Krámer György: Mitől evangélikus egy oktatási intézmény?

Személyes

Az aszódi Országos Evangélikus Pedagógustalálkozón egy mondatban említettem már, meghatározó élménye volt az életemnek, hogy egyházi gimnáziumba járhattam. A pannonhalmi bencéseknél eltöltött négy évem alapvető, az életemet meghatározó élmény, amely az öregdiák kapcsolatokon, a régi tanáraimmal tartott élő kapcsolaton keresztül még most is tart. Igen, öröm volt magyar-irodalom órára beülni Korzenszky Richárd atya óráira és öröm volt történelmet tanulni Várszegi Asztriktól, akik ma a tihanyi és a pannonhalmi apátság vezetői. De az is megérintette az embert, ha azon a folyosón várt a fizikaterem előtt az órára, ahol annak idején Jedlik Ányos is sétálgatott. Mindebből azt hozom most ide, hogy élettapasztalatom van arról, hogy egy egyházi gimnázium lehet jó. Lehet életre szólóan meghatározóan jó élmény.

A személyes adatokhoz fontos lehet még az is, hogy tizennyolc éven keresztül gyakorló lelkészként az evangélikus egyház gyülekezeti életét, esperesként, püspök-helyettesként az egyház kormányzat színterét is megismerhettem.

Feleségemmel, Pángyánszky Ágnessel, aki most az Evangélikus Hittudományi Egyetem lelkésze, három gyermeket nevelünk, akik egyszerre születtek, és éppen most lépnek be a kiskamasz korba. Nekik köszönhetően a neveléssel kapcsolatos tapasztalataim napról napra bővülnek.

Mitől evangélikus?

Ha az evangélikus oktatással kapcsolatos hitvallásomat kellene megfogalmaznom, akkor ezt úgy teszem, hogy megpróbálok válaszolni arra a kérdésre, hogy mitől lesz vajon evangélikus egy gimnázium?

Abban ugyanis biztos vagyok, hogy nem csak az ott tanuló evangélikus tanulók százalékos arányától, bár ez is fontos, és sok mindent meghatároz. Abban is biztos vagyok, hogy nem a kötelező áhítatok heti számától, bár ezek az áhítatok is fontos lenyomatot hagynak a diákokban, remélhetőleg jó értelemben.

A meghatározó szerintem minden esetben a pedagógusok személye, személyisége. A tanítás ugyanis nem információk átadása csupán, hanem olyan folyamat, ahol az egyik ember csiszolja a másikat: a pedagógus alakítja a gyerekeket és természetesen viszont. Ki az, aki emlékszik még a Kis növényhatározó növényeinek latin nevére? Én már csak egyre emlékszem, a Cucurbita Pepóra, azaz a tökre, ugyanis a felelések végén legtöbbször ezt harsogta jó emlékű biológia tanárom. Az információ fontos, át kell adni, de ami maradandó az az iskola által is formált személyiség.

Egy evangélikus oktatási intézményben formálódó személyiségnek véleményem szerint három ismertető jele van. Éppen ezért magának az oktatási intézménynek is ugyanezt a három ismertető jelet kell felmutatnia.

Az evangélikus diák legyen nyitott arra a világra, amelyben él; legyen nyitott önmagára, akivel együtt kell töltenie élete idejét; és legyen nyitott arra a Teremtő Istenre, aki a létezést, az ő létezését is lehetővé tette.

Azt gondolom, ez a hármasság óriási erő.

Nyitott a világra. Azt jelenti, hogy lássa meg ennek a világnak a csodálatos sokszínűségét, és növekedjék. Folyamatosan növekedjék az a képessége, hogy ebben sokféleségben és ezzel a sokféleséggel együtt tudjon élni. Ismerje fel, hogy minden tantárgy ugyanerről a világról beszél, és nem elszigetelt tananyagok külön kis szeleteivel kell birkóznia. Közben érjenek meg benne olyan képességek, mint a tolerancia, a szolidaritás, a felelősségtudat, a tisztelet. 

Nyitott önmagára. Azt jelenti, hogy van bátorsága feltenni azt a kérdést: ki vagyok én? És van bátorsága keresni a saját válaszait erre a kérdésre.

„Tudom, mi a tejben a légy,

Tudom, ruha teszi az embert,

Tudom, az uj tavasz mi szép,

Tudom, mely gyümölcs merre termett […]

Mindent tudok hát, drága Herceg,

Tudom, mi sápadt s mi ragyog,

Tudom, hogy a férgek megesznek,

Csak azt nem tudom, ki vagyok.”

Francois Villon Apró képek balladája megkapóan vall arról a titokról amely mindannyiunkat foglalkoztat egy életen keresztül, és amely titoknak a fejtegetése boldogulásunk, boldogságunk záloga.

Nyitott a teremtő Istenre. Hiszem, hogy a hit ajándék. Nem tanulható, nem átadható, nem is nevelés kérdése. Az élő hit Isten ajándéka. De az Istenre való nyitottság átadható, tanítható, nevelhető képesség. Magam a hitemet nem feltétlenül a lelkészcsaládba születés természetes következményeként éltem meg. Isten felé Ady Endre versei tettek nyitottá. A filozófia bátor kérdései vezettek el hozzá. Istenre nyitottá válhat az is, akinek semmi köze az egyházhoz, az is, akire akár pedagógusként, akár gyermekként „rászakadt” egy egyházi fenntartó. Az Istenre nyitottság egy képesség, amely tanítható, és amely nélkül végtelenül szegényebben éli az ember az életét.

Ilyen tehát a diák, az evangélikus oktatási intézmény diákja, aki nyitott a világra, önmagára, és a teremtő Istenre. És ez lehetne az evangélikus oktatási intézményben tanító pedagógusról alkotott pedagóguskép is. A pedagóguskép, amely ma nincs, nem létezik, sem a társadalom, sem a családok szintjén, de talán még a szakma szintjén sem. Nem tudom, csak sejtem, hogy egy olyan közegben, ahol a pedagógusoknak pillanatról pillanatra változik a jobbra át és a ballra át, nehéz lehet mindez. Leginkább az együttérzés fogalmazódik meg bennem kívülállóként, és drukkolok az iskoláknak, a pedagógusoknak, már csak azért is, mert mindhárom gyermekem most kezdi tanulmányait egy evangélikus oktatási intézményben.

E hármas után bárki kérdezhetné, hogy akkor pontosan mitől protestáns, mitől evangélikus mindez?

Ezért a „recepthez” adjunk még egy összetevőt, egy protestáns elvet, a lutheri teológia egyik lényeges elemét, a Reformáció kulcsgondolatát, amelyet a 2017-es 500. évfordulóhoz közeledve érdemes lenne újra nyomatékossá tennünk. Konkrétan arra az elvre gondolok, hogy a „nem kérdezni, csak elhinni, hinni”-elvvel szemben a reformáció azt állította, hogy az ember képes az önálló gondolkodásra. A „megismerni, értelmezni, kérdezni, megérteni és hinni”-elv reformációi örökségünk, amelyet ápolnunk, őriznünk és továbbadnunk kell.

Az evangélikusság mindig is kisebbség volt a magyar társadalomban. Éppen azért tudott viszont társadalmat alakító tényező lenni, mert nagyjai önállóan gondolkodó, alkotó  emberek voltak. Képzeljük el, ha ma Magyarországon az iskoláinkból jól képzett, nyitott, és önállóan gondolkodó, kérdező fiatalok kerülnek majd ki. Egy dologban biztosak lehetünk: bár az evangélikusság időközben még kisebb lett Magyarországon, ezek a fiatalok alakítani fogják ennek az országnak a jövőjét.

Országos Iroda

Az Országos Irodát a legtöbb intézményvezető úgy ismeri, mint számonkérő, elszámoltató, jogszabályokat, rendelkezéseket és határidőket betartató felettes szervezet. A normatíva-igénylések és -elszámolások, a fenntartói kötelezettségek miatt ez természetes is. Ugyanakkor az irodának van szolgáltatói oldala is.

Ezt a szolgáltatói oldalt szeretném megerősíteni a jövőben. Az egyházi elv ebben az esetben is Mk 9,35 kell, hogy legyen: Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenki szolgája.

Egy korszerű, megbízható, a szolgáltatásait fejlesztő Országos Iroda a cél, amelyik azt tűzi ki céljául, hogy a fenntartói kötelezettségek ellátásaként az oktatási intézmények működésének széles körű, és szakmailag is magas szintű kiszolgálója legyen.

Az a reménységem, hogy már a most induló tanévben is érezhető lesz ez a változás. Az Országos Iroda neve pedig a segítségnyújtás és a szolgáltatás fogalmaival lesz egyenértékű minden intézményvezető számára. Így kérem az intézményekre, azok vezetőire, a diákokra és a közös munkánkra is Isten áldását a 2014-2015. tanévben.