Korányi András: Együtt vagy egymással párhuzamban? A paritás elve az evangélikus egyházban

 (...)

A paritás rendje evangélikus egyházunkban

A paritás hagyományának a hátterében mindenekelőtt a közép-európai reformáció során kialakult patrónusi rendszer húzódik meg. Ennek a lényege az volt, hogy a vallásfelekezeti hovatartozást a világi felsőbbség döntése határozta meg az „azé a vallás, akié a föld” (cuius regio, eius religio) elve alapján, amelyet először az 1555-ös augsburgi vallásbékében mondtak ki, és a későbbiekben többször – például a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békében (1648) – meg is erősítettek. Ezzel az uralkodók és földbirtokosok köre (illetve a külön jogokkal rendelkező városok) hozzájutottak az egyházra vonatkozó patrónusi jogokhoz. Amíg a katolikus egyház nemcsak megőrizte, hanem meg is erősítette egységes és hierarchikus belső szervezetét a reformáció után, addig a protestáns egyházak életében különösen is döntő befolyáshoz jutottak a világi patrónusok.

Az egyház kormányzásában és fenntartásában a világi felsőbbség összetett viszonyba került mind a lelkészekkel, mind a gyülekezetekkel. Hitvalló állhatatosságuk (vagy állhatatlanságuk), politikai és anyagi támogatásuk (vagy önös szándékaik) a patrónusi rendszeren keresztül közvetlenül is érintették az egyházakat.

A részekre szakadt 16-17. századi Magyarország zilált politikai viszonyai között, ahol az 1610-es zsolnai zsinat létrehozta az evangélikus egyházkerületek rendszerét, ennek a világi pártfogásnak különösen is felértékelődött a szerepe és a mozgástere mind a gyülekezetek, mind a nagyobb területi egységek szervezésében, védelmében. Ha a paritás szabályozott rendszerének megszilárdulását tekintjük, mégis egészen a 18. századig kell várnunk. Különösen az 1707-es rózsahegyi zsinattól fogva lehetünk tanúi annak, hogy miként alakult ki az egyházkormányzás szintjein a paritásos vezetés, azzal a talán meglepő észrevétellel, hogy a nemlelkészi elem befolyása az egyházszerveződésre és az egyházi életre gyakran nagyobbnak bizonyult, mint a lelkészeké, püspököké. Az 1791-es pesti zsinattól kezdve a paritás szabályszerűen alkalmazott elvét láthatjuk érvényesülni – például a rózsahegyi zsinattal ellentétben, ahol a zsinatnak még nem volt lelkészi vezetője! (Zoványi 2004)

A folyamatos történelmi viharok azóta is zajló históriájából a lelkészi és nemlelkészi tisztségviselők egész sorát lehetne említenünk az áldozatvállalás és hitvalló helytállás példáiként, ugyanakkor például a szocialista diktatúra nemcsak a lelkészi körben történt választásokat kontrollálta, hanem többször is súlyosan beavatkozott a külső politikai nyomásra választott nemlelkészi tisztségviselőkön keresztül az egyház életébe, tudatosan kihasználva a paritás rendszeréből eredő lehetőségeket is. Ez a 18. században rögzült, mégis gyakran kényes és törékeny paritásos egyensúly határozza meg máig is gyülekezeti és egyházkormányzási rendszerünket. Fontos kiegészítés azonban, hogy az országos egyházi adminisztrációnak a 20. század során fokozatosan kialakult szervezetét nem a hagyományos paritásos gyülekezet- és egyházkormányzási rendszerben kell értelmeznünk, hanem inkább olyan elemként, amely annak hátterében végzi segítő szakmai munkáját.

A paritás kultúrája

A Magyarországi Evangélikus Egyház törvényei ma is rögzítik a lelkészek és nemlelkészek egyházi szolgálatának kereteit és szabályait az egyházközségben, az egyházkormányzás gyülekezetekre, illetve egymásra épülő rendszerében, és az intézményi keretek között. A jogszabályok megfogalmazásában természetesen tükröződik a paritással kapcsolatban elvárható magatartás, hozzáállás is – példaként idézzük az egyház alapját jelentő gyülekezetek elnökségére vonatkozó előírást: „Az egyházközségi elnökség tagjai a lelkész és a felügyelő, akik együttes joggal és felelősséggel vezetik és képviselik az egyházközséget, és annak összes ügyeit egyetértőleg intézik…”

A törvényi megfogalmazás alapján is érezhetjük, hogy a közös szolgálat nem pusztán jogszabályi vagy szervezeti kérdés, hanem jelentős emberi, közösségi és evangéliumi-hitbeli kultúrát is feltételez. Annak az egyszerű ténynek a tudomásul vétele, hogy az egyházban kezdettől fogva a lelkészi (nyilvános igehirdetői) szolgálat és a nemlelkészi aktív részvétel együttesen jelentette a missziói parancs betöltését, már önmagában is feltételezi ezt a kultúrát. Ez ugyanis egyszerre jelenti és feltételezi az Isten népe, gyülekezete iránti szeretetet, Jézus Krisztus egyházfőségének az elfogadását, valamint a belső, személyes elhívás kölcsönös megbecsülését az egyház közösségi rendjében. Ezekre épül aztán az a külső elhívás, amelyre alapozva megbízatásainkat is kapjuk. (...) A jézusi tanítványság megélésének ez az egyetemes tapasztalata éppen az evangélikus hagyományban formálódott olyan közösségi renddé, ahol a lelkészi és nemlelkészi jellegű szolgálatvégzésre nemcsak a lehetőség nyílt meg, hanem e két körhöz tartozó egyháztagok hitéletét és egyházi tevékenységét az evangélikus identitás egymástól elválaszthatatlanul, alapvető elvárásként egymáshoz is forrasztotta.

Az együttes szolgálat teológiai alapjai mellett gyakran jelentkező feszültségek azt is jelzik, hogy a paritásos együttműködés és gyakorlati feladatvégzés általánosan is jelentős nyomás, próbatétel alatt áll manapság. A szolgálatvégzéssel együtt járó erkölcsi, jogi és egzisztenciális felelősség – legalábbis gyakorlatilag – legtöbbször nem azonos módon terheli meg az érintetteket. A gyülekezetekben – és e tekintetben lényegében az egyházkormányzás különböző köreiben is – a lelkészi jogviszonyban állók mind munkavégzésükben, mind egzisztenciájukban közvetlenül viselik a közös döntések következményeit, mely messzemenően feltételezi a nemlelkészi szolgatársak erre fordított figyelmét, közösségvállaló felfogását, felelős magatartását.(...)

Paritás a nevelési és oktatási intézményekben

Megkerülhetetlen manapság az is, hogy a paritás kérdéséhez evangélikus intézményeinkre, elsősorban iskoláinkra nézve is észrevételeket tegyünk. Az oktatási-nevelési intézmények egyrészt fenntartói minőségben találkoznak az egyházzal, másrészt viszont az iskolalelkészi – és részben a hitoktatói – szolgálatvégzésen keresztül. Ennek alapján mindenképpen indokolt feltennünk a kérdést, hogy milyen formában érvényesíthető a paritás elve az iskolai rendszerben?

Mindenekelőtt azt kell világosan kimondanunk, hogy az evangélikus egyháznak a paritásban, illetve annak biblikus teológiai felfogásában semmiféle különbséget nem jelenthet, hogy a lelkészi és a nemlelkészi szolgálatvégzés egymáshoz rendelése gyülekezetben, vagy éppen más szervezeti formában, például egy iskolában valósul-e meg.

Amennyire köti a gyülekezeti lelkészt és a gyülekezet tisztségviselőit és tagjait az egymáshoz kötött szolgálat elvárása, nem lehet ez másként az iskolavezetés és tantestület, valamint az iskolalelkész viszonyában sem – legalábbis ami a közös egyházépítő szolgálatot illeti. Példaként említhetjük, hogy az intézményvezető jogi és egzisztenciális felelőssége elvi szinten számos tekintetben párhuzamba állítható a gyülekezeti lelkészek helyzetével. Így az egyházi rend paritásos modelljének realizálásában aligha fogadható el olyan megfontolás egy evangélikus egyházi intézményben, amely gyakorlatias érveket felvonultatva iparkodik igazolni ezen elv megvalósíthatatlanságát, illetve a megvalósítására irányuló törekvés mellőzését, korlátozását, hierarchikus megmerevítését. Ezeknek az intézményeknek éppúgy, mint az evangélikus egyházszervezetnek jó példával kell elöl járniuk abban a közösségi és egyházépítő rendben, amely feltételezi a külső – szervezeti és jogi – elhíváson túl a belső elhívásból fakadó elkötelezettség erejét és kultúráját is.

A jó és rossz tapasztalatok sora erősíti meg ezen a téren a további párbeszéd szükségességét, hogy ez a közös erőfeszítés a feladatkörökben ugyan különbözve, de a közös szolgálatban mégis egymás mellé rendelve valósuljon meg. (...)