I. A reformáció
terjedésének és virágzásának kora (1530–1671)
Az
első magyar reformátorok az egyik legsürgősebb feladatuknak az Újszövetség,
majd a teljes Biblia és Luther Márton Kis Kátéja magyar nyelvű fordításának
elkészítését tartották. Másik kiemelt vállalásuk az iskolák alapítása volt.
Dévai (Bíró) Mátyás, Stöckel Lénárt és Honterus János főként a Dunántúlon, a
Felvidéken és Erdélyben tevékenykedtek. A protestáns iskolaszervezés ebben az
időben igazi sikertörténetnek volt tekinthető, melynek egyik alappillére a
peregrináció volt, vagyis a magyar diákok külföldi egyetemekre látogatása.
A reformáció azt eredményezte, hogy hamarosan
huszonkettő nagyobb gimnázium, negyven kisebb gimnázium, ötvenegy falusi
iskola, húsz magániskola jött létre. Mecénások, előkelő urak saját költségükön hoztak
létre iskolákat, a többi iskola valamilyen közösséghez (egyházközséghez,
városhoz) kapcsolódott. A 16. század második felétől számos evangélikus fő- és
köznemesi család tartott fenn iskolát: a Perényi, Illésházi, Batthyány,
Horváth-Stansits, Révay, Balassa, később a Berzeviczy, Okolicsányi,
Szent-Ivány, Görgey és Máriássy családok.
A katolikus iskolákat és a protestáns
iskolákat részben hasonló rendszer jellemezte: a tanrend, a tantárgyak egymásra
épültek, nyugat-európai mintákat követtek, a tanáraik többnyire külföldi
egyetemeket végeztek, a filozófiaoktatás a teológiára való előkészítést
szolgálta stb. A különbséget a tankönyvek kiválasztásában, a katolikus és
protestáns értelmezésekben, valamint a katolikus iskolarendszer
központosítottságában és a protestáns iskolák regionális szervezettségében
találhatjuk meg.
Az evangélikus iskolák kezdetben főleg
a német humanista iskolatípushoz igazodtak és Philipp Melanchton wittenbergi
iskolarendszerét követték. A magyar iskolák (kollégiumok és líceumok) hamarosan
az európai szellemi élet vérkeringésének részei lettek. Közülük a
legkiemelkedőbbek Brassóban (1550-től), Sopronban (1557-től), Pozsonyban
(1656-tól), Lőcsén (1588-tól, majd 1688-tól), Késmárkon (1682-től, majd
1703-tól), Eperjesen (1667-től, majd 1723-tól), Bártfán (1539-től) működtek.[1]
A külföldön tanult, magasan képzett
teológus-tanárok mellett az alapfokú oktatásban alig képzett iskolamesterek találhatók.
Az iskolamesterek általában a kézműves, iparos tevékenységük kiegészítéseként
vállalták a tanítást. A hazai nyomdák felvirágzása is éppen a
tankönyvnyomtatásnak köszönheti fellendülését az említett városokban.
E kezdeti időszakban még gyakran összemosódott
a lelkészi és a tanítói hivatás. A szószékhez vezető út általában a katedrán
keresztül vezetett.
II. Az
elnyomatás kora (1671–1777)
A
17. században a protestáns iskolák működését jogszabályilag igyekeztek
korlátozni. Az 1715. évi LXXIV. törvény egyértelműen megfogalmazta az iskolák
feletti felügyelet kizárólagos királyi jogát. Bár e törvényt nem sikerült
érvényre juttatni a felügyelet rendszer kidolgozatlansága miatt, amelyen
keresztül a királyi jog gyakorlása megvalósulhatott volna. Az 1723. évi LXX.
törvény már hozott némi változást, ugyanis az iskolák és alapítványok felügyeletét
a királyi Helytartótanács hatáskörébe utalta.
Az egyház érdekeinek hivatalos
képviseletére először 1758-tól került sor, ekkor választották meg báró Zay
Péter személyében az első egyetemes egyházi és iskolai felügyelőt (Fabiny 23. o.).
A nehézségek ellenére a 17. század
második felében megkezdődött a líceumok rendszerének kiépítése. A líceumokban
filozófiai és teológiai oktatás is folyt, bár ezek elsősorban papnevelő
intézetek voltak.
A 18. században a katolikus reformáció
következtében némileg visszaszorultak az evangélikus iskolák, bár továbbra is eredményesen
működött a selmecbányai, a körmöcbányai, a kassai, a besztercebányai és az
osgyáni iskola. A 18. század egyúttal a pietizmus szellemi irányzatának is a
százada, amely célul tűzte ki maga elé, hogy elérhetővé tegye minél szélesebb néptömegek
számára az iskolai oktatást. Ennek az irányzatnak legkiemelkedőbb alakja Bél
Mátyás volt, és tanítványai: Martl János, Tomka Szászki János és Benczúr
József. Az élénk pedagógiai tevékenység eredményeképpen Bárány György győri
konrektor lefordította August Hermann Francke Oktatás a gyermeknevelésről című pedagógiai írását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése