Lackner Pál Sámuel: Evangélikus egyházi képletek

Luther fellépése kezdetben egyértelműen eszmei egyházújításként kezelendő, minden szervezeti változtatás szándéka nélkül, ezért 1517. október 31. csupán eszmetörténetileg fordulópont, strukturálisan nem az. A reformáció mozgalomként nem egy központ körül fejlődött, és nem is egy időben. Luther a közép-német terület meghatározó alakja, de az észak-német és a dán területen Johannes Bugenhagen, a svájci németek között Ulrich Zwingli, az Elszászban és Pfalzban Martin Butzer, francia nyelvterületen Kálvin János, a mai Szlovéniában Primož Trubar, Finnországban Mikael Agricola, Magyarországon Dévai Bíró Mátyás és Bornemissza Péter, Erdélyben Johannes Honterus neve fémjelzi az eseménysort.

Két szálon kereshető és keresendő a legkorábbi evangélikus egyházszervezet létrejötteként aposztrofálható esemény: az államegyházjog terén vagy az egyházalkotmányok elfogadásánál. 

Fél évtized sem telik el a reformáció kezdetétől, és már megjelenik az első egyházalkotmány – általánosan a „Kirchenordnung” az elterjedt, a „Kirchenverfassung” lényegesen későbbi kifejezés. Több esetben a hitvallás és a szervezet egységes műben jelenik meg, tehát a belső és külső szabályozás szervesen illeszkedik. Másfél évtized alatt az anyanyelvi és a politikai határokat is többszörösen átlépte az egyházújulás ügye. Nyilvánvaló, hogy a 16. század második évtizedénél későbbre helyezni a kezdőhatárt nem lehet.

Állami illetve regionális szabályozás terén a Német-Római Császárság területén elsőnek a türingiai Nordhausen szabad birodalmi várost kell említeni, ahol 1524-ben egy tanácsi döntéssel csatlakoztak a reformációhoz, alig két évvel az első lutheri szellemben tartott prédikáció után. A reformáció másik kezdőterületén Svájcban hasonló időpontot találunk, a mai Graubünden kanton korábbi államszervezetének kialakításakor: 1524. április 24-én az I. Ilanz-i Cikkely már tartalmaz idevonatkozó utalásokat. Zürich 1525-ben hozta meg hasonló határozatait.

Sokáig egy templomot egyszerre használtak a régi és új rend követői. Mindmáig hatvanöt templom Németországban, negyvenhét Franciaországban (Elzász) és pár tucat Svájcban működik e módon. 1524 óta Bautzenben a Péter-templom az első, jogilag is szabályozott „szimultántemplom”.

Németország ekkor már sok kisállamból illetve önálló városból állt. Ezek viszonyulása a reformációhoz nagyon szórt képet mutat, államberendezkedésük eltérő, ezért egységes egyházszervezet kialakulására esély sem volt (ma sok-sok egyházegyesülés után is húsz önálló tartományi egyház létezik). A feudális állam-berendezettség miatt az uralkodó gyakorolta ez egyházvezetéssel kapcsolatos feladatkört, ebben egy általában lelkészekből és jogászokból álló testület (konzisztórium vagy egyházfőtanács) segítette. Az Augsburgban 1555-ben megkötött vallási béke az uralkodó vallásához kötötte az alattvalókét is. Csak a Vesztfáliai Béke (1648) után szűnt meg ez az automatizmus. Az uralkodó által gyakorolt külső jog (ius circa sacra) mellett a sajátos egyházi felhatalmazást kívánó jogosítványokat (iura in sacra) a testületek, az ordinációs feladatköröket a szuperintendens, a prépost, a főlelkész címet viselő lelkészek töltötték be. Ez az állammal szorosan összekapcsolódó szervezet anyagilag is függött a kincstártól.

A városokban – uralkodó nem lévén –, a választott testületekre (tanács, szenátus) hárultak ezek a feladatok. A konzisztórium sokszor egyúttal a városi végrehajtó hatalommal rendelkező testület is volt, néhány lelkésszel kiegészítve. Szakmai felkészültség hiányában, több esetben a közeli egyetem teológiai fakultása küldött szakértőket vagy szakvéleményt. A központosított irányítás miatt a gyülekezeti önállóság nem alakult ki, hiszen legfeljebb néhány tisztségviselőt választhattak maguk.

Svájcban a kantonális rendszer okozta a sajátos fejlődést, ahol ennél fogva a gyülekezetek önállósága jelentősebb, mint a német evangélikusoknál, bár a felsőbb szintek régiónként eltérnek egymástól. Az angol reformáció felülről elrendelt volt – VIII. Henrik válását nem hagyta jóvá a pápa, ezért a Lutherrel folytatott vitája miatt neki és utódainak adományozott „a hit védelmezője” (fidei defensor) cím ellenére elszakadt Rómától. A címet a jelenlegi uralkodó, II. Erzsébet is viseli. A skandináv és balti (ekkor egyértelműen svéd dominanciájú) fejlődési ágban az anglikán gyakorlathoz hasonlóan, a katolikus szervezet átvételével történt a reformáció. A gyarmatokon folytatott misszió eredményeként létrejött egyháztestek kezdetben az anyaország berendezkedést követték, hasonlóan jogrendszerük többi eleméhez. A függetlenségük elnyerése után sem következtek be jelentős változások.

Az előbbieken csak az I. világháború utáni helyzet változtatott radikálisan: megszűnt a sok német apró államocska, ezért az egyház kezébe vehette saját sorsát. A legtöbb német egyház ekkor vezette be a püspöki (egyházelnöki) irányítást. Az egyházi adózás egységesítése és a központi lelkészi fizetés bevezetése már a diktatórikus időben történt. A második világháború óta számos egyházegyesülés történt.

A magyarországi evangélikus egyházszervezet kialakulása

Magyarországra a reformáció tanítása hamar elérkezett. Már Mohács előtt a német nyelvű városokban kereskedők, katonák, diákok közvetítésével felbukkantak Luther iratai, hamarosan országszerte ebben a szellemben prédikáltak. Mária királyné, (a császár húga) környezetében is számosan rokonszenveztek a reformáció ügyével. A rákosi országgyűlés eretnekként megégettette volna az összes lutheránust. Ezt a török veszély nem tette lehetővé.

Az első években itt is sok templomban zajlottak párhuzamosan az alkalmak, a hitvallásos alap megelőzte a szervezetit. Az Ágostai Hitvallás mintájára létrejöttek a Bányavárosi (Hétvárosi), az Öt (Szabad Királyi) Városi és a Szepességi Hitvallások. A reformáció sajátos következménye a magyar (és még számos európai) nyelv írásbeliségének megteremtése, és az igazi közoktatás alapjának lerakása. (A kolostori iskolák ugyanis csak a szűk elit képzését végezték.) A gyülekeztek életében a patrónusok (földesúr vagy városi tanács) meghatározó volt. A felettes egyházkormányzat nem egységesen épült ki, az egyházmegye hol senioratus (testvériség, vezetője: senior „idősebb”), hol dékánátus (tíz gyülekezet, vezetőjük néha a püspöki jogokat is gyakorolja). Nem a szorosan vett területi elven szerveződtek ezek az egységek, inkább nyelvi alapon, ami nagyjából az adott társadalmi helyzetnek is megfelelt.

Az evangélikus és református irányzatok a 16. század végén elváltak, de közös énekeskönyveket még száz éven keresztül használtak. Az evangélikus egyház kerületei a zsolnai zsinat (1614) után a következő módon alakultak: Dunántúl, Nyitra, Biccse, Breznó, Gömör, Szepes-Sáros. Erdélyben minden evangélikus a szász szervezetbe tartozott, a magyarok is.

Az ellenreformáció hamarosan megkezdte az evangélikus és református szervezet ellehetetlenítését. 1671–81 között köszöntött be a mélypont, a gyászévtized. A gályarabságra küldött prédikátorokon kívül még rengeteg embert száműztek. Az 1681. évi soproni országgyűlésen sikerült a protestáns főuraknak az akkori Habsburg fennhatóságú területen vármegyénként két–két településen, a szabad királyi és a bányavárosokban és a véghelyeken korlátozott istentisztelet-tartási lehetőséget kivívni. Ezek az úgynevezett artikuláris (becikkezett) helyek, melyek általában kisnemesek által lakott, nehezen megközelíthető aprófalvak voltak.

A Rákóczi-szabadságharc alatt bár államegyházjogi szabályozás nem született, a protestánsok mozgástere megnőtt.

A török megszállás után a kiüresedett Dél-Dunántúlra és Alföldre német bevándorlók érkeztek, illetve az ország észak-nyugati részéről szlovák telepesek költöztek. A lakatlan terület nem a tulajdonosnak, sem az uralkodónak nem hoz bevételt, ezért még a vallásszabadság lehetőségét is felkínálták a betelepülőknek. Komoly vita alakult ki, hogy a soproni határozatok hatálya kiterjed-e arra a területre is, amely meghozatalkor még más állam fennhatósága alatt állt. Ennek vetett véget III. Károly király (német-római császárként a VI.), amikor 1731. március 21-én kiadott határozatában mindkét protestáns egyház számára egységes szervezetet írt elő: gyülekezet/megye /kerület. Minden szinten szerepet biztosít a világiaknak is. A kettős elnökség (lelkész és felügyelő) intézménye innen ered, és csak a Habsburg-államok területén terjedt el, hasonlóan az Ágostai Hitvallás említésére az egyház nevében.

1734.október 20-i keltezéssel jelent meg a kiegészítés, ami négy–négy kerületet rendelt mindkét egyháznak. (Ekkor még a Bánát török terület, Horvátországban tilos a protestantizmus, a terület egy része katonai határőrvidék, Erdély közjogilag nem tartozik Magyarországhoz, miközben ott Európában egyedülálló vallásszabadság van.) A református egyház még ebben az évtizedben a bodrogkeresztúri zsinaton megszervezte a négy kerületet (Dunántúl, Dunamellék, Tiszáninnen, Tiszántúl.) Az evangélikusság esetén a Türelmi rendelet utáni gyülekezetalapítások kapcsán alakult ki a négy kerület (Dunántúl, Dunáninnen, Bánya, Tisza). Az ország evangélikusságának egységét jelezte az országos felügyelői tiszt bevezetése. II. József megengedte a templomépítést és a gyülekezetalapítást száz család meglétekor, de a templomoknak még nem lehetett tornya. A korlátozásokat öccse, II. Lipót oldotta fel.

A szabadságharc után az egész magyar közjogi szervezet átalakítását tervezték, ennek során az egyházak is hat–hat kerületet vezettek volna be, ám mire a szabályozás elkészült, okafogyottá vált.

A 19. század közepén a barcasági magyarok – akik eddig a szász egyház tagjai voltak – a magyarországi egyház tagjaivá lettek. A századvégén a nemzetiségi feszültségek miatt a Dunáninneni kerület területi változásokon ment át. Ekkor megszűnt a kerületi alárendeltségű, szabad királyi városi gyülekezetek sajátos jogállása is. Horvát-Szlavónország területe is egyházi szervezetet kapott.

A világháborúk a földrajzi beosztást is jelentősen érintették, a köztes szakaszban épült ki mindenütt a presbiteri rendszer. A demokratikus közigazgatási szervezet elemei a megmaradtak a diktatúrában is, de központi irányítás és formális állami kontroll alá kerültek. 1952-ben a kerületek száma kettőre csökkent. A rendszerváltozás után a zsinati munka újra ismét elkezdődött az egyházban. 2000-től három kerület állt fel, majd 2006-ban a zsinat és a közgyűlés egybeolvadt.

Fábri György: Nemzetközi irányok, hazai stratégia

Törekvéseinkhez erőt ad nekünk, hogy kezdeményezésünk összhangban áll a világ több mint hetven millió evangélikusát összefogó Lutheránus Világszövetség gondolkodásával, hiszen a szervezet 2011-ben fogadta el stratégiai dokumentumát, mely 2017-ig ívelően vázolja fel a keresztény felelősség megélésének főbb irányait.

A szervezeti alapfelfogást eszerint azok a kapcsolatok határozzák meg, hogy kik vagyunk az egyházak közösségeként végzett munkánkban és életünkben. Ezek a kapcsolatok sokféle formát öltenek, és különféle célokat szolgálnak a közösségen belül és azon túl. Ide tartozik az, ha összejövünk, hogy megosszuk a hitet és a hit kifejeződési formáit, de a tudásanyag és az erőforrások megosztása, az együttmunkálkodás és a cselekvés, valamint esetenként a programok közös megtervezése és kivitelezése is része mindennek.

A Föld növekvő sebezhetőségével szembesülve tiszteletben tartjuk annak dicső sokszínűségét, amelyben a Teremtőt dicsérjük, és hangsúlyozzuk a megtestesülés földi voltát. A világias siker fényében, amelyet a Földet károsító szerzési vágy határoz meg, Krisztus keresztjének útját követjük, amely nem olcsó tanítványságra hív minket.

Felelősen sáfárkodunk a forrásokkal és a felelősséggel, amelyeket Isten ránk bízott. Elkötelezettek vagyunk az átláthatóság iránt céljainkban, folyamatainkban, döntéseinkben, a források használatában – hogy számon kérhetőek legyünk az emberek felé, akiket szolgálunk, illetve tagegyházaink, partnereink és adományozóink felé.

A hazai stratégia-alkotás ritmusa és logikája nem maradt el a nemzetközi irányoktól. A Magyarországi Evangélikus Egyház Élő kövek... elnevezéssel készült stratégiai dokumentumát 2008-ban fogalmaztuk meg, és adtuk közkézre gyülekezeteink és testületeink számára. A visszajelzések arra ösztönözték egyházunk vezetését, hogy terveinket megméressük a szűkebb egyházi körökön kívül is. A 2009-ben megjelent Credo-összeállítás félszáz értelmiségi hozzászólását tartalmazza, 2010-ben pedig átfogó és a hazai keresztény egyházak körében is úttörő jelentőségű szociológiai felmérést végeztünk a magyarországi evangélikusok között. Mindezek mellett a zsinat által kiküldött bizottság 2009-ben felmérte népmozgalmi és működési statisztikai adatainkat, a 2011. évi országos népszámlálás pedig további adatokkal járult hozzá egyházunk valóságos helyzetének elemzéséhez. Mindezek nyomán 2013 decemberében fogadta el a Zsinat a Láthatóan evangélikus stratégiát.

Ennek prioritásait abból a szempontból mutatja a lentebbi táblázat, hogy a szervezetfejlesztés, a társadalmi hatás és a teológiai-spirituális megalapozás miként épül egymásra:

Stratégiai prioritás	Spirituális-teológiai tartalom	Egyházszervezeti hatás	Társadalmi üzenet
Önkéntesség	keresztényi szeretet, elesettek iránti szolidaritás	erőforrás-bővülés, identitás-alkotás	a kapitalizmus és demokrácia emberi/morális visszavétele, társadalmi szolidaritás
Lelkészi munka, személyesség	a személy, a lélek megszólítása, egyetemes papság	lelkészi munkafeltételek javítása	az elmagányosodott, gyötrődő embert megszólítani képes közösség és tanítás
Hálózatosság	testvéri-felebaráti közösség, egymáshoz-fordulás	hatékonyság, erőforrás, építkezés, megtartás	az együttműködés kultúrája
Fenntarthatóság	alázatos és felelős viszonyunk a teremtett világhoz	távlatos működési gondolkodás, hagyományok őrzése, kulturális önazonosság	környezeti és társadalmi felelősség,
Hivatásszerűség	keresztényi szeretet, az önérvényesítést visszafogó alázat, szolgálatkészség, egymás hibázásainak megbocsátása	hatékonyság; a központosítás és a széttartás végleteinek meghaladása	önnön céljainak megfelelően működő társadalmi intézmény felmutatása

Mire válaszol az evangélikus stratégia?

Vajon a sok felszíni kavargás, múlónak bizonyuló társadalmi divat és szinte már kényszeres megújítások közepette képesek vagyunk-e helyesen felmérni, hogy milyen hatásokat kell megfontolnunk az egyház szükségképpen és okszerűen tradicionális szervezetének formálásakor? A tanítás tisztaságának fenntartása bizonyosan ilyen mérce, de nem mentesülünk a döntéseink, helyzetértékelésünk megfelelőségének felelőssége alól sem. Ennek tudatában három olyan tényezőt tartok fontosnak kiemelni, amelyek megkerülhetetlen követelményt támasztanak szervezeti működésünkkel szemben.

Elsőként a forrásteremtési, elszámolási, együttműködési folyamatok mindinkább formalizáltabbá válását tapasztalhatjuk a társadalmi-gazdasági környezetben. Nem csupán a bürokráciák és adminisztrációk elvárásainak kell megfelelnünk, hanem a saját munkánkban is akkor tudjuk csak elvégezni a feladatainkat, ha ésszerűen és üzemszerűen osztjuk meg ezeket. A forrásokért, a közfigyelemért és közbizalomért ma verseny zajlik a legkülönfélébb társadalmi intézmények között. Ebben helytállni csakis versenyképes szakértelemmel lehet.

Ezért kapott kiemelt figyelmet a Láthatóan evangélikus stratégiában a protestáns hivatásszerűség igénye. Egyszerűen fogalmazva mindenki tegye a dolgát a legjobb tudása és tisztessége szerint. Nem helyes és nem is hatékony, ha a gyülekezetekben, intézményeinkben, egyházkerületi vagy országos szinten a sokat vállaló testvérekre, lelkészekre, presbiterekre hárulnak olyan feladatok, amelyeket csak mások közreműködése híján kénytelenek magukra vállalni. Másfelől a szolgálatukat alázattal és hittel, rendben végző lelkészeinket, felügyelőket, presbitereket, diakóniai munkatársakat és többi testvérünket minden lehetséges módon meg kell erősítenünk s becsülnünk.

Ez érinti az egyházszervezet egészének, s benne az oktatási hálózatnak is a legfontosabb alapkérdését. A korábbi időszak túlzott központosítását a széttartás váltotta fel, kezelhetetlen helyzetek sorát előidézve az egyházkormányzati szintek között. Kötelességünk feloldani azt a gyülekezeteinket és néhány intézményünket erkölcsi meghasonlásba sodró, felemás helyzetet is, miszerint önállóságuk egyházi statútumban rögzített formája éles ellentétben áll önfinanszírozó képességükkel és időnként a probléma-megoldó erőforrásaik erejével is. Az egyházkormányzati szintekhez kötődő jogok és kötelességek, a jelenlegi felosztások áttekintése és szükség szerinti módosítása józan mértékűvé alakítaná az önállóságokat. Az egyházi tapasztalat és elvi megközelítés egyértelműen azt a szervezeti megoldást támogatja, amely a döntéseket és felelősségeket az érdekeltekhez/érintettekhez legközelebbi szintre telepíti (szubszidiaritás). Ez segítheti, hogy racionális munkaerő- és munkaidő-gazdálkodással intézzük ügyeinket, a felesleges ülésezés és adminisztráció csökkentésével. A felelős sáfárkodás vezérelve az egyházszervezet működtetésére alkalmazva is magában foglalja az átláthatóság és a számonkérhetőség elvárását, mely egyben a tervezhetőség és a pénzügyi fenntarthatóság irányába hat.

Másodikként azt az irányt javasoljuk figyelembe venni, miszerint a társadalmi intézmények működésében kiemelt jelentőségű fejlemény a hálózatosodás jelensége. Kognitív, információs és komplexitási okai alapján joggal tarthatjuk általános érvényűnek ennek hatását és hosszú távúnak fennmaradását. Ezért közösségeinknek, gyülekezeteinknek is össze kell kapcsolódniuk, hiszen a tapasztalatok megosztásával és az egymást jól kiegészítő tudásbázisok felhasználásával kölcsönösen erősödhetünk. Isten csodálatos műve, az élő természet túlélő és hatékony létformáinak működése alapján is megtanulhatjuk azt, amit napjaink tudományos kutatása feltárt az elmúlt években: a hálózatos jellegű szerveződés kínálja a szervezeti stabilitás, a kapacitások hasznosulása és az eredményesség optimális keretét.

Harmadikként a társadalmi nyilvánosság felfokozott erejét, tevékenységünk számára nem csupán külsődleges, hanem közvetlen tartalmi hatásokkal is járó mivoltát említem. Medializáltságnak, vagy mediatizáltságnak emlegeti ezt a szakzsargon, ugyanakkor mindennapjainkban magától értetődően éljük meg, hogy a jelenlétünk a társadalmi kommunikáció sokszínű, igen tagolt terében azonosít minket egyházként, intézményként egyaránt. Ezért tudatosan és célzottan fejlesszük a médiakommunikáció használati kultúráját gyülekezeteink, híveink, idősebb testvéreink között is! Életszerű, vonzó tematikájú és számukra is érdekes, elsajátítható tanfolyamokat, elérhető eszközöket szervezünk a digitális világból élethelyzetük, szociális körülményeik miatt kizáródott testvéreinknek. Ébren átélt idejük egynegyedét televízió előtt töltik a magyarok, fiataljaink számára az internet válik az elsődleges információs közeggé: ne hagyjuk, hogy ezek az órák teljesen elvesszenek, a lelki és értelmi ürességet növeljék csupán, hanem adjunk támpontokat egymásnak az értéktartalom kereséséhez, a látottak kellően kritikus s egyben léleképítő feldolgozásához.

Összegezve tehát, az egyház szervezeti fejlesztése teológiai megalapozással elindult folyamat, amely válaszokat kínál a társadalom igényére a professzionalizmus iránt, hálózatos megoldásokkal igyekszik meghaladni a centralizálás és dezintegráció hamis alternatíváját, valamint társadalmi jelenlétünket hiteles, hatékony kommunikációval újítja meg. Ettől sajátosan (reménység szerint láthatóan…) evangélikus a Magyarországi Evangélikus Egyház szervezetfejlesztési stratégiája.

---

Fábri György: Spiritualitás és/vagy szervezetfejlesztés?

Kezdettől fogva érezhetőek voltak a teológiai hivatkozásokat is alkalmazó kételyek, melyek a szervezeti gondolkodás mint olyan érvényességét, hangsúlyát kérdőjelezik meg az egyház egészében. Ebből a közelítésből a kegyelem, a Gondviselés, a hitmegélés mélysége akkora erő, amelyhez képest pótcselekvés, felesleges világiasság a szervezeti szempontok érvényesítése az egyház életében.

Kiélezhető volna persze ez a vitahelyzet néhány kérdés felvetésével: Miért kellene betartanunk az alany-állítmány egyeztetés vagy a múlt idő jelölésének kettős „t”-betűs nyelvtani szabályát, amikor tanúságot teszünk Jézus Krisztus mellett? Ha a teremtő Úristen dicsőségére templomot építünk, miért hagyjuk, hogy a statika törvényszerűségei gúzsba kössék fantáziánkat? Az imádság és a szeretettel teli odaadás mellett nem hívunk-e vajon orvost is beteg családtagjainkhoz? Magyarán, ha az egyház a krisztusi-testvéri közösséget szervezeti működéssel valósítja meg, hogyan lehetne mentesíteni magunkat attól, hogy megfeleljünk a szervezeti professzionalizmus követelményeinek is?

Polarizálás helyett keressük meg inkább a közös alapot a gondolkodásunkban! Hiszen azt mindannyian kétségek nélkül elfogadjuk, hogy jobb stratégát Jézusnál, jobb stratégiát a Szentírásnál nem találhatunk. Ezért, ha a szervezeti válaszainkat krisztusi teológiai elvekből vezetjük le, akkor a minket összetartó bizonyságtételnek megfelel a törekvésünk. Fabiny Tamás püspök tanulmánya bemutatja ezt a megalapozást, amelyből látszik, hogy biblikus és hitelvi a szervezetfejlesztésünk valamennyi gondolata.

Mint ahogyan biblikus és hitelvi az odafordulásunk is a minket körülvevő és bennünk kavargó jelenkori valóság adottságaihoz, kihívásaihoz, amikor az egyes szervezeti lépésekkel küszködünk. „Tegyetek tanítvánnyá minden népet” – vagyis itt és most cselekedjetek. A hic et nunc kemény és mellőzhetetlen követelménye határozza meg Krisztus követőinek cselekedeteit az elmúlt két évezredben, s ez alól nincs az a misztifikáció, amellyel kibúvót találhatnánk.

Nehezen képzelhető el, hogy mindebben ne értenénk egyet valamennyien az egyházban – a stratégiáról alkotott eltérő vélemények mögött ezért valójában nem hitelvi vagy teológiai nézetkülönbségek vannak, hanem nagyon is evilági felfogásokból eredő vélemények. Nevezetesen, a világi közfelfogásnak megfelelően az egyházban is sokan vannak, akik nem tartják szakmai-tudományos kérdésnek a szervezetek működését, a vezetési és döntéshozatali/végrehajtási megoldások alkalmazását, vagy éppen a tudásátadási módszerek megújítását, az emberi tényezők figyelembe vételét.

Mindezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert az evangélikus egyházi és hangsúlyosan az oktatási szervezetfejlesztés kulcskérdései is ekörül fogalmazhatóak meg. Képesek vagyunk-e elfogadni, hogy ugyanolyan értéke van a szervezetszociológia, a pedagógia, a szociálpszichológia szakterületének, mint a nyelvtan, a statika, a gazdaság törvényszerűségeinek? A tudománytörténet nyelvén szólva, itt valójában a Streit der Fakultaeten zajlik, hasonlóan ahhoz, ahogyan a vajákos embereket felváltották az orvosok. Természetesen a népi gyógyászat, a sok évszázados megfigyelések alapján kialakult kezelések is hoztak bizonyos mértékű eredményeket a gyógyulásban, sőt, ma is gyakran okszerű ezek használata, a tudományos kutatásokon és protokollokon alapuló orvosi gyakorlat azonban mégiscsak látványosan és egyértelműen hatékonyabb a betegségek ellenében, az élet minőségének és hosszának javításában.

Abban kell tehát mindenekelőtt konszenzusra jutnunk, hogy az egyházat és az egyházi intézményrendszert hajlandóak vagyunk-e a spirituális tartalmától nem elválasztva, hanem annak evilági gyakorlati keretét egyúttal egy mai szervezeti létformának is elfogadni, s mint ilyet a szervezeti-stratégiai professzionalitásnak megfelelően gondozni? A teológiai antropológia szemszögéből úgy is feltehetjük ezt a kérdést, hogy mi, mai keresztények különbözhetünk-e, kell-e különböznünk embertársainktól (”különleges anyagból vagyunk-e gyúrva”) az együttműködések, a csoportérdekek, az eltérő ritmusú vagy részcélú törekvések kiegyenlítését célzó képességeink terén? Nélkülözhetjük-e a szekuláris világban létrejövő anyagi forrásokat, a hitmegélés tárgyi és szervezeti körülményeit, a külvilág megszólításának eszközeit Krisztus egyházának huszonegyedik századi valóságában? A korai keresztények egyirányú választ adtak minderre: Pál leveleinek, az egyházatyák tanításainak és személyes tanúságtételeinek útmutatásait követve evilági hitvallókká, egyházszervezőkké váltak. Nyilváníthatjuk tévútnak az elmúlt két évezredet, kereshetjük az esszénusok barlangjaihoz visszavezető ösvényeket, de a magyarországi evangélikus közösség túlnyomó többsége a ma létező egyház kereti között őrzi lutheránus hagyományait és igyekszik Krisztushoz eljutni: Jézusban bízva, a Szentírást követve megfogalmazni egyházunk válaszait napjaink kihívásaira.

Fabiny Tamás - Pap Kinga Marjatta: Szervezeti kultúra a Magyarországi Evangélikus Egyházban

Az egyházban szolgálók, a különböző munkaterületek szerves összekapcsolódása, egymásba ízesülése szükségképpen a mindennapi munka szintjén is meg kell, hogy jelenjék. A jó rendet és a lelki munkát egyaránt támogató szervezeti keretek esetleges hiányosságainak orvoslása időnként fájdalmas, ám gyógyító célú terápiás beavatkozást, de főként folyamatos prevenciós lépések alkalmazását teszi szükségessé.

   A Magyarországi Evangélikus Egyház zsinata 2013. november 29–30-i ülésszakán fogadta el a 2017-ig ívelő evangélikus stratégiát. Az öt sarokpont – az önkéntesség, a lelkészi munka támogatása, a hálózatosság, a fenntarthatóság, a hivatásszerűség – szándékunk szerint egyfajta igazodási pontként jelenhet meg a gyülekezeti és intézményi döntésekben, kijelölve a prioritások irányát. Az egyház életét alapjaiban meghatározó misszió a stratégiát átfogó (cross-cutting) szempontként határozza meg gondolkodásunkat az egyházról. Az egyház előtt a rendszerváltást követően sok évtizedes szünet után újra megnyílt a közép- és hosszú távú tervezés lehetősége: az egyház mint szervezet hatékony, hivatásszerű működését megalapozó stratégiai gondolkodás alkalmazása átfogó szemléletváltást igényel.

   Ezért az országos elnökség és az országos presbitérium az új zsinati vezetéssel összhangban egyházunkhoz kötődő világi szakemberek bevonásával kezdte meg a működési struktúrák felülvizsgálatát. Az Üllői úti országos irodának a növekvő egyházi intézményhálózat és a változó állami előírások nyomon követése kapcsán megnövekedett feladatai újszerű megoldásokat tesznek szükségessé. Az egyházvezetés igénye, hogy egyházunk adminisztrációs központja szilárd kiszolgálórendszert biztosítson a gyülekezetek, egyházmegyék, egyházkerületek és az intézmények számára, ugyanakkor hatékonyan végezze az érdemi döntés-előkészítés munkáját az egyház vezető testületei (püspöki tanács, országos elnökség stb.) felé.

   A gyülekezetközpontú szemlélet kifejezéseként létrejött a gyülekezeti és missziói osztály, amely az ifjúságtól az idősekig teljes életkori lefedésben támogatja a gyülekezetek szolgálatát, beleértve a hitoktatási kérdéseket is. Ide csatlakozhat be a sajátos missziók munkája és a Szélrózsa ifjúsági találkozó szervezőcsapata is. Az új osztály a meglévő jó gyakorlatok segítése mellett reménység szerint új gyülekezetszervezési mintákat is felmutathat.

   A hivatásszerűség jegyében újult meg a jogi és testületi iroda felépítése, az elmúlt években az egyház által egyre nagyobb mértékben kihasznált külső finanszírozási lehetőségek kezelésére pedig létrejött a pályázati osztály. Ősszel újraindul az Evangélikus Pedagógiai-szakmai Szolgáltató és Továbbképző Intézet (EPSZTI), amely egyházunk sajátos szempontjait és értékrendjét tükröző módon nyújt szakmai szolgáltatásokat a nevelési és oktatási intézményeknek. Folyamatban van az evangélikus médiamunka integrálása a különböző munkaágakat összefogó információs központ keretében. A közép- és hosszú távú stratégiai célok kijelölése, a fejlesztés jövőbeni irányainak meghatározása jegyében zajlik az Evangélikus Hittudományi Egyetem és a fóti Kántorképző Intézet működésének áttekintése.

   A bővülő oktatási és diakóniai intézményrendszer számos lehetőséget kínál a misszióra és az egyház társadalmi jelenlétének erősítésére, ugyanakkor sokféle kísértést is hordoz magában. A teljes rendszer fenntarthatóságáról való gondoskodás és az intézmények színvonalas szakmai irányítása mellett biztosítani kell az egyház hiteles jelenlétét, a fenntartó szempontjainak érvényesülését és a rendezett munkakörülményeket. Amint az elmúlt hónapok néhány esete is mutatja, a felmerülő feszültségek, az egyházi intézménybe nem illő személyi konfliktusok esetén különösen is nagy szükség van az egyház tevékeny jelenlétére, egyértelmű állásfoglalására.

   Állandó kihívást jelent az evangélikus intézményekben tanuló vagy dolgozó nem evangélikus diákok és tanárok megszólítása és integrálása: ebben kiemelkedő szerepe lehet az iskolalelkészeknek. Reménységünk van arra, hogy a közeljövőben kialakul ennek a viszonylag fiatal munkaágnak az egységes feltételrendszere.

Az egyházunkról alkotott valós kép megrajzolása mellett az adatalapú döntéshozatalt és a hatékony missziót szolgálja az a kezdeményezés is, amely a 2011-es szociológiai felmérés és a népszámlálás adatainak feldolgozása mellett vizsgálja a különböző egyházi adatbázisok összekapcsolásának lehetőségét – természetesen az adatvédelmi szempontok gondos szem előtt tartásával. Így lehetővé válna például gyülekezeti tagjaink személyes kísérése, rendszeres megszólítása a keresztény élet személyes fordulópontjai mentén (akár az országon belüli mobilitás mellett is) – például hatéves ciklusokban: keresztelés, hittanra hívogatás, konfirmáció, érettségi, házasságkötés stb. A lelkészi munkában az információk összekapcsolódását segíti a digitális szolgálati napló (DSZN), amely a korábbinál áttekinthetőbb, rendezett formában teszi lehetővé a gyülekezetekben végzett szolgálatok nyilvántartását, éves összesítését.

   Az egyházi működés távlatait tekintve fontos megvizsgálnunk a 2011-es népszámlálás nemrég nyilvánosságra hozott eredményeinek tanulságait. A közismert főszámok mellett figyelemre méltó adat, hogy a magyarországi történelmi felekezetek sorában az evangélikusok a második legidősebb vallási közösség: a magukat evangélikusnak vallók átlagéletkora 46,7 év. Ugyanakkor nálunk a legalacsonyabb a roma nemzetiségű hívők aránya: mindössze 0,4 százalék. A következő évtizedekben a számadatok mögött rejlő valóságnak a tükrében kell alakítanunk gyülekezeteink, intézményeink szolgálatának súlypontjait.

   A népszámlálási adatok és egyházközségi nyilvántartásaink közötti különbségből adódó „láthatatlan” evangélikusok elérése mellett elsődleges feladat az egyházunk látókörébe kerülők megtartása. A keresztelés és a konfirmáció idején a gyülekezettel kapcsolatba kerülő családok megszólítása mellett az iskolai és a gyülekezeti hitoktatás is az egyházépítés elsődleges terepe lehet. Folyamatos feladatot jelent az állam részéről fokozatosan bevezetett, kötelezően választható hit- és erkölcstanoktatás szervezése, mely az egyházak számára egyszerre jelent hatalmas lehetőséget és összetett kihívást: a megfelelő számú és felkészültségű hitoktató biztosítása a lelkészek aránytalan munkaterhelésének elkerülése mellett csak a hitoktatás korábban megszokott kereteinek átalakításával lehetséges. Ennek első lépéseként – a hitoktatási stratégiai munkacsoport alapos előkészítése nyomán – az országos presbitérium és a püspöki tanács országos finanszírozású, főállású hitoktatói álláshelyek létesítéséről határozott.

   Az egyházi iskolából kikerülő, gyakran más településen továbbtanuló vagy munkába álló fiatalok nyomon követése, a nyugaton jól ismert alumni-(öregdiák)rendszer bevezetése hatalmas erőforrást rejt magában az egyház számára.

   Egyházunk a világi felsőoktatásban tanulók körében (Luther Szakkollégium, egyetemi lelkészségek) is igyekszik megszólaltatni Isten igéjét és bekapcsolni a hallgatókat az evangélikus közösségbe. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem hallgatói számára pedig szempontokat kínál a társadalmi kérdések mélyebb megértéséhez, például a nemrég beindult cigány-missziológiai képzésen keresztül. Reménységünk, hogy a hallgatók hasznos támpontokat szerezhetnek ezen a jövő lelkészei számára elengedhetetlen fontosságú területen.

   A társadalmi integráció támogatása mellett a felnövekvő értelmiségi réteg egyházi kapcsolódásának erősítését támogatja a Nyíregyházán működő Evangélikus Roma Szakkollégium. Az evangélikus–református fenntartású Protestáns Szakkollégium működése, akárcsak az Evangélikus Hittudományi Egyetemnek a szarvasi Gál Ferenc Főiskolával (mely a Szeged-Csanádi Egyházmegye felsőoktatási intézménye) kötött együttműködési megállapodása ökumenikus kapcsolatépítésre kínál lehetőséget. A Sztehlo Gábor-ösztöndíj segítségével az egyházi iskolákban tanuló, szociálisan rászoruló evangélikus diákokat igyekszünk segíteni abban, hogy a szűkös anyagi lehetőségek ne szabjanak határt tehetségük kibontakoztatásának.

   Az egyházunkban munkálkodó laikusok összefogására szolgál az évente megrendezett országos felügyelőtalálkozó, az immár negyedik évfolyamába lépett presbiterképzés és a D. Szebik Imre püspökelődöm által elindított gyülekezeti munkatárs-képzés. A különböző szakterületeken dolgozó evangélikusok összegyűjtését célozzák az Északi Egyházkerület által évente megrendezett szakmai találkozók (evangélikus művészek, orvosok, jogászok stb.), de hasonló kezdeményezés a révfülöpi Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban már évek óta megrendezett evangélikus borfesztivál, szakmai seregszemle is.
   Az egyházunkban működő jelentős szellemi potenciál feltárásának szép példája az idén másodszor megrendezett Evangélikus Iskolák Kutató és Alkotó Tanárainak Konferenciája – a konferencia-előadások kötet formájában reménység szerint a szélesebb közvéleményhez is eljuthatnak. A szűkebb szakmai közönséget megszólító egyházi folyóiratok (Lelkipásztor, Evangélikus Nevelés) mellett a Credo – Evangélikus műhely kifejezetten az egyházközeli értelmiség megmozgatását tűzte ki céljául.
   Ennek a sokszínű evangélikus közösségnek a megélése erősíthet bennünket szolgálatunkban, törekedve arra, hogy az egyház testének tagjaiként, egész-séges kapcsolati hálóval csatlakozzunk egymáshoz és a környező társadalom szereplőihez.
   Ahogy az evangélikus stratégia összefoglaló mondata fogalmaz:

„Új kovászként, szerényen, de nem bujkálva kell evangélikusként cselekednünk a mai magyar, európai valóságban, szolgálatunkkal és hitvallásunkkal hirdetve a krisztusi örömhírt. Önkéntes munka, az elesettek iránti szolidaritás, személyes egymáshoz fordulás, hálózatos nyitottság és együttműködés, a fenntarthatóság életmódja, hivatásszerű szervezet segítségével hatékonyabban lehetünk azok, amivé szüleink öröksége, gyülekezeteink megtartó ereje, lelkészeink igehirdetése és mindenekfelett Isten kegyelme tett minket: láthatóan evangélikusokká”.