Kezdettől fogva érezhetőek voltak a teológiai
hivatkozásokat is alkalmazó kételyek, melyek a szervezeti gondolkodás mint
olyan érvényességét, hangsúlyát kérdőjelezik meg az egyház egészében. Ebből a
közelítésből a kegyelem, a Gondviselés, a hitmegélés mélysége akkora erő, amelyhez
képest pótcselekvés, felesleges világiasság a szervezeti szempontok
érvényesítése az egyház életében.
Kiélezhető volna persze ez a vitahelyzet néhány kérdés
felvetésével: Miért kellene betartanunk az alany-állítmány egyeztetés vagy a
múlt idő jelölésének kettős „t”-betűs nyelvtani szabályát, amikor tanúságot
teszünk Jézus Krisztus mellett? Ha a teremtő Úristen dicsőségére templomot
építünk, miért hagyjuk, hogy a statika törvényszerűségei gúzsba kössék
fantáziánkat? Az imádság és a szeretettel teli odaadás mellett nem hívunk-e
vajon orvost is beteg családtagjainkhoz? Magyarán, ha az egyház a
krisztusi-testvéri közösséget szervezeti működéssel valósítja meg, hogyan
lehetne mentesíteni magunkat attól, hogy megfeleljünk a szervezeti
professzionalizmus követelményeinek is?
Polarizálás helyett keressük meg inkább a közös alapot a gondolkodásunkban!
Hiszen azt mindannyian kétségek nélkül elfogadjuk, hogy jobb stratégát
Jézusnál, jobb stratégiát a Szentírásnál nem találhatunk. Ezért, ha a
szervezeti válaszainkat krisztusi teológiai elvekből vezetjük le, akkor a
minket összetartó bizonyságtételnek megfelel a törekvésünk. Fabiny Tamás püspök
tanulmánya bemutatja ezt a megalapozást, amelyből látszik, hogy biblikus és
hitelvi a szervezetfejlesztésünk valamennyi gondolata.
Mint ahogyan biblikus és hitelvi az odafordulásunk is a
minket körülvevő és bennünk kavargó jelenkori valóság adottságaihoz,
kihívásaihoz, amikor az egyes szervezeti lépésekkel küszködünk. „Tegyetek
tanítvánnyá minden népet” – vagyis itt és most cselekedjetek. A hic et nunc kemény és mellőzhetetlen
követelménye határozza meg Krisztus követőinek cselekedeteit az elmúlt két
évezredben, s ez alól nincs az a misztifikáció, amellyel kibúvót találhatnánk.
Nehezen képzelhető el, hogy mindebben ne értenénk egyet
valamennyien az egyházban – a stratégiáról alkotott eltérő vélemények mögött
ezért valójában nem hitelvi vagy teológiai nézetkülönbségek vannak, hanem
nagyon is evilági felfogásokból eredő vélemények. Nevezetesen, a világi
közfelfogásnak megfelelően az egyházban is sokan vannak, akik nem tartják szakmai-tudományos
kérdésnek a szervezetek működését, a vezetési és döntéshozatali/végrehajtási
megoldások alkalmazását, vagy éppen a tudásátadási módszerek megújítását, az
emberi tényezők figyelembe vételét.
Mindezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert az
evangélikus egyházi és hangsúlyosan az oktatási szervezetfejlesztés
kulcskérdései is ekörül fogalmazhatóak meg. Képesek vagyunk-e elfogadni, hogy ugyanolyan
értéke van a szervezetszociológia, a pedagógia, a szociálpszichológia
szakterületének, mint a nyelvtan, a statika, a gazdaság törvényszerűségeinek? A
tudománytörténet nyelvén szólva, itt valójában a Streit der Fakultaeten zajlik, hasonlóan ahhoz, ahogyan a vajákos
embereket felváltották az orvosok. Természetesen a népi gyógyászat, a sok évszázados
megfigyelések alapján kialakult kezelések is hoztak bizonyos mértékű
eredményeket a gyógyulásban, sőt, ma is gyakran okszerű ezek használata, a
tudományos kutatásokon és protokollokon alapuló orvosi gyakorlat azonban
mégiscsak látványosan és egyértelműen hatékonyabb a betegségek ellenében, az
élet minőségének és hosszának javításában.
Abban kell tehát mindenekelőtt konszenzusra jutnunk, hogy
az egyházat és az egyházi intézményrendszert hajlandóak vagyunk-e a spirituális
tartalmától nem elválasztva, hanem annak evilági gyakorlati keretét egyúttal egy
mai szervezeti létformának is elfogadni, s mint ilyet a szervezeti-stratégiai
professzionalitásnak megfelelően gondozni? A teológiai antropológia
szemszögéből úgy is feltehetjük ezt a kérdést, hogy mi, mai keresztények
különbözhetünk-e, kell-e különböznünk embertársainktól (”különleges anyagból
vagyunk-e gyúrva”) az együttműködések, a csoportérdekek, az eltérő ritmusú vagy
részcélú törekvések kiegyenlítését célzó képességeink terén? Nélkülözhetjük-e a
szekuláris világban létrejövő anyagi forrásokat, a hitmegélés tárgyi és
szervezeti körülményeit, a külvilág megszólításának eszközeit Krisztus
egyházának huszonegyedik századi valóságában? A korai keresztények egyirányú
választ adtak minderre: Pál leveleinek, az egyházatyák tanításainak és
személyes tanúságtételeinek útmutatásait követve evilági hitvallókká,
egyházszervezőkké váltak. Nyilváníthatjuk tévútnak az elmúlt két évezredet,
kereshetjük az esszénusok barlangjaihoz visszavezető ösvényeket, de a
magyarországi evangélikus közösség túlnyomó többsége a ma létező egyház kereti
között őrzi lutheránus hagyományait és igyekszik Krisztushoz eljutni: Jézusban
bízva, a Szentírást követve megfogalmazni egyházunk válaszait napjaink
kihívásaira.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése