felsőfokon, ahol nem csak a Hitvallási iratokba vezeti be a hallgatókat, hanem fontos részletkérdésekkel is mélyrehatóan foglalkozik. Gregersen-Labossa György szombathelyi lelkész feladata, hogy egyházismeretet tanítson. Az ő szakterülete a rendszerszerű egyházszemlélet. Ennek segítségével mutatja meg a presbitereknek szolgálatuk helyét, szerteágazó feladataikat. Kiemelt feladata elősegíteni azt, hogy a résztvevők – túllátva saját közösségük határain – egy egyházban gondolkodjanak. Dr. Garádi Péter presbiter, felügyelő, civil foglalkozása szerint halbiológus, két „tantárgyat” visz: egyházépülés (egyházépítés) és missziológia. A Lélek lendületével megtartott előadásai a szó legnemesebb értelmében provokálnak, s bemutatják az Isten közelében élő ember és közösség létének veszélyeit, de még inkább nagy lehetőségeit. Jelen sorok írója pedig azért felel, hogy az istentisztelet igazi titkait és mélységeit tárja fel a hallgatók előtt.

Minden tanfolyam három konzultációból áll. Mindegyik találkozás – kb. egy fél év alatt zajlik le a három alkalom – péntek estétől vasárnap délig tart. Az első két konzultáción az előadások dominálnak, a harmadikon zajlik a vizsga, a kiértékelés, a jövőbe tekintés és az oklevelek ünnepélyes átadása. A tanulók hitben való erősödését szolgálja a reggeli és esti áhítatok sora. Ez mindig egyfajta bemutatója annak, milyen gazdag egyházunk kegyességi élete. Többféle áhítat-forma, imádság-metódus, éneklés gazdagítja a közös lelki életünket. (Az már különleges lehetőség, hogy a reggeli áhítatokat – ha az időjárás engedi – gyönyörű természeti környezetben, a Balaton partján szoktuk tartani. A vasárnapi istentisztelet magától értetődő módon úrvacsorai közösséget kínál.

A szellemi és lelki munka a presbiterképzők alkalmán sohasem öncélú, mindig gyülekezet-orientált. Nem kivonni szeretnénk a gyülekezetből presbitereket és egy szuper-csapattá formálni, hanem megerősítve, meggazdagítva visszaküldeni őket a gyülekezetükbe, a saját szolgálati területükre.

Több éves tapasztalatunk, hogy a hazatérők otthon még aktívabban kapcsolódnak be a gyülekezeti szolgálatba, ugyanakkor kialakítanak egymás közt egy olyan hálót, amely a gyülekezetek közötti kapcsolatokat építi, s közben az egyház egységét, a nagy egész összetartozását erősíti. 2015 őszén újabb – immár a hatodik – presbiterképző tanfolyam indul, amelyre ezúton is hívunk és várunk presbitereket, de a kör szélesebb is lehet: érdeklődők, leendő presbiterek, vagy más szolgálatban tevékenykedők előtt is szélesre tárjuk kapuinkat.

Tanulás, tanítványi élet nélkül nincs jövője a Magyarországi Evangélikus Egyháznak. Egyházunk jövője mindannyiunkat foglalkoztató kérdés. A statisztikák nem jó irányt mutatnak, az egyházi korfa elöregedése szintén átalakulást jelent. Számos falu elnéptelenedésével gyülekezetek halnak ki és – előbb-utóbb – szűnnek meg. A népegyházi kereteket, a tömegkereszténységet magunk mögött tudhatjuk. De a világban mindig kisebbségben élő kereszténység – mint a mustármag és a kovász, lényege szerint kicsi és kevés lehet – és benne a valóban kisebbségi és szórvány magyar evangélikusság léphet a minőség felé. Abba az irányba, amelybe éppen a tanulni tudó, tanulni képes és tanulni akaró vezetői, presbiterei, azaz hitben és tapasztalatban „idősebb” testvéreinek csoportja segítheti. Hiszem és vallom, hogy a lelkészképzés mellett egyházunk legfontosabb feladatai között szerepel a presbiterképzés.

A presbiter mint középvezető – kaptam az íráshoz a címet. Igen, a presbiter vezető, nem is alacsony szinten. Olyan, akinek munkáján sok múlik az egyházban. Olyan, aki nélkülözhetetlen az egyház jelene és a jövője szempontjából. A jó pap és a jó presbiter azonban holtig tanul. Így tudja megfelelően betölteni a küldetését.

D. Szebik Imre: Gyülekezeti munkatársképzés mint alapszintű vezetőképzés

Már 2005-ben felmerült a gyülekezetek erre alkalmas tagjai képzésének, továbbképzésének gondolata egyházunkban. Általános tapasztalat volt, hogy a megváltozott körülmények között a lelkész egyedül képtelen a gyülekezet közösségét egybefogni, híveit egyenként számon tartani és lelkigondozni.

Budavári gyülekezetünkben például a hat évvel korábban megkeresztelt gyermekek családjai közül – mintegy harminc család – egyetlen esetben volt megtalálható az iskolai tanulmányait éppen megkezdő gyermek az anyakönyvben szereplő lakcímen. Feladatként jelentkezett, hogy rokonok és ismerősök segítségével felkutassuk a megkeresztelt gyermekek családját. Ez többszemélyes feladat – természetesen. Nyugalomba vonulásom után 2007-ben kezdtem hozzá a munkatársképzés megtervezéséhez és megvalósításához.

A képzés tematikája

A gyülekezeti munkatársképzés során igyekszünk átfogó képet adni a résztvevőknek a teológia leghangsúlyosabb területeiről, és felvértezni őket a gyülekezetépítés leghatékonyabb eszközeivel. A leendő gyülekezeti munkatársak ugyanis változatos gyülekezeti háttérből érkeznek hozzánk, és a rájuk váró szolgálati területek is széleskörű ismereteket és gyakorlati képességeket kívánnak meg tőlük.

A teológiai képzés követi a teológia tudományának klasszikus beosztását. Az Ó- és Újszövetségi bibliaismeret nem csupán az alapvető történetekkel és bibliai részekkel foglalkozik, hanem kitér a Biblia keletkezésének ismertetésére, a bevezetéstani, kortörténeti és teológiatörténeti alapismeretekre, de a nehezen érthető igehelyek magyarázatát sem hagyja el.

Az egyháztörténet nagy vonalakban végig veszi az apostoli idők ősegyházának jellegzetességeit, a középkori egyház-berendezkedést, a reformáció korának vívmányait, a felvilágosodással bekövetkező szemléletváltást és megérkezik napjaink egyházához.

Evangélikus egyházunk mai helyzetének és szolgálati területeinek ismertetése szintén lényegi részét képezi a felkészítésnek. A magyar, német szlovák hátterű, városi és vidéki, kis és nagy, tömb- és szórványgyülekezetek struktúrája ugyanis más és más szolgálati lehetőséget illetve lelki és társadalmi felelősségvállalást igényel. Az evangélikus iskolák, szociális intézmények mint a szolgálat sajátos területei jelennek meg a képzés során.

A lelkészi munka hathatós segítőiként a gyülekezeti munkatársaknak pasztorálpszichológiai alapismeretekre is nagy szüksége van a szolgálatukban, ezért antropológiai, lélektani felkészítést is kapnak és rálátást az egyes kegyességi irányzatok jellegzetességeire.

Nemcsak a magyarországi kisebbségi helyzet miatt tartjuk fontosnak, hogy a képzés résztvevőinek mélyítsük az ökumenikus ismereteit. Világviszonylatban is azt látjuk, hogy a keresztényeknek szükséges összefogniuk ahhoz, hogy láthatóan és hathatósan meg tudjanak jelenni az adott társadalomban, és a keresztény értékek mentén azt formálni tudják. Az ökumenikus mozgalom és annak eredményei mind helyi, mind országos vagy világszinten példaértékűek.

E világméretű mozgalom viszont nem lenne érthető a más felekezetek és vallások ismertetése nélkül. Az egyházrajz során kitérünk a katolikus és református egyház, illetve a szabadegyházak és az unitarizmus sajátosságainak részletes ismertetésére. A hit gyülekezete, a Jehova tanúi és a szcientológia közössége mint a keresztény gondolatiságra alapozott elhajlások és szélsőségek sem maradhatnak említés nélkül. A világvallások tárgyalása során elsősorban a Magyarországon is jelen levő vallásokra térünk ki: zsidóság, iszlám, Krisna-tudat, buddhizmus.

A képzés bibliai alapja

Már az Ószövetségben megtalálhatjuk a szervezetté (néppé) válás első lépései között a sajátos feladatokra kijelölt munkatársak szolgálatba állítását (2Mózes 18,13–27). Mózes az apósa, Jetró főpap javaslatára embereket állít száz, ötven és tíz ember fölé, hogy segítsék munkáját. Ezzel meg tudja őrizni a vezetői feladatok ellátásához szükséges erőt, éberséget és felkészültséget, munkatársai pedig gondoskodnak arról, hogy a felmerült nehézségeket a lehető legegyszerűbben, helyi szinten oldják meg.

Az Újszövetségben elsődleges példaként áll előttünk Jézus, amikor kiküldi a tizenkettő és hetvenkettő tanítványt (Mt 10,1–10; Lk 10,1–12). Kettesével indítja őket útra, hogy osztozzanak azok életében, akikhez küldettek, életükkel példát adjanak, gyógyítsák a betegeket és Jézus tanítását adják tovább.

Az apostoli levelekben a szolgálat összetettsége és a szolgálattevők egysége kerül előtérbe (1Kor 12,1–31), amikor Pál apostol rámutat arra, hogy bár a kegyelmi ajándékok, a szolgálat területei, az isteni erő megnyilvánulásai egyénenként különbözőek lehetnek, de Isten, aki a szolgálattevőkben működik ugyanaz. Egy test tagjai vagyunk, mégpedig Krisztus testének tagjai, ezért nincsenek alacsonyabb vagy magasabb rendű szolgálatok, hanem kölcsönös egymástól függés és együttműködés. Minden egyes részterületen dolgozó a saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga és az egyház növekedéséről (Ef 4,11–14).

Péter apostol első levelében olvashatjuk az egyetemes papság reformátori elvének bibliai megalapozását (1Pt 2,9–12): „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.”

A szolgálat területei

A képzésben résztvevők háromféle irányultságra nyernek sajátos indíttatást:

a) Hívogatás, számontartás. A gyülekezeti munkatársak segítik a lelkészt a gyülekezeti tagok felkutatásában, az istentiszteletre és az egyéb gyülekezeti alkalmakra hívogatásban, híd szerepet töltenek be a gyülekezeti tagok és a lelkész között, a lelkész számára jelzik, ha valaki kórházba kerül stb. és lelkipásztori beszélgetésre, szolgálatra van szüksége.

b) Diakóniai segítés. A gyülekezet élete nem csupán a szűk értelembe vett istentiszteleti szolgálatra szorítkozik, de a hétköznapok istentiszteletként való megélésére is. Ez utóbbi terület kiemelt alkalma a felelősségvállalás egymásért és a gondoskodás az elesettekről. A gyülekezeti munkatársak rendszeresen vagy alkalmanként, de spirituális biztatással szolgálnak a rászorultak között.

c) Lelkigondozás. Luther teológiai gondolkodásában is fontos hely jutott a testvéri beszélgetésnek, mely különböző élethelyzetekben nyújt pótolhatatlan segítséget a hívő életútján, amikor Isten akaratát kutatja, vagy bátorításra van szüksége.

A gyülekezeti munkatársi képzésen résztvevőkkel tudatosítjuk, hogy személyük – vélhetően – melyik segítő munkatársi szolgálatra lehet a legalkalmasabb. Esetleg mely területen formálódhat, fejlődhet tovább. Ez az önismereti munka és személyiségfejlesztés az alapszintű vezetőképzés lényeges része. Módszertanilag személyes beszélgetésben történik az előadók, a képzésvezető vagy a gyülekezeti lelkész bevonásával.

A három közül bármelyik terület mellett köteleződik el a résztvevő, a választott szolgálati területéhez kapcsolódóan évi két alkalommal továbbképző konzultáción vehet részt a későbbiekben. E konzultációkon a személyes felelősség ébresztése gyakorlatban szimulált élethelyzetek elemzésével és irányított beszélgetésekkel történik.

A képzés keretei

A képzés háromszori háromnapos bentlakásos együttlétben valósul meg Piliscsabán, a Béthel Evangélikus Missziói Otthonban. A továbbképzések is itt zajlanak. A személyiségfejlesztésre és az alapszintű vezetőképzésre az együttlakás kiváló alkalmat teremt, ahogy a kötetlenebb tapasztalatcserére és azok értékelésére is. Természetesen adódnak bonyolult helyzetek, összetett problémák, mely esetekben a képzésvezető személyes lelkigondozást végez a tanfolyam ideje alatt. A napokat rövid áhítat keretezi az együttlét elején és a nap alkonyán.

Az ország több területén is szerveztünk és jelenleg is szervezünk kihelyezett képzéseket hasonló tematikával és célkitűzéssel: Békéscsabán, Nyíregyházán, Győrött, Sopronban, Miskolcon, Pápán, Bakonycsernye-Súron, Pakson. Eddigi tapasztalataink szerint e kihelyezett, gyülekezetekben szervezett képzések fokozott érdeklődésnek örvendenek.

A csoportok létszáma 25-60 fő között van. A résztvevők többsége friss nyugdíjas, de aktív dolgozók és idősebbek is találhatók közöttük. Iskolai végzettségük szerint a többség középfokú érettségivel rendelkezik, de vannak általános iskolát, vagy éppen főiskolát és egyetemet végzettek is a jelentkezők között.

Előadók, szolgálatvégzők

A képzés előadói között megtalálhatjuk az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológiai tanárait, docenseit, de az egyes területek szakértőiként, gyakorlat- vagy csoportvezetőként lelkészek, egyházvezetők, vendégelőadók, pszichológusok, helyi lelkészek és esperesek is bevonódnak a munkába.

A tanfolyam ideje alatt a helyi lelkészek megbízása és felügyelete mellett szolgálati feladatot is kapnak a résztvevők, melynek tapasztalatait megosztják, közösen értékelik, a nehézségeket pedig kisebb munkacsoportokban dolgozzák fel.

Külföldi modellek és hazai alkalmazásuk

a)     A német modell

A gyülekezeti munkatárs tíz család lelkigondozására kap megbízást, lehetőleg lakóhelye környezetében. Alaposan megismeri környezetüket, és személyes kapcsolatot alakít ki a mintegy negyven evangélikussal. Felajánlja a lehetőséget, hogy hozzá fordulhatnak nehézségeik, kéréseik esetén.

A gyülekezet lelkészi hivatalában kialakított címjegyzék segíthet különböző mesteremberek ajánlásában, vagy más kapcsolat kiépítésében (fogorvos, ügyvéd, pszichológus, könyvelő stb.) A nevezett személyek megbízható keresztény szakemberek, akik tisztában vannak azzal, hogy a híveknek őket ajánlják.

Példaként hadd említsem, hogy egy brémai 2600 lelkes gyülekezetnek 200 alapvégzettségű gyülekezeti munkatársa van. Van, akiket erre a feladatra a választott lelkész supervisorként kísér, támogat, tanácsol és biztat. A gyülekezetben két fajta istentiszteleten (egy hagyományos és egy modern zenés együttlét igehirdetéssel és úrvacsorával) összesen 900 fő vesz részt. A gyermekeknek külön alkalmat tartanak a felnőttekével párhuzamosan. A munkatársak személyiségfejlesztése és vezetői kísérése állandó jelleggel folyik. Ennek a modellnek a kiépítése mintegy tíz évet vett igénybe és továbbra is szüntelen szervező feladatot jelent a lelkész számára.

b)     Az amerikai modell

Houston négymillió lakosú nagyváros Texas államban. A város központi gyülekezetének 900  aktív tagja van. Három istentiszteletet tartanak a hétvégén, ahol 600 személy vesz részt a három alkalmon együttvéve. A gyülekezetnek két lelkésze és 16 fizetett alkalmazottja van (kántorok, karvezető, könyvtáros, gyermek és ifjúsági munkások, kerékpár és autó eladó s kölcsönző, ápolónővér, az egyházi alkalmak idején gyermekekre felügyelők, vendéglátók stb.), és naponta számos alkalmat tartanak. A gyülekezet Melanchthon-házában tudományos kutatómunka is folyik.

Mintaértékű munka folyik a gyülekezetben. Ünnepélyes, igényes zenei betétekkel gazdagított minden istentisztelet, melyekre sokan akár 100 km-t is utaznak vasárnaponként, minden alkalommal tea és kávé fogadja híveket, istentisztelet után pedig legalább egy órát egymással beszélgetnek, a szociális kapcsolati háló kitűnően működik a közösségen belül. Az egyház úgy jelenik meg, mint a megbízható emberek közössége, ahol egymásra lehet építeni. A civil társadalom felől nézve az egyház munkaadó is, így megéri fenntartani a híveknek és a társadalomnak is.

c)      Hazai példák fejlesztése

Nem írhatjuk fel receptre az általánosan ajánlható típus-megoldást. A gyülekezet adottságaitól, szórványhelyzetétől és személyi feltételeitől épp úgy függhet a módszer működőképessége, mint a helyi lelkész hozzáállásától és képességeitől.

Az elmúlt évek egyik legfontosabb felismerése, hogy napjainkban egyedül nem képes a legjobb lelkész sem a mindent kihozni a gyülekezetből, ehhez feltétlen munkatársakra van szüksége, a hivatali segítőkön (felügyelőn, kántoron, gondnokon és pénztároson, könyvelőn) kívül. Egyedül nem megy – mondja a közismert sláger, mely ma az egyházban talán a legérvényesebb igazság teológiailag nézve is: csak Jézussal és követőivel.

A képzés során nyert másik lényegi tapasztalat: minél több testvér végez feladatot a gyülekezetben, annál inkább magukénak érzik a közösséget. Gondolhatunk itt az ApCsel 6. Fejezetére is, ahol Lukács, az orvos leírja: megnövekedett a feladat, az asztalok körüli szolgálatra választottak hét férfiút, hogy a többi tanítványnak maradjon ideje az Ige hirdetésére. S megnyugodtak a kedélyek, mert így tudtak törődni a özvegyasszonyokkal is. Imádsággal és kézrátétellel elindították a hét férfiút a diakóniai szolgálatra. Amiért időt és energiát áldozunk, azt fontosnak tartjuk. A gyülekezeti munkatársképzést is értelmezhetjük így napjainkban.

Ma minden feltétel adott ahhoz, hogy felvegyük filmre az istentiszteletet és DVD lemezen elvigyük a betegeknek. Vagy éppen képekkel illusztráljuk az igehirdetést, esetleg zenével színesítsük. A technikai eszközöket pedig kezelheti egy ifjú. Mivel még nem folyik lektorképzés egyházunkban, de már egyre több gyülekezetben vannak felolvasók, ezért a munkatársképzésen erre is gondoltunk, és beiktattuk a programba. Itt is szempont, hogy minél többen szolgálnak az istentiszteleten, annál több az elkötelezett résztvevő – a hozzátartozóikat nem is számolva (például a nagymamát, aki az unoka szolgálata miatt jönnek el a templomba.

Külön érdemes felhívni a figyelmet az egyházi gimnáziumokban tanulók személyére, akik bőséges ismerettel rendelkeznek keresztény hitünkről, s más fiatalon alkalmassá válnak egy-egy szolgálatra. Egyházi alkalmazottainkat is érdemes megszólítani és rájuk feladatot bízni.

Az egyházi zene megszólaltatása is feltétlen szükséges egyházi alkalmainkon. Változatosan klasszikus és könnyű zenei darabok egyaránt előadhatók. Ezek mint mazsola a kalácsban, jobb ízűvé tehetik az istentiszteletet.

Munkatársképző alaptanfolyamot egyes intézményeinkben is szervezhetünk érdeklődő és a gyülekezetépítésbe szívesen bekapcsolódó tanárok s egyéb alkalmazottak részére. Miután az alapképzés jelentős teológiai ismeretet is nyújt, nemcsak pusztán érdeklődésből, de az egyházi iskolában munkájuk színvonalasabb és igényesebb végzése érdekében is kívánatos lehet a részvételük.

Minden dolgotok szeretetben menjen végbe (1Kor 16,14) – figyelmeztet Pál apostol abban a levélben, amelyben nem sokkal előbb a szeretet himnuszát küldi a korinthusiaknak. Más szóval: egyedül a szeretet épít, Isten szeretete. Ezt szabad tovább sugároznunk. Nagy kitüntetés ez, mely egyedül az ember kiváltsága, minden emberé.